Barta Sándor
Barta Sándor
Barta prózaírói munkássága a kassáki avantgardizmussal való szoros kapcsolatban bontakozik ki, majd később a vele való eszmei harcban nyeri el sajátos, eredeti arculatát. Ő is, mint a Kassák-tanítványok általában, élesen szembefordul a magyar próza anekdotikus és naturalista hagyományával. Nem áll meg a tagadás szélső fokán. Avantgardizmusának mind lényegesebb vonása a pozitív világnézet keresése, a szocialista forradalmiság filozófiájának újraértelmezése a forradalomban és ellenforradalomban szerzett tapasztalatok alapján. Ez a belső eszmei érlelődés rendkívül bonyolult, s Bartánál, akiben legtöbb a filozófia iránti érzékenység, az adott kor valamennyi árnyalatát tükrözi.
A Mában megjelent cikkeinek tanulsága szerint tiltakozik az irodalomnak pártirodalomként való felfogása ellen. A Szabadulás című antológiáról írt bírálatában ezt a tiltakozást fejezi ki, továbbá a túlzott racionalizmussal szembeni fenntartását. Az Akasztott Emberben és egyéb egykorú önálló köteteiben (Mese a trombitakezű diákról, 1922; Tisztelt hullaház! 1922) kifejtett programjai szerint viszont már elkötelezettséget keres íróként is, s nyíltan megtagad és kárhoztat minden ösztönösséget. Egyre határozottabb hangsúlyt kap a kispolgári világszemlélet elleni harca, amelyet a lehető legszélesebb frontra tágítva kezd vívni. Támadja a mozgalom vezetésében burjánzó kispolgári ösztönösséget, a "szakszervezeti vezetők" és a "vörös művészek" opportunizmusát, s támadja az öntudatlan tömegeket, amelyeknek a kényelmessége, véleménye szerint, a forradalmak legfőbb ellensége. Számára kispolgárok mindazok, akik nem szólnak így önmagukhoz: "Lenni egyféleképpen van az ember: ha teremt."
Barta új programjában továbbra is bőségesen lelhetünk szubjektív idealista elképzeléseket. A társadalmi teremtést ő, éppen mivel bizalmatlan a tömegekkel szemben, az egyén művének tekinti, mégpedig a bensőleg felszabadult és öntudatra ébredt egyéniség; művének. A forradalom e felfogása szerint "benső" és csakis "egyenként és kizárólag szubjektíve és föltétlenül dogmákon lovaglás nélküli művelet". Ez az egyén a "jó filozófusok útján" és a maga "megfertőzetlen eszével" mintegy az intuitív megvilágosodás révén képes megkonstruálni magának a tudás helyes rendjét. Ez a szubjektív idealista ideológia, bár a tisztulás nem egy motívuma föllelhető benne, még mindig 778a válság és útkeresés terméke. Így értékeli a kívülálló, a Nyugat kritikusa is. "Az ő írásaiban nyilatkoznak meg – írja Bartáról Hevesy Iván – legélesebben ezek a hatások, amelyekkel sok forradalmár reagált a lezajlott forradalmak látszólagos csődjére… Magukra maradtak és a tömegek ellen fordultak, a tömegek ellen, amelyek nem tudtak olyan gyorsasággal átalakulni, mint ők szerették volna. Megátkozzák a dolgok kulturális terheltségét és kispolgári voltát és mivel nem sikerült egy-két év alatt új rendet és új morált teremteni, tagadják a Rend és a Morál lehetőségét és szükségességét."
Barta e korszakbeli költeményeinek, montázs-drámájának, az Igennek és prózai írásainak ez a világnézet a kulcsa.
Ebből vezethető le novelláinak és regényeinek sajátos művészi problematikája: a forradalom és ellenforradalom erőinek pártos, kommunista szembesítése; a forradalomban résztvevő tömegek passzivitásának arisztokratikus-anarchisztikus bírálata; továbbá a kompozícióban és a stílusban sajátos eredetieskedéssel párosult utópizmusa; s mindennek betetőzéseképpen a forradalmat benső megvilágosodás útján átélő és vállaló messianisztikus egyénnek középpontba állítása.
Barta első novellás kötetének, a "meséket és novellákat" tartalmazó Mese a trombitakezű diákról (1922) című gyűjteménynek az amorf próza mellett két valódi novellisztikus darabja van: az Együgyű Zakariás, a Megváltó és a Mese a moszatzöld emberről. E novellák hősei a népmesék s a bibliabeli legendák hőseihez hasonló harcot vívnak a vizionárius képekben, torz formákban és szörny alakokban megjelenő kapitalizmus hatalmasságai, a tömeg kispolgári állhatatlansága ellen. Nem reális emberalakok, hanem ember-szimbólumok, akik fantomszerű lényekként jelennek meg, csodatevő messiások módján hirdetik egy megújhodott kommunizmus igéit: "Emberek! a puszta létet ne cseréljétek össze az élettel!"
