A KRITIKA ÉS A NYUGAT HAGYOMÁNYA
A KRITIKA ÉS A NYUGAT HAGYOMÁNYA
Már a legelső folyóiratszámokban megfigyelhető az a kísérlet, hogy a kritikusok, felmérve a háborús veszteségeket, igyekeztek kitapintani a két világháború közötti irodalomnak azokat a törekvéseit, melyeknek tanulsága átnyúlik jelenünkbe. Ilyen szempontok alapján értékelte Rónay György Szabó Dezső, Keszi Imre pedig Szomory Dezső életművét a Magyarok első évfolyamában. Mindkettőjüknél megfigyelhető, hogy vizsgálataikban érzékenyen követik azt a folyamatot, melynek során a mű találkozott korával, s annak szorításában eredeti szándékai ellenére "eltorzult", modorossá vált. Az értékelésnek, az irodalom kontinuitásának hasonló igényével, de a mű és alkotó társadalmi irányultságának gondosabb elemzésével közelítettek az akkor legfiatalabb marxista kritikusok a hagyománynak ugyane rétegeihez. Módszerükre és szemléletükre Lukács György gyakorolt elhatározó befolyást. Király István Kaffka Margit és Móricz Zsigmond életművének elemzése közben szétválasztotta a valóság hiteles ábrázolására tett nagyszabású írói kísérletet a mese, az irrealitás és a mitizálás ugyancsak érvényesülő tendenciáitól. Móricz realizmusát, a magyar élet intenzív teljességének ábrázolására tett nagy kísérletét példának állította az újabb kor irodalma elé: "Az ő életműve hordja magában a megváltozott társadalmi valóságban bizonyára megszülető magyar Háború és béke ígéretét." Szigeti József Déry Tibor regénye, A befejezetlen mondat elemzésének szentelt tanulmányt, amelyben, a tartalom és a forma dialektikus kapcsolatait vizsgálva azt állapította meg, hogy a korabeli magyar társadalom központi osztályellentétének megragadása miként vált termékennyé esztétikailag, s hogyan jöhetett létre Móricz "problematikus" 376realizmusával szemben az élet széles és mélyen hiteles ábrázolása, a nagyrealizmus teljességet megragadni képes új formája.
A forradalmi átalakulás korának irodalma számára különösen izgalmas volt az a kérdés: vajon milyen pozitív tartalmak menthetők, milyen élet- és művészetalakító példák vonatkoztathatók el olyan művészek életútjából, mint például Krúdy Gyuláé, aki magától értetődő természetességgel ábrázolta álomi képekben a reális valóságot. Vajon álom és valóság, józan racionalizmus és illúzió nem kibékíthetetlen ellentétek-e, nem kell-e kizárólagossá tenni, kánonná emelni a reális ábrázolásra való törekvést? A felszabadulás utáni évek Krúdyval foglalkozó tanulmányai (Mátrai László, Örkény István, Rónay György, Szauder József) sokféle megközelítésből ugyan, de egységesen jutottak arra az álláspontra, hogy a századvégtől a próza egyik ága a lírai kifejezésmód irányába fejlődött, s ennek központi alakja Krúdy, legmagasabbrendű megvalósulásai pedig az ő regényei. Irodalmunk fejlődésének fontos mozzanata lehet a reális és irreális elegyülése, a lélek rezdüléseinek fokozott figyelme, a képzettársítás szabad működése, a zenei szerkesztés, az alakok látomássá való oldódása. Rónay György A regény és az élet (1947) című könyvében e törekvéseket a század ama regényeinek perspektívájából értékelte, melyekben a társadalmi ember a maga teljességében jelenik meg. Jelezte ugyan, hogy a lélek szétesésének irodalmi ábrázolása a társadalom bomlásának, hajdani ideáljai elveszítésének jele, de rámutatott arra is, hogy a művészi ábrázolásnak e formája végül is új lehetőségek felé mutat.
Demokrácia és kultúra című előadásában Lukács György nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a széles tömegek csak kemény harc árán vehetik birtokukba a kultúrát, s hasonló harcot kell vívni a múlt örökségének megtisztításáért is. E kulturális küzdelem a Nyugat öröksége értékelésének kérdése körül lángolt fel a leghevesebben, elsősorban Babits és Kosztolányi életművének értelmezésében. Lukács György, aki maga is többször foglalkozott Babitscsal, s még inkább Kosztolányi egyéniség-kultuszával, melynek jellemző és önleleplező motívumaként értékelte az Esti Kornél énekét, hangsúlyozta, hogy a múlt elemzését csak árnyalt, mindenfajta érték iránt nyitott magatartás alapján lehet elvégezni. "Tehát miről van szó? – vetette fel a kérdést Régi és új legendák ellen című tanulmányában – Arról, hogy nem egy becsületes demokrata (aki alkalomadtán lehet neofita, vagy szektariánus hagyományú marxista is), úgy értelmezi Petőfi központi helyre való állítását a magyar irodalom történetében, hogy neki már most szent demokratikus kötelessége lecsepülni a 'reakciós' Berzsenyit vagy Keményt, a 'csak liberális' Vörösmartyt vagy Eötvöst, sőt, mint a példa mutatja, a paraszti Arany Jánosnak is kijuthat az ultra-paraszti vagy ultra-proletári ütlegekből. Ugyanez a helyzet, ha Adyról egyfelől, és Babitsról vagy Kosztolányiról másfelől van szó." Ám a józan, nyitott ítéletalkotást megnehezítette néhány rendkívül türelmetlen tanulmány 377marxista részről, illetve a nem tagadható érzelmi elkötelezettség szubjektivizmusa a másik oldalról. Waldapfel József Babitsot, Szabó Árpád pedig Kosztolányit tette bírálat tárgyává. Szabó Árpád tanulmánya (Polgári költészet – népi költészet I.) "a polgári ideológia teljes csődjeként" értékelte az egész Nyugat-mozgalmat, "szánalmas mitológiá"-nak a költő életművét, amely ugyanúgy "bevezetés a fasizmusba", mint "az egzisztenciális filozófia is összes mythológiás fattyúhajtásaival együtt".
