Játékok
Játékok
A regény újrafogalmazására irányuló törekvéseivel időlegesen mintha fel is hagyna; a felszabadulásig még egy regényt ír, a Magyari rózsafát (1941). A harmincas évek derekától kezdve a színpad meghódítására törekszik (Énekes madár, 1933; Tündöklő Jeromos, 1936; Vitéz lélek, 1940; Csalóka szivárvány, 1942).
A szándéka itt is a legnagyobb volt: költészetet akart varázsolni a színpadra, s kivirágoztatni az aluvó, a népi komédiák tűnésével feledett paraszti ízeket. A század színpadi sikereket hozó naturalisztikus árnyalású drámáitól nagyon is különböző az ő színpada: mesefényű világ, amelyben jó és rossz küzd egymással, szinte a népmesékre emlékeztető módon. Darabjaiban is az ábeli lelkeket írja, a "hatalmában gyengébb, lelkében erősebb" ábeli lelket, amely diadalt vesz a sötét erőkön. Az Énekes madárban a gyönge fiatalok győznek a durva véneken, a Tündöklő Jeromosban az emberi tisztaság a gonosz politikus csábításán, a Vitéz lélekben a kisember elszántsága a sokak megvetésén, a Csalóka szivárványban meg a természeti ember harmonikus műveltsége győz az össze-vissza tájékozottságon. Tamási színpadán könnyű léptekkel járnak az alakok, a realitás át-átcsap a sejtelmesbe, az életbe bele-belefuvall a csoda. A környezet többnyire paraszti, de majd mindig újszerűen groteszk hangolású; a darabokban modern lélektan, naiv játékosság és mitologikus fantázia ölelkezik. A valóságból ezekbe a játékokba is csak részek kerültek, többnyire azok is megfényesítve vagy mitológiával enyvezve – de a két háború közti magyar drámának így is legnagyobb erőfeszítései és eredményei közé tartoznak. 702Sugaras érzésviláguk, játékosságuk, gyengéd szimbolikájuk, költőiségük s különösen a sziporkázó, kecses költői nyelvű, pünkösdi lángokként hajladozó dialógusok – a nagy európai kísérletekkel egyidőben a magyar színpad egyfajta megújulásával biztattak.
A megújulás azonban igazában elmaradt. Nem volt az új törekvéseknek felkaroló színpada, a színészek legtöbbje "földnehezen" játszotta a "repkedő" alakokat, s a kritikusok többsége nem értette, miről van szó. Tamási játékai, csakúgy, mint Németh László bemutatásra kerülő drámái és Móricz színpadi művei rendre megbuktak. Tamási sem ismerte fel pontosan a továbbjutás irányát: a realitáshoz való szigorú kötődés helyett inkább a mítosz irányában keresett, az életet a játék, a balladát a mese felé hajlította, s olykor, a játékok kanyargóiban, "agyafúrtságokba" és "szimbolikus csavarosságokba" tévedt. Ezek az ingoványos tendenciák felszabadulás utáni drámáiban is kísértenek. (Hullámzó vőlegény, 1946; Ördögölő Józsiás, 1952; Hegyi patak, 1958; Boldog nyárfalevél, 1961).
