Küzdelem az életért, a rendért és a költészetért (1956–1965)
Küzdelem az életért, a rendért és a költészetért (1956–1965)
1956-ban Juhász Ferenc gyűjteményes kötet kiadására készült. A tenyészet országa (1956) végül is csonkán jelent meg: hiányzanak belőle az új kísérlet utolsó versei, amelyek megmunkálására akkor nem hagyott időt a történelem. A költőt nem a publikálásvágy mohósága siettette. Amint utószavából látható, tudta, hogy költői küzdelmét csak az újabb versek tehetik teljessé, mert "ezek is a szerelem, a magány, a megtisztulás izzó égitestei, részei az összefüggésnek, a rendnek…" Ezért a félbemaradt műveknek legalább a címét a kötet végére iktatta. S a remélt új kötet valóban ezekre épül. Itt válik bizonyossá, ami A tékozló ország után még csak sejthető: Juhász Ferenc tudatosan építi életművét. Ezután sem csak az építmény belső logikájára figyel, végigéli a következő évek társadalmi problémáit is, de közvetlen lírai reakciója és önépítése örökké integrálódik.
Ez a folyamat azonban költészetében nagy "belső égéssel" jár. Részletes életrajzi bizonyítás helyett álljon itt egyetlen adat: a remélt új kötetet (Harc a fehér báránnyal, 1965) egy egész évtized választja el elődjétől, A virágok hatalmától. Egy évtized? Történelmi próba, nemzeti és világválság, s az egyéni élet örvénylése; az ember és a társadalmi egyed kétségbeesése és feltámadt elszánása; hat éves görcsös hallgatás, amelyben új költői összefoglalás, talán a pálya legjelentősebb versegyüttese érlelődik.
Az új kísérlet megint önvizsgálattal kezdődik, amely a költő és a költői lét szembesülése. Még felhangzik az elégedetlenség verseinek sóhaja is: "Emlékszel-e Pista, a múltkoriban / elmondtam, hogy elvesztem magam, / ha nincs jogom arra, ami van" (Fekete páva). De a kötet nagy önvizsgáló verse már könyörtelenül végigvitt önelemzés: nemcsak rejtett vita és teljes ars poetica, hanem integrált korkép is. Ez A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából.
731A vers az 1955-ös Bartók-évfordulóra készült. De e filológiai adat nélkül is nyilvánvaló, hogy a Cantata profana költemény-párja, s jelentését a közös forrás – az ősi román népének-szöveg újraköltése foglalja szavakba. Szerkezete is a román népballada motívumaira épül. Hármas pillére: a szülő és a fiú rövid megjelenítése; az anya hazahívó érvei; a fiú válaszai. Ebből a balladás párbeszédből a költői lét végső kérdésére hamar választ kapunk: a fiú nem térhet vissza útjáról az egyszerűség és harmónia világába, mert új léttörvények irányítják. A kiszakadás oka és az új törvények tartalma azonban már bonyolultabb és sejtelmesebb, akárcsak a költő új világa. Az anya először a szegényember köznapi örömeinek felidézésével hívja a fiát, azután az otthoni emlékek erejében bízik, majd a nyugalmat ígéri a kő-vas-villany-világ zaklatásai után. A fiú első válaszában majdnem szóról szóra megismétli a népballada zárósorát: – "nem ihatok én már virágos pohárból, csak tiszta forrásból" – kifejezve a régi harmónia megromlását éppúgy, mint hitét új költészete igazságában. Az otthoni emlékeket azzal űzi el, hogy továbbmondja történetüket: "hol van az én ifjúságom?"; "ne emlegesd az én apámat, mert felkel a sírból…" Tehát az ő emlékeihez a történelem rombolása és az élet abszurduma, a halál is hozzátartozik. A pusztító város rémképére Whitmant idéző pátosszal felel, mely hatalmas tablóvá egyesíti az egyént, az ember teremtette gépvilágot, a Földet és a világmindenséget. A költő tehát nemcsak ars poeticáját foglalja válaszába, hanem "történetét" is. Éppen ezért ez a válasz nem szűkíthető le csupán a fiú feleleteire. Az a szeretet, amellyel az anya hívó szavaiban a költő megfogalmazza az elindító szegénység emlékeit, nem választható el kiszakadása fájdalmától és pátoszától. Vállalt útja egyre távolabb viszi, de hűsége talán remény is a "titkok" és köznapok egyesítésére.
