BIHARI SÁNDOR (1932) (Munkaközösség)
BIHARI SÁNDOR (1932)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Bihari Sándor (1932) küzdelmes gyermekkor után lépett az irodalomba. Számára a felszabadulás valóban új élet kezdete volt, hiszen a fiatal fiú, aki addig évekig disznópásztorkodott, kecskéket őrzött, egyszeriben új perspektívákat látott maga előtt megnyílni. 1951-ben jelentek meg első versei. Pályakezdésének dokumentumait gyűjtötte össze Emelt fővel (1953) című kötetében; azon a csapáson járt ő is, melyet a fiatal Juhász Ferenc és Nagy László vágott: paraszti témájú, dinamikus versekben adott hírt egy megváltozó, alakuló életformáról.
Az erőgyűjtés és -felmérés kemény évei következtek ezután. A Vándor neonfényben (1963) tanúsága szerint a két kötet között eltelt tíz esztendő sokat érlelt, csiszolt költészetén. Tömörebbé váltak képei, kifejezése sem volt már fölöslegesen bőbeszédű, s új témák gazdagították líráját. Most is szívesen kalandozott a természet ezerszínű világában, azokon a tájakon, melyeket gyermekkora óta ismert, mint a tenyerét. A tájban azonban mindig pontos érzékkel fedezte fel az alkotó ember keze nyomát, amint gyárakat épít, vasutakat alapoz, s 851 megteremti a holnapra még szebb és gazdagabb élet kezdeményeit. Nem egysíkú, sematikus embert ábrázol, hanem a töprengőt, vívódót, az alkotásaiért megszenvedőt, akiben olykor a kétségek is feltámadnak. Mégis a kötetnek kulcsszava: a Nap. Fény ragyogja be a tájat, bizakodó napsütés világítja meg az ember útját:
Tömör tömb ez a föld, sorsnál erősebb,
varázsló lélek színtere benne virít,
hangos üllője lángragyogású időnek,
veri a szív rá nehéz indulatait.
varázsló lélek színtere benne virít,
hangos üllője lángragyogású időnek,
veri a szív rá nehéz indulatait.
(Bükk)
Képalkotására, versformálására Juhász Ferenc, Nagy László és elsősorban József Attila hatott: tőle tanulta el azokat a játszi villanásokat, melyek sokszor vonják be lebegő, idillikus fénnyel a verseit. De ez az idill más forrásból is táplálkozik: túl a nehéz múlt után az önmagára talált ember biztonságos nyugalmából:
Nincsenek emlékeim, csak ez a jelen.
Lábamnál a víz alatt a kő fehér,
mint az isten markában lehetett a teremtéskor.
S most zuhannak a vízre először a sirályok.
Lábamnál a víz alatt a kő fehér,
mint az isten markában lehetett a teremtéskor.
S most zuhannak a vízre először a sirályok.
(Hajnal a badacsonyi mólón)
Ezt az idillt életének új terében, a városi bérházak között is megtalálta és ábrázolta (Pacsirta a bérházak felett), s az öröm érzése hevítette át szerelmi líráját is.
Költészetének lassú átrendeződése figyelhető meg az Utóhang a megpróbáltatáshoz (1965) verseiben. Jelentős tényezőjévé vált gondolkodásának, világszemléletének az idő kategóriája. Számára azonban a múló percek és órák nem az élet végességének tudatát közvetítették, hanem a napról napra megújuló halhatatlanság esélyét:
E verssorokba bár behallom a múlás örök vízesését,
fölötte kórusban szól minden teendőm kiáltása.
Két éjszaka közt a halhatatlanság mindig újrakezdődik,
s kész, hogy életem lendülő reggelekbe visszarántsa.
fölötte kórusban szól minden teendőm kiáltása.
Két éjszaka közt a halhatatlanság mindig újrakezdődik,
s kész, hogy életem lendülő reggelekbe visszarántsa.
(Augusztusi vers)
A változásban és elmúlásban mégis rá kellett döbbennie, hogy jóvátehetetlenül elérkezett a férfikor, mely közönyével, megszokásaival fenyegeti. Az "érszűkületű városok"-ban, kezében a hentesnél vásárolt 10 deka felvágott zsíros papírjával újra meg újra rapszodikus életérzés keríti hatalmába. Erről a legteljesebben talán a 852 Rapszódiában vall. Meg kellett küzdenie az elidegenedés fenyegető kísértéseivel, s e harcból azt a következtetést szűrte le magának, hogy verseit egyszerűbbé, tömörebbé, kifejezőbbé kell tennie:
Be kell vallanom, már nem bízom eléggé
a kiélezett énekekben. Csak szelet hasítnak,
de unja már a szél is: utcai plakátokról,
porban-heverő újságokból olvashatja el,
a kiélezett énekekben. Csak szelet hasítnak,
de unja már a szél is: utcai plakátokról,
porban-heverő újságokból olvashatja el,
amit mondani tudok…
(Vers arról, hogyan élünk)
E fontos vallomását a Kaptárkövek (1967) című kötetben olvashatjuk. S költői tudatosságának bizonyosságaképp újabb verseiben egyre erősebb az egyszerűsödésre való törekvés: képei összefogottabbak, kifejezésmódja kevésbé feltűnő, mondanivalója azonban szüntelenül mélyebb körökbe hatol: "az emberi végtelen" perspektívájába igyekszik tágítani világát. Mert "minden nap élni" egyszerre lehet lehangolóan egyhangú, s egyszerre jelenthet az ember számára felelős, másokért is vállalt kockázatot. Ez utóbbi gondolat hatja át a Minden nap élni (1970) verseit, kivált a nagyobb terjedelmű Száz sor a megváltásrólt. Bihari Sándor emberi perspektívából értelmezi újra a mítoszt, s arra a felismerésre kellett jutnia, hogy az embernek nem marad egyéb esélye, mint önmaga, a teremtő közösség és "kezében a lét szerszámnyele":
Hát dolgozom, írok komoran
egy akácot, hogy megkössem magam;
egy akácot, hogy megkössem magam;
gyökérben, törzsben, ágaiban,
hogy a hűség körét tágítsam, –
hogy a hűség körét tágítsam, –
legyen anyám árva gyereke
kezében a lét szerszámnyele.
kezében a lét szerszámnyele.
