KRITIKÁNK ÉS A LÍRA
KRITIKÁNK ÉS A LÍRA
Az ötvenhat utáni magyar líra talán a prózánál is nehezebb feladatokat rótt a kritikára. A vívódás, a csalódottság, a kétségbeesés – melynek hevét és arányait csak fokozta, hogy a szellemi határok megnyílt kapuin válságban levő világ tényeire nyílt kilátás – ebben a műfajban közvetlenebbül fejeződött ki, mint a prózában. A regényekben ábrázolt emberi torzulásokat még könnyű volt elválasztani az írótól, de a költő a maga nevében beszélt, s mindarról, amit az iszonyú és a gyönyörű végletei között megélt. Legszenvedélyesebben éppen azok a költők, Benjámin, Juhász, Nagy László és a hozzájuk közel állók, akiket erős hit, meggyőződés és vállalás kötött a szocializmushoz.
A kritika ösztönösen is, de az irodalompolitika révén is tudta, hogy az irodalom konszolidációjának e költők alkotó jelenléte fontos feltétele. A velük való számvetés kikerülhetetlen voltát az újrakezdés más tennivalói közben is sűrűn jelezte. Értelmezésük görcsoldó munkája mégis elég sokáig váratott magára. A hatvanas évek elején – részben az időközben megjelent művek ereje folytán, részben a kritika eszmélkedése jóvoltából – a művek adott természetét tudomásul vevő adaptáció is elkezdődött.
Ez a folyamat két szakaszra tagolódott. Az első szakasz az áttörés jegyében alakult. A második a higgadtabb megismerés törvényei szerint. A helyzet s a célok természete meghatározta a kritika stratégiáját s szempontjainak körét is.
Az áttörés jegyében írott bírálatok elsőrendű gondja az volt, hogy a megdöbbentő fejlemények létjogát igazolják. Benjámin László esetében, hogy vívódása a szocializmus világméretekben zajló öntisztító, hitelvisszaszerző eszmélkedésének része, s hogy a költő a személyiség integritásáért folyó küzdelem egyik legfelelősebb képviselője. Ez a munka – elsősorban Tamás Attila és Fehér Ferenc jóvoltából – a történelem és mű dialektikájának 415elemzésével érte el célját. Az igazi áttörést Juhász és Nagy László esetében is csak "pokolra szállásuk" magyarázatával érhette el a kritika, elsősorban Czine Mihály. Olyan interpretálással, amely a vállalkozás tisztaságát, szépségét, a megcsalatás tragikumát éreztetni tudta, s kifejezte a bajok lebírásának szükségét s hitét is. Ezért figyelt egyszerre emberre és műre, adottságokra és lehetőségekre, s szerkesztette a továbblendülés argumentumává a pályaképet.
Czine Mihály még úgy vélhette, hogy amivel szembenézett, óriási arányaiban is, alakulóban levő pályák látványa. Néhány év múlva kitűnt, hogy a pályák valóban módosultak, új meglepetésekkel szolgáltak, de irányuk azonos maradt. A remény elvét védték, műformáik között a "hosszú ének" csak nagyobb szerephez jutott, folytatódott a képek atomhasadása, s a mitologikus szimbolika egyre hatalmasabb jelrendszerré honosodott.
Eközben vett lendületet a nyugat-európai költészet új áramlataival való itthoni ismerkedés is, mely felfedte a nálunk jobbára torzókba fulladt avantgarde nagy teljesítményeiben az egyetemesség és a világmegragadás új módszereit. A kritika a képzőművészet, zene és költészet felől a modern kifejezés merészebb, szertelenebb példáinak egész sorát vonultatta fel. A tipikussal szemben a kivételes, a törvényszerűvel szemben a meglepő, a történelmivel szemben az időtlen, a hazaival szemben az egzotikus, a hétköznapival szemben a csoda, a konkréttal szemben az absztrakt, a célirányossal szemben a sejtető, az egyértelművel szemben a többértelmű, a látvánnyal szemben a látomás látszott korszerűbbnek, ahol egymást kizáró módon jelentkeztek ezek az egymásra utalt sajátságok. E tendencia áramában állította előtérbe Diószegi András Juhász és Nagy László költészetének legmerészebb újdonságait, szimbolikájuk és kompozícióik természetét, s jutott arra a következtetésre, hogy e fejleményekben a líra határainak a nagy zenei formákkal vetekedő kitágítása és gazdagítása ment végbe. Céljához híven Diószegi a modern világkép, a benne rendet teremtő marxi dialektika felől s világirodalmi analógiák révén bizonyította, hogy a világról való új tudás, a sohasem látott összefüggések s az éles intellektualitással s analitikus logikával megalkotott víziók, valamint a költészettörténet rétegeit magukba foglaló struktúrák megfelelnek egymásnak. Ez volt az áttörés befejező aktusa.