Ezt a belső tisztázást és múlékony polémiát Juhász Ferenc a népballada eszközeivel emelte a mítosz világába, ami más szóval "a visszatérés, az időtlenség, a mindig jelenvalóság" (Thomas Mann). S egy másik nagy versében nemsokára újra felbukkan a népballada, ezúttal a Júlia szép leány.
A Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul genezisében szerelmes vers. Közlő anyaga mindössze néhány halvány utalás, mely zaklatott szavak között kerül felszínre töredezetten: a költő felesége pusztító némaságba zuhant, s már-már feladta az életet. A férfit nemcsak a tragikus lehetőség teszi kétségbeesetté, hanem a bűntudat, az önvád is: "ó, ne büntess engem így magamért." A kettős súly alatt a költő számára a szerelem élet-halál kérdése. Verse tehát nemcsak a szerelem visszaperlése, hanem az életé is: küzdelem a "fehér bárány", a halál ellen. A halál kihívására a tehetetlen ember minden lehetséges válaszát megszólaltatja: a jajgatást, a könyörgést, az átkozódást. Közben fel-felbukkannak érvei is, amelyeket azonban hamar elsodor a halál irracionalizmusa, s csak a vers végén győzedelmeskedik a gondolat az érzelmekkel szemben, amikor is feladja a halállal vívott reménytelen küzdelmet, s az elmúlást beilleszti a létezés rendjébe. Válaszai: küzdeni kell a szétesés ellen; végső remény a halhatatlan élet; tehát a halállal "csak két egy tud szembeszegülni"; s a szenvedés is a halál – a nemlét – ellenszere, mert az emberi világ abban különbözik a "dermedt dolgok halmazától", "hogy a létezők 732mind személyiségek… S a világ így, párosúlt-hiányok / összessége". Ez nemcsak a tehetetlen ember, az önvádtól zaklatott férfi modus vivendije, s A tenyészet országa óta formálódó gondolat ismétlése, hanem a vers jelentésének kitágítása is. Először a magánérzelem nyer általános értelmet, azután ez tágul tovább emberi magatartáseszménnyé, amely számol az egész zavaros korral, s a széteséssel, a pusztulással a küzdelmet állítja szembe, a cselekvéstől megfosztott tömeggel a személyiséget, az individuum alternatívájával pedig azt a felismerést, hogy "önmagában élni még nem érdem". És megjelenik ismét a viták zápora alatt álló költő is, aki nem ellenérvet keres a polémiákra, hanem választ a táguló világ titkaira:
… a szétzüllött világot, mint nyájat, mégis födél alá terelem,
kutyám a hit, az lökdösi a dolgok oldalát csaholva,
s zizegve összeáll eggyé az atom, a részek csordája megint,
nem, nem bír a bomlás, nem bír a romlás velem!
kutyám a hit, az lökdösi a dolgok oldalát csaholva,
s zizegve összeáll eggyé az atom, a részek csordája megint,
nem, nem bír a bomlás, nem bír a romlás velem!
Ez a zaklatott, de elszánt küzdelem – akárcsak A szarvassá változott fiúban – többszólamúvá teszi a verset: rendje a szilárdság és felbomlás között ingadozik. Mindvégig rímes, kötött igényű, de a jajgatás, könyörgés és a halál felidézése megnyújtja a sorokat, fellazítja a ritmust, elszabadítja a képeket és halványabbá teszi a rímeket. A kötött forma rendje a gondolati tételekben és a ballada-betétek környezetében áll helyre – mintegy továbbzeng a ballada ritmusa. A fegyelmezett balladás hang azonban éppúgy a tragikus érzés megszólaltatója, mint a zaklatott szózuhatag. A gondolati tételekben viszont eleinte a kétségbeesést legyűrő fegyelem ölt testet a kötött formában, a zárótételben pedig a megnyugvás.