Ezt az utópisztikus koncepciót folytatja 1925-ben írt regényében, a Csodálatos történet vagy mint fedezte fel William Cookendy polgári riporter a földet, amelyen él, című történetében. A regény "a mennyországban" játszódik, amelyet William Cookendy egy nagy amerikai lap megbízásából keres fel, hogy szenzációs riportban tudósítsa az olvasókat: "Mit üzennek T. Előfizetőinek a holtak." Barta a mennyországot a földi minták szerint berendezett, falanszterszerű monopol-kapitalizmusként képzeli el, s mindjárt hozzákapcsolja a "poklot", a mennyországi páriák ugyancsak falanszterszerű munkahelyeinek, börtöneinek formájában. A regény elnyomói és elnyomottai között kibontakozó osztályharc: a Tanácsköztársaság problematikájának általánosított értelmű rajzává szélesedik. De a regény nemcsak a múlt, hanem a jövő osztályharcának utópisztikus megsejtése is: a fehérterrorból kibontakozó fasizmus elnyomó rendszereinek előrevetített képe. A korábbi novellák romantikus, messianisztikus jellege elsősorban a főhős ábrázolásában őrződik meg: William Cookendy – mint a korábbi novellahősök – hirtelen belső megvilágosodás útján válik kommunistává, a mennyországbeli monopolisták elleni harc elszánt vezetőjévé, aki végül – ez is a valóságra, az emigráció sorsára való utalás – társaival az "Északi telepre" menekül, a megvalósuló szocializmus világába. A regény második része: részben valóság a Szovjetunióról, részben utópia a jövőben megvalósuló szocializmusról. A regényes elemeket át meg átszövik az író expresszionisztikus stílusban, jelszószerű 779tömörséggel előadott tézisei a jövőről, a tömeg átnevelésének programjáról, a föld elektromosításáról stb.
A húszas évek végétől kezdve Barta művészetét anélkül, hogy első korszakának írói módszereit, stílusát teljesen feladta volna, módosítják a szocialista irodalomban jelentkező új stílustörekvések. Bejárja a Szovjetunió vidékeit, s a riportjaiban jelentkező problémák, tapasztalatok higgadtabbá, tárgyilagosabbá teszik stílusát, csiszolják megfigyelőképességét, s nyelvezetét reálisabbá, életközelibbé avatják. Ezek az új stílusjegyek jellemzik novelláit, amelyekben a koncepció a régi, friss fantáziával érvényesül, a részleteket azonban egyszerűbben, reálisabban dolgozza ki (Pánik a városban, Misa, Marusza, Amikor kétszer kettő öt, A megmentett falu, Diplomás emberek, Erdőország 1927–1938).
Még jelentősebb átalakulásról tanúskodnak a harmincas években megjelent regényei, a Nincs kegyelem (1933) és különösképpen az Aranyásók (1935), amely első része egy tervezett nagyszabású trilógiának, továbbá az Új Judea (1938). E regényekben már Barta egész koncepciója jelentős átalakulást mutat az avantgard korszak romantikus utópiáihoz képest. A moszkvai magyar emigráció ekkorra már törekvéseiben szorosan hozzákapcsolódott a szovjet próza "realista" vonalához, amely a valóság társadalmi és történeti hitelességű ábrázolását, a társadalmi folyamatokat átfogóan bemutató nagy regény megteremtését tűzte ki célul. Barta – akárcsak vele egyidőben Hidas, Illés, Lengyel és mások – a magyar szocialista forradalom történetének realisztikus ábrázolására vállalkozik. Az Aranyásók a tízes évekbeli Budapestről, nagypolgári és kispolgári világáról fest szatirikus képet, s ezzel párhuzamosan vezeti a munkásmozgalom rajzát. A hagyományos epikus koncepciót azonban sajátos módon formálja meg. A regény stílusában, különösképpen a tömegjelenetek ábrázolásában bravúrosan alkalmazza az expresszionizmus sűrítő-tömörítő technikáját. A regény párhuzamos szálainak mozgatásában, egymásba fűzésében pedig – jeleként annak, hogy figyelemmel kíséri az amerikai naturalista regényt, Dos Passos, Upton Sinclair munkásságát – nagy szerepet kap a szimultanista regénytechnika. A regény mind Barta életművének, mind pedig a két világháború közötti magyar regényírói törekvéseknek maradandó értékű művészi eredménye.
