Ház, hajlék, falu
Ház, hajlék, falu
Temetőnk sírkövein az 1960-as években jelentek meg az első a német szavak. A neveket magyarul vésték fel, de a „Nyugodjék békében!” vagy annak megjelölése, hogy kit kell az elhunytban tisztelni, az új sírokon már többnyire német nyelvű feliratként jelenik meg. A sírok nyelvváltása egyébként lassabban zajlott az ősi alsóőri nemesi családok körében – Seper, Farkas, Márton és mások –, mint a később érkezett famíliáknál.
A magyar államhatár felől érkezve sokáig Vasvörösváron át volt érdemes megközelíteni Alsóőrt. Ma már kitérő az Alsóőrrel szinte teljesen egybeépült német település érintése, mégis érdemes így megérkezni, mert érzékelhető válik a magyar falu sajátos hangulata közvetlen szomszédságával összevetve. Elsősorban az szembeszökő, hogy Vasvörösvárra még a sűrű építkezési mód a jellemző. A házak szinte megszakítás nélkül szegélyezik az utcát, homlokzatuk közvetlenül az utca felőli telekhatáron áll. Többnyire a házak frontjába építették be a nagy, jól záró kapukat. A kertek, az udvarok az épületek mögött kezdődnek. A szomszédnak – ha a kapun nem eresztik be –, sokat kell fölfelé kaptatnia a hegyoldalon, hogy megtudja, mi van a másik portáján.
Alsóőr korántsem ellenkező véglet, nem szórt elrendezésű falu. A házak itt is az utcák vonalához igazodnak, de nem illeszkednek olyan szorosan egymáshoz, mint Vasvörösváron. A porták között hosszú udvar vagy kert húzódik, ahová rendszerint jól be lehet látni az utcáról. Nem jellemző az előkert, de a házak többsége árnyalatnyi távolságot tart a járókelőktől. Amíg a szomszédos falu házainak alaprajza erősen az utca vonalára támaszkodik, addig a régi alsóőriek, illetve felsőőriek hosszúak és merőlegesek az utra, amelyeket legföljebb hátul egészít ki L alakban a porták folytatása. A házak közötti udvar néhol közzé, oldalutcává fejlődött, mert az újabb és újabb nemzedékek a család telkén építettek maguknak otthont. Az oldalutcákat évszázadokon át egy-egy nagycsalád lakta, ezért ma is élnek olyan helyi elnevezések, mint amilyen például a Vargáék utcája.
Az előbbi különbségek nemcsak Alsóőr és Vasvörösvár viszonylatában jellemzőek, hasonló eltéréseket figyelhetünk meg a magyar és a német falvak között szerte a Kárpát-medencében. Mindezek elenyésző részletek, amelyen az átutazók nem töprengenek. Azt azonban érzékelik, hogy egészen más térélményt nyújt számukra a két falu, más a hangulatuk. Ez olyan jelentős eltérés, amely Alsóőr magyar jellegéről még sokáig vall, mindaddig, amíg állnak a hosszú, árkádos házak.
Az utóbbiak tornáca jellegzetes árkádok között futott végig a ház oldalán, ha a portán valamit magára adó nemes lakott. Az épületek homlokzatára hárombetűs monogramot rajzoltak, amelyből az első jel – az N. – a nobilitást, vagyis a nemességet jelölte, ezután kövekeztek a gazda család- és keresztnevének kezdőbetűi. Sajnos, e jelekből napjainkra egy sem maradt, de mintegy húsz árkádos ház még áll.
Ez az épülettípus csak a XIX. század második felében terjedt el. Ekkor alakult ki a településnek az az arculata, amelyet ma a lokálpatrióták klasszikusnak tartanak, és féltőn óvnak. Az ősi alsóőri építőanyag a fa, amelyből fabordázatú, zsúpfedeles házak készültek. Ezekben az agilisek örökösei laktak, akik e hajlékokat már rég lebontották, és legújabb kori jellegtelen téglaházakat emeltek helyettük. A kevés megmaradt régi ház többsége jó állapotban van, mert felújították és korszerűsítették őket, összefüggésben azzal a körülménnyel, hogy a burgenlandi tartományi kormányzat az 1980-as évek elejétől erőteljesen támogatta a falukép megőrzését.
