LOVÁSZ PÁL (1896–1975) (RÓNAY LÁSZLÓ)
LOVÁSZ PÁL (1896–1975)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
(RÓNAY LÁSZLÓ)
Lovász Pál (1896–1975) 1945 előtt négy verseskötetet és egy monográfiát publikált; 1975-ben jelent meg Arckép címen válogatott verseinek gyűjteménye Pécsett. Első kötetéről (Tiszamentén, 1922) Kosztolányi írt meleg hangú elismerő sorokat. Szülőföldjéhez, Bácsföldvárhoz való hűségét, a táj szeretetét számos versében fogalmazza, hol szigorúan zárt klasszikus formákban (legtöbbször szonettben), hol kötetlenebbül; megörökíti a régi csárdát, az öreg kovács alakját, a temetőcsőszt, később Pécs szépségeit dicséri, szökőkútjáról írja:
Szélzenére lengedez,
gyémántgyöngyöt permetez.
gyémántgyöngyöt permetez.
Este kéken szétdereng,
holdezüsttel összeleng.
holdezüsttel összeleng.
(A szökőkút)
Tisztelettel idézi fel a Zsolnayak szépség-műhelyét, egy-egy szép pécsi villáról, a mecseki csalogányról fest képet. Kosztolányit, Weöres Sándort, Várkonyi Nándort, Martyn Ferencet köszönti meghitt melegséggel, változatos költői eszközökkel formált míves versekben. Kései költészetére a rövid formák, tömör, aforizmaszerű megfogalmazások jellemzők:
Anyatejízű világból jöttem,
lányorcájú szép országban éltem.
Szikkadt erek kínlódó táján járok,
csontfehér szárnyú szél kering köröttem.
lányorcájú szép országban éltem.
Szikkadt erek kínlódó táján járok,
csontfehér szárnyú szél kering köröttem.
(Úton)
Öregség-verseiben mosolyogva vet számot a pusztulás rémségeivel, reménykedik az utódokban folytatódó élet örökkévalóságában, "egy-két parányom mégis ittmarad" – írja, s fiának tanácsolja: "Omlásom ne sirasd, / nézz szét, s mi jó, szilárd / a rom között: abból / különb-magad csináld" (Fiamnak).
