Az utolsó versek
376Az utolsó versek
A vers feloldódását itt is a külvilágban való feloldódás érzése hozza meg, de ez nem az "ez a mi munkánk" korábbi fölismerése már (A Dunánál), hanem teljesen passzív érzés: nem az élet áramlásában, hanem a halál tudattalanságának érzetében jön létre, a "hűvös televény" "fölmentésében" (Ki-be ugrál… 1936), az elmúlás, az "éltem és ebbe más is belehalt már" (Kész a leltár, 1936) törvényének elfogadásában. Harcot ekkor már csak ritkán hirdet. De még ez a passzív azonosulás is nemegyszer fonódik össze a közösségi érzéssel. "Íme, hát megleltem hazámat, a földet, amely eltemet" – kezdi utolsó versét. De a halál törvényének elfogadását nemcsak az teszi itt széppé, hogy érezni: olyan ember mondja ki, aki nem szenveleg, hanem valóban megharcolta már a maga harcát, a számára valóban kikerülhetetlen törvényt teszi magáévá, szelídíti emberivé. Annak a hite is megszólal ebben, hogy ezek a törvények – bár az egyént elpusztították és kivetették – a tágabb emberi közösségnek majd az életét is jobbá teszik:
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz, s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.
de szebb az ősz, s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.
Ugyanez a kettősség: a jelennel való kíméletlenül határozott szembenézés s a jövő szépségének hite jelent meg a néhány hónappal korábbi Március soraiban is, ahol az én keserűségei az emberiség életének végtelen folyamatosságában oldódnak fel:
Mert mi teremtünk szép, okos lányt
és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a Tejút, –
és ha csak pislog már a Nap,
sarjaink bízóan csacsogva
jó gépen tovább szállanak
a művelhető csillagokba.
és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a Tejút, –
és ha csak pislog már a Nap,
sarjaink bízóan csacsogva
jó gépen tovább szállanak
a művelhető csillagokba.
Ha sokszor úgy érzi is, hogy a semmi veszi csupán körül (Semmi), ha ki is szalad száján a keserű ítélet: "Ember vagyok, így vagyok nevetséges" (Le vagyok győzve…), ha a régi világát hideg fővel elhagyó apa alakja nő is jelképessé előtte (Csak most értem meg…) s a mindent megtagadás indulata is feltámad egy-egy döbbenetes szavában ("Én felgyujtom a temetőt" – Variánsok az Eszmélet -ciklushoz) – egészében mégsem győzedelmeskedik rajta mindez. Az Ars poeticában (1937) a kor szocialista költőjéhez méltó hitvallást téve hirdet határozott közösségi programot: a "mesék tejé"-nek, a "koholt szeszek"-nek valóságtól távol eső költői világa helyett a "valódi világ" gondjait, küzdelmeit vállalja, és kimondja, hogy a költőnek s az embernek "a mindenséggel" kell magát mérnie. Ebben a versében is végső soron szép rendben jelenik meg előtte a világ: az emberben "a szellem és a szerelem" szülöttét 377látja, "okos csevegés"-t hall a habok játékából, s a fennálló társadalmi viszonyokon túllátva úgy érzi, nem a "hűvös televény"-ben, hanem a dolgozó, jobbra vágyó emberek összetartásának bensőséges kapcsolatában oldódik fel:
Rám tekint, pártfogón, a század:
rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste
rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt, este
suhanc, a rosszul öltözött.
rám vár a mozi előtt, este
suhanc, a rosszul öltözött.
S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübörgni rímeit.
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübörgni rímeit.
Más, keserűbb hangvételű verseiben a kétségbeesés kosztolányis szavaiban, zsongító dallamában is hangot kap az emberi szolidaritás érzése:
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
(Tudod, hogy nincs bocsánat…, 1937)
S tud gyönyörű, derűs képeket látni (Flóra, Csendes kévébe…), legszemélyesebb érzéseiben képes néptömegek vágyainak, a természet eleven törvényeinek hasonmását meglátni:
Úgy kellesz, mint a parasztnak a föld,
a csendes eső és a tiszta nap.
Úgy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy levelei kiviruljanak.
a csendes eső és a tiszta nap.
Úgy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy levelei kiviruljanak.
(Már két milliárd…, 1937)
Élete utolsó hónapjaiban, mikor egyre nehezebben küzd a betegséggel, egyre kevesebb az egészséges napja: akkor is tud zsoltáros szépségű versekben vallani (Megméressél!…, 1937), le tudja írni a gyönyörű, a kor szocialista költőihez egyedül méltó vallomást: "Tengerem ölelő karok | meleg homályú, lágy világa. Egem az ésszel fölfogott | emberiség világossága" (Már régesrég…, 1937). S még ekkor is nemegyszer át tudja élni, magáévá tudja tenni a mindenséget. Ilyen verse az 1937-ben írt Flórának.
Tragikus, megindító szépségű vers. A halál könnyítő feloldását dicsérik, vágyják nosztalgikusan az első versszakok szavai:
Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
ha nem szeretnél így. Kiülnék
378a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek
fecsegő csillagfellegek
mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
a nem üres űr egy martjára,
így fordítja szinte észrevétlenül önmaga ellentétévé a verset a lágyan, könnyedén lendülő ritmus naiv dalszerűsége:
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.
mint bokron a virágokat.
A vers innentől már nem a nemlétnek, hanem igazában egy másik, teljesebb létnek az igenlése, amelyben az "üres űr" helyébe az élet szép arculata kerül. Az élőbeszéd közvetlenségével áradó, hirtelen meggyorsuló s megállni alig akaró sorok az élet legegyszerűbb tényeinek igenlésétől melegszenek át. S a naiv szerelmes sorok megállása után ("meglátnám, milyen kéken ég | az ég, mely hozzád illenék") újult erővel, hosszan, mélyen zengő ú hangok komolyságával, áthajlások lendületével segít kifejezni a legmélyebbről fakadó vallomás érzelmi hőfokát. Az Eszmélet tragikus szavainak az életet, a törvényeket igenlő változatává lesz a vers:
Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein
túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron…
akár a Duna akkor nyáron…
A befejezés félig naiv, félig ironikus: kedvesen szép, de nem éri el a vers egészének nagyságát. A Téli éjszaka, az Alkalmi vers…, a Falu, az Elégia, az Óda művészileg tökéletesen megoldott, freskószerű, vagy az életigenlés forróságától áthatott versei mellé állítható költemény megalkotására ekkor már nem képes az elkínzott, a fasizmus előretörését, önmaga elszigetelődését és ezzel együtt idegzete bomlásának rettenetét egyszerre átélő ember. Töretlen művészettel megalkotott nagy versei ekkor már a kétségbeesés élményéből születtek. De a kétségbeesésben annak fájdalma kap hangot, hogy megfosztották a lehetőségtől, hogy az életet szépnek, nagyszerűnek lássa. Ez a fájdalom teszi olyan naggyá: a legnemesebb értelemben véve széppé még amazokat is.