A hatóságok – pályázat alapján – anyagilag is hozzájárultak egy-egy parasztház felújításánál azokhoz a többlet költségekhez, amelybe a hagyományos homlokzat megtartása, megmentése került. Sajnos, a magyar falvak lakói sokkal kisebb mértékben használták ki ezt a támogatási lehetőséget, mint a németek.
Egybecseng ezzel, hogy miközben Burgenland számos településén alakult városvédő, faluszépítő egyesület, Alsóőrön ilyet nem hoztak létre. Ezért a falu 1983-ban súlyos bírálatot kapott Wolfgang Kozmak tartományi településfejlesztési mérnöktől, amiért sok öreg házat lebontottak, egzotikus növényeket telepítettek az utcára a honos fajták helyett, és a hagyományoktól teljesen eltérő új épületeket emeltek.
Az első olyan épület, amely különösen elütött a faluképtől – sőt a tágabb környezet hangulatától is –, a két világháború között emelt tűzoltóotthon volt. A jellegzetes osztrák hegyvidéki építkezés mintáját követte. Több emeletes ház őrzi az 1960-as évek kockaházakat kedvelő divatját is. Az üzletek vagy egykori boltok szintén az 1960-as és az 1970-es évek jellegzetes – inkább jellegtelen –, dísztéglás, nagy üveges portáljukkal várják a vásárlókat. Különösen a falu központja alakult át gyökeresen. Elsőként – 1962-ben – felépült a moderneskedő községháza, amelyet csak a háromszögletű tető illeszt valamennyire a tájba. Az 1990-es években a homlokzatára helyezett községi címer javított az épület küllemén, amely azonban továbbra is idegen a környezettől. Sokat rontott a főtér sajátos hangulatán az 1980-as években felépített új községi vendéglő – melyhez bérlakások is tartoznak –, stílusa jellegtelen. Helyén korábban hangulatos magyar fogadó állt.
Az új lakóházak általában tartották a lépést az adott korszak építészeti stílusával, valamivel korábbiak, mint az azonos módon épült magyarországiak. E porták – annak ellenére, hogy városba ingázó munkások, egyben „esti és hétvégi” földművesek laknak bennük – erőteljesen a magyarországi üdülőhelyek nyitott, nagy teraszos építkezését idézik fel. Az utóbbi évelben épült „parasztházak” gyakran túldíszített, a helyi hagyományoktól elrugaszkodó, rossz értelemben historizáló stílusa kísértetiesen emlékeztet a budapesti előkelő negyedek, illetve a Budapest-környéki kortárs villaépítészetre. Az új alsóőri portákat általában már nagy előkert választja el az utcától.
Alsóőrött előfordul – különösen fiatal értelmiségi családok körében –, hogy újonnan emelt házuk stílusát a helyi építészeti hagyományokhoz igazítják. Elsősorban az utca vonalának követésével, árkádok kiképzésével és a hosszú vagy L alak megtartásával. A legújabb, kiemelkedően szépre sikerült példák egyike Seper Heinz már tető alá került háza a falu Vasvörösvár felőli részében.
Sajátos a falu cigánynegyedének az építészete. Tekintve a többnyire hiánytalanul vakolt, festett falakat, a korszerű ablakokat, ajtókat, a kertekben a díszes kövezetű utakat, a magyarországi látogató alig veszi észre, hogy a romák laknak e házakban. Portáik ugyan nem idézik a budapesti Rózsadombot, de a magyar főváros határában, az 1970-es években épült hétvégi házak világát igen, s ez jól érzékelteti: az ausztriai magyar cigányság összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon él, mint a magyarországi.
