VARGA KATALIN (1928)
VARGA KATALIN (1928)
Varga Katalin (1928) első verseskönyvei az eszmélkedő embernek a világgal való megismerkedéséről és az abban való helykereséséről rajzoltak naplószerű képet. Ebben a képzeletbeli feljegyzéssorban a gyermekkor (A megszökött gyerekkor, 1960) éppoly fontos szerepet kapott, mint az asszonnyá érés szépsége és kínja (A második ég, 1963). Spontán áradású, nagy érzéstömböket görgető önvallomásait elsősorban az anyag, a lét szeretete hatja át, s egy olyan megértő, humánus magatartás, mely minden értékre nyitott, s minden benyomását igyekszik minél hívebben és teljesebben feldolgozni. Szinte pazarló bőséggel élt a képekkel, sziporkázó színek, játszi ritmusok röpítették képzeletét egy emberibb, bensőségesebb létrend sejtelme felé. Ez a meleg, harmóniát teremtő s arra vágyó szemléletmód hatja át Az égő csipkefa (1966) című könyvét is, melyben komorabb, tragikus árnyak sejlenek föl. Ezeket elsősorban az ember testi nyomorúsága okozza, a kötet számozott verseiben ugyanis azt mondja el, hogyan csiszolja egymáshoz a mindennapok fájdalma a betegségeiben szenvedő férfit és az őt ápoló asszonyt, ahogy "a naponkénti alázottság"-ban az utóbbi felismeri a szeretet gyakorlatának alkalmait, s tudatosul benne a "kínok gazdagsága".
Varga Katalin, a népszerű gyermekkönyvek szerzője, a költészetet a szolgálat eszközének tekinti, melynek révén a modern világban sokszor megcsúfolt életértékekben való bizakodását és hitét fejezheti ki. Állóképszerű költeményeit sejtelmes balladaiság szövi át, mely annál erősebb, mennél nagyobb az a nyomorúság, melyet érzékel, s kimondásával gyógyítani is akar. A szavak 926száműzetése (1969) voltaképp "a kenyér poézise": a világ legkülönbözőbb részein élő, az éhségnek kiszolgáltatott emberárnyakat idézi föl, belehelyezkedve kiszolgáltatottságukba, s rádöbbentve olvasóit, együttérzésre hangolva őket: a mai élet érzékelhető aránytalanságai arra kényszerítenek, hogy átfogalmazzuk a humanizmusról korábban kialakított képünket. Utóbbi kötete voltaképp egyetemessé tágított lelkiismeretvizsgálat, mely a lét "kakofóniájának" fájdalmas érzésében csendül ki, s arra kényszerít, hogy vele együtt keressük az "Értelem beteljesülésé"-nek pillanatát. "Mert a szolgaság nem teste, csupán lényszerű köntöse az emberi létnek – e gondolattal zárja Árpa és gödölye (1974) című regényét, mely a szentírási teremtéstörténet tudatosan profanizált változata –, s a kínok káprázatából mindig újra és újra világra ocsúdik az Igaz Fiú, akit hol Tammuznak, hol Kainnak, hol Jákobnak, hol Jézusnak neveznek és elhomályosodott idők tiszta sóvárgásokkal és vad indulatokkal teli poklában." Ezt a néhány sort ars poeticaként is megfogalmazhatta volna verseinek élén, hiszen emberközpontú lírája voltaképp egy tisztább és harmonikusabb világ igézetét rejti, melyben a sugárzó képek s a meleg humánus érzések egy valaha megvolt és felelősségünk révén kiküzdhető, igazabb világrend sejtelmét és biztonságát hordozzák.