A szarvassá változott fiúban az ihlető ballada kínálta az egymást váltó párhuzamos motívumok lehetőségeit. A Vers négy hangra… polifóniájában már csak egyik motívum a ballada, a többi egymást váltó "hang" már kimunkált új költői lehetőség. Mintha a költő felszabadult volna a mindent-felsorolás kényszere, a lineáris szerkesztés nyűge alól! Párhuzamos motívumaival eszközei közé iktatta az elhallgatást, a térközöket és a viszonylatokat is. Kettős haszonnal: mondandóit kevesebb művi beavatkozással helyezheti a nagy összefüggések terébe, s anyagkezelése így ökonomikusabbá, műve tömörebbé válik.
Ebben a két versben azonban az elementáris kifejezésről a ballada újraköltésének bravúrja, illetve a ballada-betétek alkalmazásának artisztikus hatása olykor elvonja a figyelmet. A polifonikus szerkezet és a mondandó elemi találkozása a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb című költeményben jön létre. Ez a költemény – legalábbis az életmű gondolatmenetében – nem esik messze előzményeitől. Ugyanaz a férfi jelenik meg benne, akinek küszködését a magánnyal és a feleségét kísértő halállal a Vers négy hangra… megszólaltatja. A költő belső állapota tehát nem változott. Környező világa azonban igen. Elég a két mű keletkezési dátumait felidézni: 1956, 1963. Nem kell tehát feltételezéshez folyamodnunk, ha azt mondjuk, hogy a Babonák napjá…-nak erejében, feszültségében, gazdagságában – a költői érzés mellett – jelen van az a sűrített 733történelmi tapasztalat is, amivel 1956 szolgált. Nem kell feltételezéshez folyamodnunk, mert ez a vers egyszerre szerelmes vers és a hazaszeretet verse, amely mögött felsejlik az 1956 utáni korhangulat és a tragikus alternatívák végiggondolása.
Egy sejtelmes mondattal indul, amely egyik refrénje lesz: "A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon." Ezt azonnal az esős Oktogonon, magányosan ténfergő költő rövid helyzet- és állapotrajza követi. Azután hirtelen nekilendül a vers: a tényszerű közlést képzuhatag váltja fel: a tér neonreklámjainak mozgó-villogó képe, melyet megdupláz az esős aszfalt visszfénye, s körül a kirakatok, a rohanó forgalom, a nyüzsgő emberek, a kiáltozó újságárusok és a hallgatag virágárusok. Majd ismét megáll a vers rohanása, s megint megjelenik a magányos, tépelődő költő a villany-térkép-Magyarország alatt. Ez a kontraszt már önmagában gazdagítja a két képsor jelentését, pedig nem egyetlen eszköze a versnek. A képzuhatagot lírai felkiáltások, tehetetlen tépelődő szavak és meditatív betétek szakítják meg újra és újra: "Magam vagyok… Jaj, emberek!… Nem átkozom magam… Hová megyek?… Mit akarok?" Ezek között kettő kap hangsúlyt: 1956 felidézése és ismét a hitves visszaperlése a haláltól. A történelemre mindössze két sor utal: "El kéne szaladni. / Itt kéne maradni." De a válaszban értelmet nyer az egész látvány:
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon,
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.
feküdnék neon-agyadon,
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.
Nyilvánvaló, hogy ez a vallomás önkéntelenül összekapcsolódik a nagyváros élményével és semmi köze az idilli hazafisághoz. Pedig a költő még nagyobb távlatot is képes adni vallomásának. Amikor az esős, neonfényes Oktogon látványát meg akarja szólaltatni, hasonlataival más irányba tágítja a vers jelentését: az asszociációban a kép vízióvá válik, valóságos mitologikus világgá tágul, amelyben a mikrovilág éppúgy jelen van, mint a kozmosz. Számára tehát a haza a végtelen élet része. A költő a képekre bízza a vers feszültségének feloldását is. Az országos bajt ugyan csak a tépelődő tudat helyezi a költő személyes gondja mellé. De tudjuk, hogy az ő perlekedése a halállal az élet visszaperlése. Amikor tehát ismét a hitben talál megnyugvást ("Én elhiszem, / hogy… / megépül hited…"), nemcsak önnön gondjára felel. Még inkább kitetszik ez, ha a feloldásnak nemcsak a fogalmi kifejezésére figyelünk, hanem a hasonlataira is. A költő itt a hit újjáépülését a születéshez hasonlítja: "szárnyaid kibontod,… kilüktetsz a kékeres lucsokból…" stb. Ez a feloldás teljes megfogalmazása. A közvetlen jelentésnek ez a sokirányú kitágítása teszi ezt a verset egy válságos korszak összefoglalásává.
