Nyelvváltás közben?
Nyelvváltás közben?
A ki-, illetve elvándorlással, valamint az egykézéssel az alsóőriek immár jó évszázada kistelepülési létre ítélték magukat. Mindez a XIX–XX. század fordulójától évtizedeken át bénító élményt jelentett a falu lakói számára a régi vetélytárs Felsőőrrel szemben, amely lélekszámban és gazdaságilag nemcsak folyamatosan gyarapodott, hanem ablakot nyitott a világra. Sőt az 1920. évi trianoni békediktátum után a környék központjává is vált. Minden bizonnyal az előbbiek az okai annak, hogy az alsóőri őslakos családok még napjainkban is bizonyos távolságtartással kezelik a felsőőrieket. Ennek egyik gyökere nyilvánvalóan az, hogy – mint arra már többször is hivatkoztunk, ahogy általában is erre a hagyományos rivalizálásra – a felsőőri őslakosság túlnyomórészt református vallású. Sokáig az is ritkaságszámba ment, hogy a két település lakói egymás rendezvényeit felkeressék.
Az 1970-es évektől az alsóőriek egyre határozottabb idegenkedéssel tekintettek az anyarországi magyarokra, ahogy erről korábban már megemlékeztünk. Az 1980-as évek közepén például tömegesen jelentkeztek magyarországi gyermekek, akik magyar anyanyelvű levelezőtársat kerestek az Őrvidéken. Ez az érdeklődés – mely mögött a segíteni akarásnál talán fontosabb szerepe volt egy esetleg ingyenes ausztriai üdülés reményének – nem talált igazán kedvező fogadtatásra az itt élők körében. De nemcsak a levelezéstől, a személyes kapcsolatoktól is távol tartották magukat az alsóőriek. S így van ez mind a mai napig.
Ezt is mérlegelve talán meglepő, hogy az alsóőri labdarúgóklub jubileumi füzete a sportkör történetének fénypontjaként ír a nyugat-magyarországi csapatokkal folytatott mérkőzésekről. Ráadásul az alsóőriek sorozatosan nagy arányban – nem egy alkalommal 7:1-re – kikaptak az anyaországi csapatoktól, időnként még hazai pályán is.
A magyarázatot abban kereshetjük, hogy olyan települések labdarúgóival játszottak, mint például Kőszeg, Celldömölk, Csepreg vagy éppen Sopron. Felsőőrrel vetekedő, sőt azt lélekszámában sokszorosan meghaladó városok csapataival. S ez nagy tekintélyt kölcsönzött számukra abban a mezőnyben, ahol rendszerint a szomszédos Vasvörösvárral, Vasjobbágyival, Vaskomjáttal vagy éppen Őriszigettel mérték össze erejüket.
A magyarországi emigráció töredéke egyébként vidékünkön – nagyrészt Felsőőrben – telepedett le, a helyiek jöttmenteknek nevezték őket. A megtorlás elől annak idején elmenekültek ma is panaszolják, hogy az őrvidéki magyar társadalom sohasem fogadta be őket. Mindig bizonyos mérvű lenézést tapasztaltak. Az osztrákok sokkal inkább elfogadták a magyar politikai üldözötteket a partnerüknek, mint az őslakos magyarok, akik viszont ebben az időben már nem idegenkedtek annyira a német ajkú szomszédoktól, mint korábban. A faluban gyakorivá váltak a németekkel kötött vegyes házasságok, ma is sokkal jellemzőbbek, mint az őslakosok és az emigráns magyar fiatalok közöttiek. A négy évtizedig tartó sajátos helyzet az 1990-es évek végén kezdett oldódni, jelezve: csökken a magyar–magyar távolságtartás. Ha másként nem, a nemzedékváltás minden bizonnyal ezt is majd előbbre segíti.
A Magyarországról elszármazott hajdani emigránsok és az őrvidéki magyar őslakosság nemzeti azonosságtudata, főként anyanyelvismerete gyökeresen eltér egymástól. Amíg a helyiek évszázadok óta elsősorban a tágabb környezetükhöz viszonyították magyarságukat, addig az anyaországból érkezettek mindig nem csak a Kárpát-medencében, hanem az egész földkerekségen élő, tizenötmillió lelket számláló magyarságban gondolkodtak, szerves részének tartották magukat. Közöttük – napjainkban is – a magyarországi köznyelvet beszélik még azok is, akik olyan vidékről – például a Csallóközből vagy a Székelyföldről – származnak, ahol tájnyelvet használnak. Nem úgy az őrvidékiek, akik még akkor is sajátos tájszólásukban beszéltek, amikor az egymás közötti érintkezésük fő nyelve a magyar volt. Ez utóbbi nemcsak abban tért el a magyarországi köznyelvtől, hogy sok német jövevényszót tartalmazott. Talán nem volt benne több, mint egy-egy olyan ma is Magyarországhoz tartozó vidék szóhasználatában, ahol jelentős számban német ajkúak is laknak.