Nem oszlatott el minden kétséget, különösen a szervesség és arányosság sérelmeiből eredő ellenérzéseket nem. A Juhász körüli viták (Kiss Lajos – Szabolcsi Miklós, Faragó Vilmos, Eörsi István – Somlyó György között) e kérdések körül zajlottak később is. Az adaptálás második szakaszában azonban már nem a szocialista eszmeiség, nem a mitologizáló szimbolika igazolása volt a kritika gondja, hanem a mű fejlődésrendjének, belső logikájának részletesebb feltárása, az egyes szakaszok karakterét kitüntető folyamatrajz, s a jelentősebb művek értelmezése. Ennek tanúi lehetünk a 416Benjámin-irodalomban, ahol Fehér Ferenc a mű stilisztikájának felvázolásával töltötte ki a korábbi kereteket, s mások is felismerték a kapcsolatlétesítés szempontjait (E. Fehér Pál, Faragó Vilmos). Juhászról Bata Imre, Pomogáts Béla, Bodnár György tanulmányai révén rajzolódott egyre árnyaltabbá s elmélyültebbé a kép. Nagy Lászlóról Bata Imre, Széles Klára, Fülöp László közölt egymás eredményeit kiegészítő tanulmányokat. Bata a lírai hős, Széles Klára a stilisztika felől, Fülöp az addigi eredmények szuverén összefogása révén közelített a mű jellegéhez. A létezésélmény, az antropológiai érvény, a motívumok összefüggése, az élménytípusok, a mitológia forrásai, összetevői és funkciója az adaptálásnak ebben a második szakaszában kerültek az érdeklődés előterébe. S ekkor tűntek föl az egy-egy műre koncentráló elemzések is. A megismerés hasonló fokozatainak lehetünk tanúi a Csoóri Sándorról, Szécsi Margitról, Kalász Mártonról és másokról írott bírálatokban is.
Másként alakult a kritika magatartása Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes iránt. Róluk szólva a szemlélet volt a kritika elsőrendű gondja. Előbbiek esetében a kiábrándult ember- és világszemlélet, a filozófiává érett pesszimizmus, melyhez Weöresnél irracionalizmusa is társul. Utóbbiaknál a szorongás, az elidegenedés, a magány érzésének létezésélménnyé szilárdult változatai. A marxista igénnyel nyilatkozó kritikusok a konszolidáció első éveiben a szemlélet említett tartalmait a mű esztétikumára is rávetítve vagy abból kielemezve utasították el. Akiknek a szemlélettel nem volt vitájuk (Rónay György, Török Endre, Bata Imre), azok pedig nem a filozófia, hanem a mű belső logikáját, újszerűségét vizsgálták, s külön programmá nem is élezték az adaptálás szándékát.
Néhány év múltán a marxista kritika e költők munkáinak alaposabb elemzésére kényszerült, s jelentőségüket a humanista indítékok felismerésével, s a forma szemléletkorrigáló, ellensúlyozó szerepével sikerült a korábbinál meggyőzőbben magyaráznia. Ez jellemezte Szabolcsi Weöresről és Pilinszkyről írt újabb bírálatát s Fenyő Weöres-kritikáját. "Amit mond, azzal vitázunk múltban és jövőt illetően – írta Fenyő István –, de ahogy kimondja: az elszánás szigorában, kemény elhatározottságában, emelkedettségében van valami – az adott programok ellenére munkáló – emberi nagyság, méltóság" (Új Írás 1964). Weöresről szól ez a jellemzés, de szelleme a Pilinszkyről, Nemes Nagy Ágnesről írott munkákat, a Tandori Dezsőről, Petri Györgyről írott recenziókat is áthatotta.
Ez a készség nemcsak az általános humanizmus jegyében írott művek minősítésében, de vitás esetekben a szocialista jelleg eldöntésében is segítségére volt a kritikusnak. A munkásmozgalommal s a marxista filozófiával többször s több ponton ütköző Kassák szocialista mivoltát is úgy sikerült Béládi Miklósnak bizonyítania, hogy az értelmi jellegű képleteken túl a magatartás, az életérzés és a világkép természetére figyelt.