A falu lakott területe Alszegre és Felszegre oszlik. A nagycsaládok letelepedése nyomán a családok lakta szegekből álltak a szerek.
A határ földrajzi nevei magyar eredetűek, amelyeket a helybeliek az általános nyelvváltás ellenére is eredeti formában használnak, jóllehet az 1930-as évektől a kataszteri térképekre részben eltorzított német fordításokat jegyeztek fel. Természetesen akadnak német eredetűek is. Így például a Berda-hegy, amely – egyesek szerint – a Wer da? (Ki az?) kérdésből származhat. A kérdés ésszerű, mert a közeli magaslat a környék stratégiailag fontos pontja, és annak idején minden bizonnyal a határőrizet egyik jelentős helye volt. Az elnevezés arra utal, hogy a magyar őrök elsősorban a hasonló feladatokat ellátó németekkel érintkeztek.
Akadnak szláv gyökerű helynevek, mint például a Barnya-dűlő, amely a brama, azaz a kapu kifejezésből ered. A Berda-hegyhez hasonlóan ez is a gyepűőrizet szakszókincse. A védőrendszernek ugyanis meghatározó eleme volt a kapu, az a hely, ahol szabadon át lehetett kelni az őrzött, eltorlaszolt övezeten.
A gyepű világából ered számos más elnevezés is. A Sorompó-domb szintén az átjáró emlékét őrzi, a Gát-dűlő pedig vagy egy valóságos rekesz létezését jelzi a Pinka folyón, vagy a szintén gátnak nevezett erődítési vonal egy szakaszát. Az olyan nevekből – mint például Ovas alatti, Simon-erdő, Irtás, Fenyős –, amelyek ma fátlan területeket jelölnek, arra következtethetünk: Alsóőrt régén, természetes környezetként, erdőségek vették körül. A Tilamos – azaz Tilalmas – erdő neve pogány kultuszhelyre utal. A hegyek, dombok, illetve a szőlőültetvények nevei az egykori jelentős borgazdaságot jelzik. A falu legtöbb dűlőneve a régi tulajdonviszonyokra, illetve a munkamegosztásra emlékeztet: Hagon-haraszt, Tótok völgye, Farkas Mihók és így tovább.
Sajátos az égtájak elnevezése a felső-őrségi tájszólásban. Az észak „fönek”, a dél pedig, „lenek”, amelyeket helytelen lenne a térképek fenti-lenti ábrázolásával magyarázni, hiszen ezek sokkal régebbiek. Valószínű, hogy inkább a Pinka folyásának irányára rímelnek.
A faluban a másik két fő égtáj neve: a nyugat „künek”, a kelet pedig „benek”, amelyet kétféleképpen magyaráznak. Az egyik szintén vízrajzi. Tágabb értelemben – a Kárpát-medence vízrajzi egységében, a Rábát és a Dunát követve – a történeti Magyarországon, Alsóőrről tekintve „benek”, azaz keletre volt az irány a haza belseje felé, nyugatra viszont „künek”, azaz kifelé. Az előbbi két jelentős folyó távolsága nem lehetett közömbös annak a távolsági kereskedelemnek, amely az elmúlt évszázadokban megállt Alsóőrön, hogy portékáit eladja, illetve helyettük újat vegyen.
Az égtájak másik magyarázata a valószínűbb, nevezetesen: az államhatárt jelentő gyepű őrzésére hivatott közösségben a kint (a „künek”) és a bent (a „benek”) minden bizonnyal az országhatárokhoz viszonyult. Alsóőrről egyébként csak tíz-egynéhány kilométert kellett északnyugatra menni, Pinkafő faluig, amelyen túl a történeti osztrák–magyar határ vonala húzódott. S a nyugat máris kinn volt, keletre viszont az akkor végtelenül nagy Magyarország kezdődött.
Napjainkra másfél tucat hagyományos parasztház maradt meg a faluban
