HUNYADI ISTVÁN (1905) (RÓNAY LÁSZLÓ)
HUNYADI ISTVÁN (1905)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Hunyadi István (1905) három kötetet jelentetett meg 1945 előtt (Zengő kövek, 1934; Két óraütés közt, 1937; Meglódult csillagok, 1940). Az életrajzi elemeket, a korhangulatokat tükröző, régi formai hagyományokat követő élményköltészet körén nem lépett túl. Új kötettel 1947-ben jelentkezett ismét, címadása is jellemző: Egyszerűség dicsérete. Ezután csaknem húsz évig ritkán megszólaló, az irodalom perifériáján élő költő volt, és csak 1961-ben adott ki új kötetet Lépj ki magadból címmel. Verseinek a humanizmus, a szeretet, a békevágy, a mindennapok szépségeinek megörökítése, a természeti élmények az ihletői. Néhány költeményében számot ad a fasizmus embertelenségéről, számára is "felnyílnak idegen sebek", a hajdani társadalmi igazságtalanságok is megfogalmazódnak egy-egy költeményben, Dantéval Hirosimában című versében megidézi a háború borzalmait. Műveinek többsége azonban hangulatos tájvers a szülőföldről, Szigligetről, a fűzfákról, őzekről, az útmenti bodzáról. Önmagát munkára, szeretetre biztató, felszólító verseinek jellemző két sorában arról ír, hogy a szeretet fáklyája mellé
Talán még te is melléteheted
Felgyűlt szíved füstölgő mécsesét.
Felgyűlt szíved füstölgő mécsesét.
(Lépj ki magadból!)
442A "mécses" találó költői kép a családját megéneklő, a magyar történelemből Petőfit, Széchenyit példaképül állító, kulturált, szerény költészetére. Halk, elégikus, rezignált hangja a Szabálytalan világvég (1973) című kötetében is uralkodó, hagyományos verselési formái, témakörei sem sokkal bővülnek, egy dél-vietnámi lány tűzáldozatának és az űrhajózás csodájának szentelt versek mellett továbbra is saját költői léte kérdései foglalkoztatják, "jelfogó vagyok" – írja a kötet címadó versén kívül legszebb darabjában, Az éjszaka sugallataiban. Költői célját így fogalmazza meg: "Magasra mutatni az Embert!", s arra biztatja magát:
Időd kijátszva faragd meg te is
biztos múlásod istenszobrait!
biztos múlásod istenszobrait!
Hittel vallja, hogy "míg szánt a toll, a holnap sem kegyetlen". Gyertyák cikluscímen kedves halottainak állít emléket; csak a kötet utolsó két ciklusában komorodik el; hangja kesernyésebb lesz, képei fenyegetőbbek. Önmagát "szikkadt magányban égő" "késő hugenotta"-ként így jellemzi: "… kívánkoztál a többre, / de egyhelyben topogva."