417E folyamat a prózában tapasztalt érdeklődés- és értékelés-módosulásokhoz hasonló eredményekhez vezetett. Ahogy a prózában elismert lehetőséggé emelkedett az ironikus, groteszk szemlélet, az elidegenedés, a szorongás, a torzulások ábrázolása, s természetessé az antihősök, a periférikus figurák szaporodása, valamint az áttételesség műfajai és módszerei, úgy változott meg lassan a líra kritikájának igénye és szempontrendszere is. A vívódás létjogának kérdése lekerült a napirendről. Az egyensúly és a harmónia mint magatartás- és műeszmény háttérbe szorult, s a kritikák az ellentmondások átérzésére képesítő létállapot változatait vélték igazán termékenynek. Benjáminnál például a védtelenség és nyitottság állapotát (Kiss Ferenc), Nemes Nagynál a létperem, a "között" szituációját mint az egzisztálás költőhöz méltó lehetőségét (Rónay György, Faragó Vilmos); Weöresnél az itt és a most valóságain s a történelmin túlhatoló kozmikusságot (Török Endre, Bata Imre); Csoórinál a kisszerűséggel, a hétköznapisággal perlekedő végletességet (Koczkás Sándor). E folyamattal együtt az adott társadalommal való szembesítésben a szociológiai-politikai szempontok helyére a 20. század táguló világképéből adódó következtetések s a belőlük eredő feszültségek kerültek. Ezért lett az elismerés legsűrűbben használt jelzőjévé a drámaiság, eszménnyé a sűrítettség, s ennek eszköze az absztrakció. A realizmus hívei s azok az idősebb esztéták, akik átéltek már néhány stílusváltást, az életszerűség és valószerűség értékének tudatában a merész képekben inkább a valósággal való kapcsolat erejére figyelmeztettek (Rónay Pilinszkyről szólva, Komlós Aladár Faragó Vilmossal vitázva). A modernség ifjabb tudatosítói az áttételesebb módszerekhez vonzódva hajlandók voltak szakadékot látni az empíria s a gondolat felől születő vers között (Bata Imre, Faragó Vilmos). Abban azonban, hogy a modern versben nem reflexiószerűen ölt formát a mondandó, hanem testet ölt, az empíria anyagát merészen újjáteremtve, ebben az egyetértés egyre nagyobb lett.
Ez a közeledés azonban nem hatálytalanította azokat az ellentéteket, amelyek a szemlélet iránti érzékenység különbségeiből erednek. Azt minden igényesebb kritika fontosnak érezte, hogy megnevezze a műnek a jelen emberét gazdagító értelmét. Azt például, hogy Weöres imaginárius mozdulatai az emberi önismeret, a nyitottság, a belső átrendeződés iskolái (Török Endre), hogy Juhász Ferenc a létezés nem sejtett gazdagságát fedezte fel, s hogy Pilinszky a dolgok velejéig hatol (Rónay György), s azt is, hogy Weöres és Pilinszky filozófiája idegen a marxizmustól (Szabolcsi Miklós, Fenyő István, Faragó Vilmos), de hogy mindebben mennyi a szükségképpen való, s ami az, annak mennyi a szubjektív s mennyi az objektív érvénye, miként viszonylik a marxista dialektika emberről s világról való tudásához és elképzeléseihez, milyen szerepet tölt be a közgondolkodásban, az illető tehetség optimális kibontakozásában és 418irodalmunk folyamatában, erről vagy nem beszéltek a vonatkozó bírálatok, vagy ha igen, nagyonkülönbözőképpen.
A feladat nem is volt könnyű, mert a szocialista realizmus verseszményeitől elütő művek ereje és életalakító elvei között a kapcsolatot, az áttételeket megtalálni csak olyan szempontrendszerrel lehetett volna, amelyek az emberi teljesség, az ideológia s az esztétikum érdekét egyszerre tudták volna érzékelni és mérni. E szempontok kimunkálása a líra vonatkozásában lassan haladt. A kritikus, aki megsejtette a szokatlan mű jelentőségét, örült, ha belső logikáját, motívumrendjét leírhatta – aki értékelésre törekedett, örült, ha az alapvonásokat számba vehette. Kritika, mely a műélménytől az értékelésig meggyőző fokozatokon át jut el, a legvitatottabb művekről kevés született. Akik a mű belső logikájának megfejtésére törekedtek, az író intenciói szerint haladtak, s attól a minősítés során sem szakadtak el. Akik a bírálatban határozottabbak voltak, azok a leírásban, a jellemzésben gyengébbek. Ez az oka, hogy az előbbiek olykor túlságosan megértőek, az utóbbiak ítéletét pedig nem fedezték a megismerés mozzanatai. Ebből ered a "megértő" és "orientáló" kritikának az az ellentéte, mely időnként vitákban robbant ki (Fehér Ferenc – Somlyó György). Az előbbi hívei az elvtelenség és a tudománytalanság kísértését észlelték vitafeleik érvelésében, az utóbbiak az előregyártott sémák, a "taláros fennköltség", a "mindent jobban tudó nádpálca-suhogtatás" rémét (Rónay György) a másik fél írásaiban. Példát egyébként mindkét végletre bőven kínált a korszak kritikája, de a próza és a dráma jelentősebb műveiről írott bírálatok java azt mutatta, hogy a megértés nem akadálya, hanem feltétele az ítéletnek, hogy a mérték a jellemzésbe oltva vagy tételesen hangsúlyozva is meggyőzően érvényesíthető.