A felső-őrségi, az őrvidéki magyar nyelvjárás részben tájszavakban, mondatszerkezetben, de főként hanglejtésben és hangtanilag különbözött, különbözik a magyarországi köznyelvtől. Kitűnő nyelvészünk, Imre Samu már az 1960-as években kijárta magának a lehetőséget, hogy tudományosan feltérképezhesse a nyelvsziget beszédét, mielőtt kihalna vagy gyökeresen átalakulna. Egyébként napjainkban is folynak kutatások a burgenlandi magyar nyelvhasználatról. A kisebb-nagyobb tájnyelvi eltérések ellenére a felső-őrségi nyelvjárás nem alakult olyan sajátosan, hogy érthetetlen lett volna számára az irodalmi nyelv, vagy fordítva.
A legfontosabb szerepet abban, hogy Alsóőr – és Felsőőr – a XIX. század közepéig magyar népességű maradt, a falu nemesi jellege játszotta, amit a magyarnyelvűség mint a környezettől való megkülönböztetés jele is alátámasztott. Később ennek jelentősége ugyan csökkent, de döntő szerepe volt a nemzeti megmaradásban annak, hogy az iskolában megtartották a magyar nyelvű tanítást. Érdekes az összehasonlítás Felsőőrrel, amely bár Trianonig egyértelműen megőrizte magyar többségét, már a XIX. század végétől kezdve egyre több német ajkú polgárt fogadott be. Az új államkeretben, Ausztriában ez a folyamat annyira felgyorsult, hogy napjainkban a magyarság már kisebbséget alkot a városban. Felsőőr elnémetesedésének a település nyitottsága és viszonylagos fejlettsége volt a fő oka, valamint az, hogy a helység a dél-burgenlandi vidék központjává vált. Az újkori nemzeti fejlődés időszakában sokkal több német költözött a településre, mint Alsóőrre. Trianon falunk etnikai elszigeteltségét is megtörte. Az államhatár, majd a közigazgatás változása azt eredményezte, hogy az 1920-as években már öt százalékra – hatvan fő – emelkedett a németek aránya Alsóőrött.
A helyi általános iskolában ugyan hivatalosan, napjainkban is tantárgyként tanulják a gyermekek a magyar nyelvet, és magyar nyelven is tartanak órákat, de oktatásának, illetve használatának a színvonala az utóbbi időben rohamosan esett. Ennek oka, hogy nyugdíjba ment az a tanárnemzedék, amely még magyarul végezte a tanulmányait. Az Őrség folyóiratot például az 1970-es évek végén számos kritika érte súlyos magyar nyelvhasználati vétségeiért az olvasók részéről. A szerkesztőség – melynek tagjai a legöntudatosabb magyarok voltak –, megköszönte a jó szándékú hozzászólásokat, és azzal mentegetőzött: csak a legidősebb nemzedékben akadnak olyanok, akik még magyarul végezhették középfokú és felsőbb iskoláikat.
A nyelvhasználat romlása azonban még évtizedeken keresztül nem volt érzékelhető az őrvidéki lakosok hétköznapi beszédében. Amikor 1947-ben a felsőőri Bertha Józsefet jegyzőnek alkalmazták a faluban, a hatóságok kikötötték: az állás betöltéséhez a pályázónak jól kell tudnia magyarul; pedig a képviselő-testületi jegyzőkönyveket már régen németül vezették. Az 1970-es évek végén az általános iskola első osztályba beiratkozott alsóőri gyerekek kivétel nélkül folyékonyan és szépen beszélték anyanyelvüket, jóllehet Imre Samu – elvégezve említett kutatásait – már az évtized elején leszögezte: az Őrvidéken megkezdődött a magyar kisebbség nyelvváltása. Mégis, a faluban az 1970-es években még zavartalanul lehetett használni a magyart érintkezési nyelvként, sőt a legidősebbekkel másként szinte nem is lehetett felvenni a kapcsolatot.
Ám ebben az időben – az 1950-es évektől eltérően – már nem a saját világában élt a falu. A jövedelmező ipari munkahelyek és a felemelkedést jelentő értelmiségi pályák egyaránt állandó és túlsúlyban német környezetbe juttatták az alsóőri lakosokat. A község közelében megjelenő gazdasági, kereskedelmi létesítmények még hosszú évekig nem várták el a helybeliektől, hogy tudjanak magyarul. Az 1980-as években az idősebbek még a magyar televízió adásait nézték, mert azt értették jobban, a középnemzedék és a fiatalok viszont már az osztrák adókra kapcsolták készülékeiket, mert a nagyvilág eseményeit ezeken a csatornákon tudták hatékonyabban megismerni.