De még mindig homályban maradt a vers híres refrén-sora: "A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon." Könnyebb lenne életrajzi magyarázatot adni rá – a következő versben (A sejtelem harangjai) meg is találhatók az adalékok: "Kedd, 734szerda, csütörtök, péntek. / Szenvedésem úgysem érted. / Én sohasem éltem érted."; "Szombaton irgalmat hoznak." De ha a költő a Babonák napjá…-ban nem fogalmazta meg ezt az életrajzi tartalmat, nyilván más szerepet szánt refrénjének. Homálya éppúgy babonásan baljós, mint a nagymama zsolozsmázása: "Ments meg uram a gonosztól… az Egyszarvú lótól… az ugató békától…" stb. Tehát a veszedelemérzés kifejezői, a tehetetlen ember megszólaltatói. Azt bizonyítják, hogy a költő itt éppúgy végigélte az ember válaszlehetőségeit a sors kihívására, mint a Vers négy hang…-ra motívumaiban.
A kötet középpontjában ez a két nagy szerelmes vers áll s körülöttük a szerelmi ciklus, amelyben külön is megvalósul az életmű spirális szerkezete. Tehát a ciklus versei voltaképpen a két nagy költemény kérdései körül kerengenek. A sejtelem harangjai folytatja a perlekedést a halállal és a magánnyal. A szerelmünk hattyúsorsa egy közös pusztulás apokaliptikus víziója, amely mögött az a gondolat áll, hogy a szerelem egység és különbség feloldhatatlan ellentéte. Az Évszakokban a változó természet leírása foglalja magában a válság és remény történetét. A Mámorban a túlcsorduló élet pusztításba csap át. A nagy versek mellett a legnagyobb költői teljesítmény a Füst-ország. Egyetlen szorongás, vízió, mely félelmetes képtömegével egyszerre képes felidézni az emberi, társadalmi és természeti pusztulás rémképét.
Ez a kerengés azonban nem monoton ismétlés, hiszen a költő olyan kérdések elé állította magát, amelyekre végleges megnyugtató válasz nem születhet, olyan konfliktusokkal nézett szembe, amelyek végső feloldása a létezés megszűnte. Ebben az érzés- és gondolatvilágban az ember lehetősége a szüntelen nekirugaszkodás; győzelme pedig az átélésből született tudás és a létezés gondjainak kimondása.
Ezért tér vissza Juhász Ferenc két ciklusban is A halottak éposza világába. Itt azonban – A halottak királya című ciklusban – a halál még emberibb, evilágibb jelenség, mint a korábbi eposzban. Voltaképpen halottsiratók gyűjteménye, amelyben a nagy költőelődök gazdag élete a fő motívum, nem az elmúlásuk. Az Ady Endre utolsó fényképe egy élőhalott pontos rajza, de a verset átlelkesítő érzelem a tűnő nagyságot idézi. És a József Attila sírja sem a temetőkultusz terméke. Juhász Ferenc voltaképpen a "mester" helyét keresi a múlt és a mai világban, s úgy támad neki tehetetlen fájdalommal, ahogy fiatalon távozott apjának támadt: "mert az apák nem futnak el a fiuk elől…"
Ez a ciklus tehát nem sürgetné, Juhász Ferenc mégis szembenéz a temetőkultusz gyanújával. Egyik versében fel is teszi a kérdést: "Csontváz-hadsereget tenyészt csillag-sorsom?" A halottak faggatása műfajával is jelzi, hogy meditatív válaszkeresés: vers-próza. A költő válasza – életrajza, mely gyermekkora nyomorúságát, megaláztatását és apja "jogtalan" halálát idézi. De ez az életrajz túl akar lépni a krónikán – az eseményeken, az emlékeken – és folytatni akarja a faggatást az ember-lét határain túl is.
