TÓTH ENDRE (1914)
TÓTH ENDRE (1914)
Tóth Endre (1914) a harmincas évek elején indult, lírájára erős hatást tett a népi mozgalom. "… költészete – mint Kerékgyártó István írja – sajátosan példázza a paraszti sors mélyrétegeiből kitörő, s az irodalom szintjére emelkedő, de tehetsége teljes kibontakozásáig el nem jutó sorsát." Korai verseiben igyekezett hangot adni a paraszti világ kilátástalanságának, de egyetemes érvényűvé nem tudott válni: akadályozta ebben visszahúzódó, csendes melankóliára hajló természete is, melyről így vallott az Én úgy látom című versben: "Én úgy látom az álmon át / hogy köröttem minden fonák, / kusza, ijesztő, hazug, ferde, / hasztalan futnék akármerre. / Földbe bújnék, mint a vakondok, / hogy ne nézzem itt ezt a poklot. / Némítsatok el gyorsan engem / láncolt kutyák ugatnak bennem, / szívem marják, de nemsokára / kinyílik majd a börtön zára / s kiüvöltik a borzalmat, / amiről a világ hallgat."
Az elszálló ifjúsághoz (1960) című kötetben új verseit gyűjtötte össze. Költészete nem mutat lényegbevágó változást: most is a csendes emberi érzelmek megszólaltatója, aki szívesen időzik el egy szép kép, felsejlő emlék előtt, s legfontosabbnak az emberség, a lélek tisztaságának megőrzését tartja: "Vigyáztam, gúnyámon / szégyenfolt ne essék. / Inkább vesszen el a világ, / semmint az emberség" (Ahonnan indultam). Versépítésében és a formák feszes kezelésében a hagyományt követi. Rendkívül gondosan ügyel a ritmus pontosságára és a rímek pontos összecsengetésére, de ez a műgond sokszor a kifejezést is kalodába zárja; az élmény és a gondolat megfogalmazása mesterkéltté válik, s a rímek kényszerének engedve azt a fajta népiességet őrzi, mely ma már meglehetősen anakronisztikus: "Debrecenben 462él egy piktor, / Kit a város szinte titkol." Ott forrósodik át a hangja, s ott alkot maradandót, ahol túlemelkedve egyénisége zártságán, a világ elé tárja vívódásait; ilyenkor érezni, hogy a pasztell színek, a tűnődő őszi fények, s a halk zene voltaképp egy felzaklatott lélek álcái:
Az igazság vonzott, az eszmény
s a földi jókat mind elvesztvén,
Sokszor kell magamtól rettegnem,
világok harca dúl szívemben,
s a földi jókat mind elvesztvén,
| nagyon egyedül vagyok. |
világok harca dúl szívemben,
| vádak és indulatok – |
(Forgácsok)
A debreceni hagyományok értő kutatója Tóth Endre: fontos tanulmányokat, illetve egy összegző monográfiát publikált Oláh Gáborról.