A magyar nyelv tekintélyének a háttérbe szorulását jelezte, hogy amikor 1984. január 1-jén az osztrák rádió kettes műsora havi rendszerességgel elindította magyar adását, az alsóőriek nemigen örültek. Sőt fölháborodtak azon, hogy amíg a szerkesztők egy teljes adást szenteltek a náluk is jelentősen kisebb lélekszámú Őriszigetnek, addig Alsóőrt és Felsőőrt egy közös műsorban mutatták be. A falubeliek egyre inkább nyűgnek érezték azt, hogy az iskolában magyarul is oktattak. Mindennek következményeként a nyelvváltás éppen akkor következett be, amikor az újjáéledő határ menti kapcsolatok nagyon is indokolttá tették volna a magyar nyelv magasabb szintű ismeretét. (Az 1990-es években az is előfordult, hogy a szomszédos német ajkú községekben nagyobb igény mutatkozott a magyar nyelv tanulása iránt, mint Alsóőrött.)
Napjainkban a faluban megforduló idegen azt érzékeli, hogy középnemzedék tagjai és a fiatalok egymás között kizárólag németül beszélnek. Legföljebb akkor váltanak magyarra, ha Galambos plébánoshoz fordulnak. Még a magyar néptánccsoportban is így számolják a ritmust: „ein, zwo, drei, vier”. Mindennek ellenére a falu lakossága még ma is többségében magyarnak vallja magát. Pedig már az 1970-es években éles vitát folytattak arról, hogy az alsóőriek magyar nyelvű osztrákok-e vagy sem.
A többségi magyar lakosság nyelvi váltásával párhuzamosan hasonló folyamat zajlott a cigányság körében, amely a XVII. század óta él a községben. Batthyány Kristóf 1674 februárjában engedélyezte Sárközi Márton vajdának, hogy a birtokain – melyek Alsóőrt is körülvették, illetve ahová a védnökségi terület, Alsó- és Felsőőr is kötődött – egy ló vagy huszonöt tallér fejében letelepítse saját embereit. Így érkezett meg Felsőőrre három roma család, a Horváthok, a Nardaiak és a Pápaiak. Gyakori gyermekáldásuknak köszönhetően több mint két és fél évszázaddal később – 1939-ben – már hetvenöt cigány háznép lakta a várost. Közülük – a Horváth famíliától –származnak az alsóőri romák.
Alsóőrre a gazdasági kényszer csábította át a cigányokat. Egyik ősüket, Horváth János kovácsot a község kérte a beköltözésre, mert nem volt saját mesterembere. A mai alsóőri cigányok jelentős részének ő az őse, és ennek megfelelően többségük a Horváth névre hallgat. Megkülönböztetésükre – más magyar falvakhoz hasonlóan – körükben is elterjedtek a ragadványnevek: Bajos, Bájbi, Baksa, Bála, Bicskal, Boci, Cipákos, Coka, Csekáj, Csúcsos, Dobos, Gráci, Gyurkal, Harecz, Hoko, Huki, Purel, Róka, Szaló, Szellős, Szervó, Tikmell, Zacska.
A nevek között nemcsak magyar, hanem szláv hangzásúak is előfordulnak, hiszen az alsóőri cigányok évszázadokig nemcsak magyarul, hanem horvátul és németül is jól beszéltek. Ennek oka, hogy a nagyüzemi vasfeldolgozás elterjedése után a cigányoknak új foglalkozás után kellett nézniük. Egyesek a házaló kereskedelmet választották, így napi kapcsolatba kerültek más nemzetiségű falvakkal. Az alsóőri cigányság ezért többnyelvű, illetve többkultúrájú közösségé vált. Fő nyelvének azonban megtartotta a magyart mindaddig, amíg a falu lakosságának a többségével ezen a nyelven érintkezhetett. Amióta azonban az alsóőri magyarok egymás között főleg németül beszélnek, a cigányoknál is kopik a magyar nyelv használata.
A falu cigánysága emberemlékezet óta a község fölött emelkedő terasz meredek oldalában, a településtől elkülönülve él. Minden bizonnyal ennek köszönhetően az elmúlt évszázadokban nem voltak számottevő ellentétük Alsóőr lakóival. (1999-ben fordult elő első ízben, hogy néhány cigány család beköltözött a község belső területére.)