Másik válasza áttételes. Az éjszaka képei az emberiség atomhalálának szörnyű víziója. Folytatója a halál-gondolat metaforáinak, de össze is kapcsolja az elvont halál-gondolatot az emberiség valódi helyzetével, hiszen – közhely – az atomhalál 735korunkban nem rémlátás csupán. S ezt a víziót nemcsak a tragikus lehetőség kelthette életre: benne van a második világháború apokalipszisának emléke és a ma emberének állandó fenyegetettségérzése is. Halál-gondolatának tehát ez a világhelyzet szavak nélkül is korhoz kötött tartalmat, reális távlatot ad.
Ezért keveredhet életművében észrevétlen a halállal való perlekedés, a halottak faggatása az élettel való perlekedéssel, a társadalom faggatásával. Különösen a Tetszhalott éveim margójára című ciklusban. Ez őriz legtöbbet a kor motívumaiból és közvetlen társadalmi problémáiból. Kiindulópontja: válaszkeresés 1956 utáni hosszú hallgatására. A költő nem akarja felmenteni magát: a cikluscím-adó versben csak a kérdezésig jut el, amely azonban túlvezet az alkotáslélektan problémáin: "Fölfalták hitemet? Sírdomb lett az arcom?" A ciklus persze nem feltétlenül eleve megszerkesztett kompozíció, tehát az ide sorolt versek sem függenek össze közvetlenül a kiinduló ponttal: a Tetszhalott éveim… kérdéseivel. A némán küszködő költő közegét idézik fel. Először az útnak indító világ, a falu képét. A gyűlölet és szerelem koronája kétrészes vers. Első felében a régi falu jelenik meg mint a kisszerűség, a földhöztapadtság világa, a kötöttség és a visszahúzó erő. A vers második részében ez a világ és ez az erő már legyőzött, de nyomában egy "kiégett templom gyásza", "kifüstölt darázsfészek", "lukas vödör", egyetlen kapirgáló tyúk maradt: az ötvenes évek kiürült, pusztuló faluja. Ez a sivár látvány most önmaga ellen fordítja a költőt. Önváddal siratja a gőggel elhagyott "otthont", amely mégiscsak közösség volt, és a becsapottak elkeseredésével idézi az apa emlékét, az elindító világ jelképét: "Hol van, aki most se mondana le rólam? /… A döglárvás csillag szívta föl, amíg én / ott lovagoltam a hazug isten térdén." Az Örvénylések Bartók Béla körül című versprózában messzebbre tekint: mint az alcím jelzi, Magyarországra. Ebben közvetlenül csak a múlt jelenik meg: a tetszhalott Magyarország és Bartók, a tiszta fény ellentéte. De az a tanulság, amelyet Bartók hivatástudatából kiolvasott a költő, a jelennek szól: "Harca nemcsak önmagáért volt, nemcsak bonyolult és pontos… és a nép szenvedéseiből és örömeiből fölgomolygó zenéjéért", de e tetszhalott Magyarország ellen is.
A ciklus záróversében (Levél Rózsavár elhagyott ravatalán) úgy jelenik meg a költő, mint álmából ébredt férfi-Csipkerózsika, aki újra vállalja az "irgalmatlan lendületet". Válságában tehát kiszenvedett magából néhány fontos tanulságot. De legalább ilyen értékes nyeresége a hiányok tudása, amelyet a Tűzliliom az éjszakában című ciklus rögzít. "az emberiség nem éghet magában", s még mindig megváltásra vár. S költészettanában is megjelenik néhány tanulságos hiányjel. A legfontosabb az Elkésett üzenetben:
Hát itt van, látjuk, mert te így akartad,
de hozzásegít-e ez a gyógyuláshoz?
Vétkeinket te sohasem takartad,
de van-e szavad, amely újulást hoz?
Van-e szavad, mely tisztább, mint a harmat
és hazát teremt, vagy világot átkoz?
de hozzásegít-e ez a gyógyuláshoz?
Vétkeinket te sohasem takartad,
de van-e szavad, amely újulást hoz?
Van-e szavad, mely tisztább, mint a harmat
és hazát teremt, vagy világot átkoz?