Az egyre szenvedélyesebbé váló vitában Vas István joggal figyelmeztetett arra, hogy a Nyugattal szemben való állásfoglalások hitelességét csak alapos elemzés után lehet igazolni. Szemben Lukács Györggyel és Révai Józseffel, ő a hazai irodalmi állapotok ismeretében – hiszen részese volt a Nyugat harcainak – némiképp sarkítva, így fogalmazta meg nemzedékének álláspontját: "Annyi biztos, hogy Európában nem volt szellemi csoport, amely a világháború alatt oly fényesen állta volna ki a humanizmus próbáját, mint a Nyugat nagy nemzedéke."
Kosztolányi életművének, művészi magatartásának értékelése mindenesetre néhány fontos irodalmi kérdést vetett fel. Mindenekelőtt az egész Nyugat-mozgalom l'art pour l'art eszményét, mellyel szemben a marxista kritikusok a "közérthetőség" és "hasznosság" fogalmaival éltek, némiképp a jelenbe vetítve, a jelen oldaláról értékelve a múlt szellemi törekvéseit. A múlt meglehetősen összetett kérdésköreinek alapos, minden szempontra kiterjeszkedő értékelésére a kellő távolság perspektívája és a szenvedélymentesség kiegyenlítettsége is hiányzott. Babits és Kosztolányi bírálói nem figyeltek fel arra, hogy a Nyugat nagy nemzedékének l'art pour l'art eszménye a konzervatív irodalom ellenében született, s az egyéniség művészi szabadságát hirdette; ám kétségtelen az is, hogy Kosztolányi és a nagy nemzedék néhány más költőnagysága ellenszenvvel, értetlenül figyelte a költőnek azt a típusát, melyet Ady testesített meg.
A két világháború között induló írók sorából többen Babitsot vallották mesterüknek, példaképüknek. S az a generáció, mely az Újhold körül szerveződött, ugyancsak Babits művének kiemelt megbecsülése jegyében kezdte pályáját. A folyóirat programcikkében (Babits után) Lengyel Balázs is a babitsi magatartás folytathatóságát vallotta, s a marxista kritikai magatartással vitázva ezeket írta: "A legellentmondóbb próbálkozás azonban a humánum gazdagságáról való lemondással, a már-már hagyományos teljesség-igény elsorvasztásával kísérelni meg a környezetnek árnyalatosabbá tételét, gazdagítását, különösen nálunk, ahol a szellemi élet egy igen fejletlen szellemiségű, kevéssé polgárosult társadalom felett vívódik." Véleménye – és annak meglehetősen árnyalatlan kifejtése – Lukács György megsemmisítő bírálatát hívta ki maga ellen.
Nem kevésbé szenvedélyes kritikai küzdelmek folytak a "harmadik nemzedék" magatartásának értelmezése, műveinek fogadtatása körül. E generáció a felszabadulás évei után polarizálódott, Zelk Zoltán és Képes 378Géza a megújuló irodalom fontos alakja lett, Kolozsvári Grandpierre Emil több tanulmányában is bírálta nemzedéke tagjait, majd mint a Magyarok új szerkesztője elvi jelentőségű tanulmányban jelentette be nemzedékének igényét az új célkitűzések megvalósítására. A nemzedék többi tagjai cikkekben, tanulmányokban igyekeztek tisztázni elődeikhez való viszonyukat, magyarázni várakozásaikat és fenntartásaikat (ilyen vonatkozásban korjellemző igényű írás Sőtér István két tanulmánya, az Apátlan irodalom s a Testvértelen nemzedék). Az elődkeresés legfontosabb dokumentuma Sőtér István költői antológiája, a Négy nemzedék (1948), mely a huszadik századi magyar irodalom fejlődését a Nyugattal mérte, ahhoz viszonyította. Ám a gyűjtemény bevezetésében felvillannak már olyan gondolatok is, melyek azt bizonyítják, hogy Sőtér István is közeledett a marxista kritika által oly nyomatékkal képviselt költőeszmény elfogadásához. Az elvontság, az anyagtalan ábrázolási mód korszerűtlenségét így világította meg: "A legfiatalabb költők közül azonban sokan esnek sajnálatosan egy, a konkrétummal ellentétes lírai sugallat áldozatául. Az elvontság égboltjai felé feszítik lírájukat, anélkül, hogy költői őszinteségük űreit kitölthetnék, – anélkül, hogy elvontságaikért őszinteségükkel maradéktalanul kezeskedni tudnának." Végeredményben hasonló kiindulási pontból tekinti végig a század irodalmát Lengyel Balázs is A mai magyar líra (1948) című tanulmánykötetében, melynek felépítése, tagolása kevésbé volt szerencsés.
A "harmadik nemzedék" legjelentékenyebb lírikusa már ekkor is Weöres Sándor volt. Ekkori kötetei körül szenvedélyes kritikai viharok dúltak. Weöres költői világában ugyanis sűrítve jelentkeztek azok az ellentétpárok – optimizmus és pesszimizmus; ráció és irracionalizmus; játékosság és komolyság –, melyek újra meg újra a kritikai érdeklődés homlokterébe kerültek s a korszak nagy harcainak kiindulópontjaivá váltak. E küzdelmek megértéséhez azonban – ha vázlatosan is – ismernünk kell filozófiai hátterüket.