736Juhász Ferenc nem elégszik meg ezzel a tudással. A kötet záróversében újra összegyűjti motívumait, végigköveti töprengéseit, átéli kísértő vízióit és megkísérli az összegezést. Ez az összegezés a Történelem.
Már első sorai jelzik a nagy igényt. Úgy indul, mint József Attila nagy összegező versei: visszafogott, meggondolt szavakkal:
Téli virradat.
Virrasztom magamat.
Ki kell, hogy sorsomat kiáltsam.
Mert elpusztulok e döbbent hallgatásban.
Virrasztom magamat.
Ki kell, hogy sorsomat kiáltsam.
Mert elpusztulok e döbbent hallgatásban.
Azután hirtelen kibomlik a hallgatás szorongató világa. A megjelenítő képek egy katatón-schizofrén megüresedett belvilágát idézik, de a vízió nemcsak lélektani reprodukció: a fenti, fogalmi szavakba foglalt költői vallomás "ölt testet" benne. A vízió képfolyamát ismét egy csendes "közlő" mondat szakítja meg: "És nincs, aki rajta segítsen." De csak egy pillanatra, mert azonnal visszafoglalja helyét a hallgatással küszködő, önmagát virrasztó költő önarcképe, melyen zaklatott zsúfoltságban jelenik meg a helyzetrajz, a szellemi szülés pszichológiai rajza és a képeket szülő töprengés. És ezek során a vers különös történelme.
A Történelem tehát szerkezetében követi a kötet másik nagy összefoglaló versét, a Babonák napjá…-t. Egyéb eszközeiben is. Ez is rímes, kötött igényű, de váratlanul váltakozó hosszabb és rövidebb soraival, valamint ritmusával mindenekelőtt a zaklatott válaszkeresést szolgálja.
Mindez azonban még nem lenne több költői leltárnál. Összegezéssé a költő történelemfogalma teszi ezt a verset. A megszokott történelemfogalom körébe talán csak egyetlen motívuma vonható: az apa kora, a két világháború közötti korszak. S talán a kereszténység születése: a keresztrefeszítés története. De a költő vízióiban megjelenik a Föld ember előtti története is: Dinoszaurusz belelapoz könyveibe s az ősszületést idézi, Tyrannoszaurusz cigarettára gyújt, s füstjéből őstűzeső, ősjajgatás gomolyog elő. "Ezt a mohás kő-mindenséget mit érdekli az Árpád-ház?" – kérdezi a költő, s kérdése eligazító: az ő világképében az ember történelme és a Föld ember előtti története elválaszthatatlan. Az előbbi az utóbbinak csak egy perce, s a Föld őstörténetének őrzője a tenyészet világa és a kozmosz, mely az ősszületés és a bolygópusztulás örök színhelye. Ezért járják be a költő képei nemcsak az evilági tereket, hanem a halottak birodalmát is; a mindenséget a mikrovilágtól a tejutakig. Miközben megfogalmazzák a költő következtetéseit is: a Föld "soha-el-nem-múló, önmagát-pusztító történelem… az Emberiség makacs újraszülője". Ez az egyes ember végső, megnyugtató törvénye, – a tudás, mely felszabadítja félelme alól.
S a vers mindvégig őrzi lírai hitelét is. Távolba vezető képsorai éppúgy a magát virrasztó költő önarcképének motívumai, mint közvetlen helyzetrajzai. Dinoszauruszt az Árpád-házi eposztöredék kelti életre – az alkotás kínjában – mint az ősvilág örökké előtolakvó motívumát. A Keresztrefeszített felidézését még 737pontosabban jelzik a képzettársítások. Az éjszakai csöngetés úgy hasít a szorongó költőbe, mint a lándzsadöfés, amely viszont a kereszten függő Krisztus képével társul. Így születik meg Juhász Ferenc Pietája, melynek költői leírásában a biológiai bomlás jegyei a tér és az idő hatalmas távlatában jelennek meg – előkészítve a gondolatot: jövendőt virágzik a pusztulás. A vers három sír képével zárul: az apa valóságos sírja ihleti a költő "végrendelkezését": "csak ássatok el a földbe… Legyek föld, mint a Föld. És fogadj be, Föld." És felzeng az Óda a Földhöz: az Emberiség örök temetőjéhez és makacs újraszülőjéhez.