Az 1920. évi trianoni békeszerződés után a cigánykérdés új megvilágításba került. A történeti Magyarországnak szinte minden táján jelen volt ez a népcsoport, de legkevésbé a német lakosságú vidékeken, illetve településeken. A Monarchia-kori Ausztriában viszont csekély számban éltek. Az első világháború után megalakult országban a cigánysággal kapcsolatos gondok gyakorlatilag csak Burgenlandban jelenkeztek. Az 1930-as években a több mint hétezer őrvidéki roma közül csaknem négyezer a felsőőri járásban élt, és mintegy hét százalékát alkotta az itteni összlakosságnak.
Dél-Burgenlandban az 1930-as években a hatóságok egyre többet foglalkoznak a cigányokkal. 1933 januárjában például a felsőőri rendőrségi kerületben a polgármesterek, valamint tartományi és nemzetgyűlési képviselők közös tanácskozásukon arról hoztak határozatot, hogy a gondokat törvényileg kell rendezni, mert a romák ügye állami feladat. Azt is indítványozták, hogy a cigányok bűnözését átlagon felüli mértékben kellene büntetni. Ha ezt teszik, az egyértelműen faji diszkriminációs rendelkezés lett volna. A községeket arra akarták feljogosítani, hogy közmunkára kényszeríthessék a romákat.
Nem foglaltak viszont határozatba két gondolatot, pedig akkoriban nagy népszerűségnek örvendtek a lakosság körében. Mindkettő a romakérdés végső megoldására tett javaslatot. Az egyik azt kezdeményezte, hogy az összes cigánygyereket kötelezően állami nevelőintézetekben helyezzék el nagykorúságukig. A másik indítvány Polinéziába kívánta kitelepíteni a sötétebb bőrű lakosságot. Ez utóbbi ellen tiltakozó mozgalmat is szerveztek a letelepedett életmódot folytató cigányok vezetői. A Léka közelében fekvő Rendek község általános iskolájának roma tanulói például kikaparták a csendesóceáni szigetvilágot tantermük fali térképéről, hogy ne legyen hová költöztetni őket. A gyűlés határozatainak a végrehajtását a tartomány szociáldemokrata, valamint keresztényszocialista képviselője együtt, illetve egymással versengve szorgalmazta a szövetségi Nemzeti Tanácsban.
A gyűlés kapcsán a burgenlandi magyarság számára Sopronban szerkeszett Hétfő című lap is közölt cikket a cigányok helyzetéről. Az újság kiemelte: közbiztonsági szempontból a hétezer vándorló életmódot folytató roma okozza az egyik legsúlyosabb gondot a tartományban. Ugyanakkor arra is rámutatott: ha csökkenne a munkanélküliség, a kérdés veszítene jelentőségéből, miként az első világháború előtti boldog békeidőkben.
A cigányoknak az országból való eltávolítását szorgalmazó gondolatok az anschluss után kaptak jelentős hatósági támogatást. Már 1938-ban alkalmazták azokat a törvényeket, amelyek kényszermunkát írtak elő a romáknak. Megtiltották, hogy a cigányok autóbuszon utazzanak. 1938 végén koncentrációs tábort állítottak fel, ahová azonban csak a szórványvidékekről gyűjtötték össze a romákat. A felsőőri járásban – így Alsóőrött is – a megkülönböztető intézkedések után a cigányok egy ideig a saját telepeiken maradhattak, később innen deportálták őket. Többségük Mauthausenben, kisebb részük Auschwitzban pusztult el. A 186 alsóőri cigány közül 1951-ig ötvenketten tértek haza.
Az osztrák állam pénzbeli kárpótlásban részesítette az elhurcoltakat, ez azonban kevés vigaszt és még kevesebb oltalmat nyújtott számukra. Évtizedek múlva, 1995 februárjában a felsőőri cigánytelepen bomba oltotta ki négy ember életét. A tragédia nyomán a világ minden részéből érkeztek segélyek és részvétnyilvánítások az őrvidéki városba. A Burgenlandi Magyar Kultúregyesület, a BMKE nevében Tölly Julianna nyilvánította ki a magyar szervezet cigányok iránti szolidaritását.
A romák az 1990-es években létrehozták érdekvédelmi mozgalmukat, amelyben az alsóőriek is fontos szerepet vállaltak. Folyóiratuk címe Romani Patrin, a kiadvány Felsőőrben jelenik meg. Az 1980-as évek óta működik népi együttesük, amelyben – sajátos módon – a fiúk felsőőriek, a lányok pedig alsóőriek. Az országos hatókörű Roma Érdekképviseleti Egyesületet 1989-ben alakították, vezetője Sárközi Rudolf. Az elnökségben három alsóőri személy is helyet kapott: Horváth Ernő, Horváth Helga és Horváth Zsuzsanna. Némelyikük magyarul is beszél.
A cigányok vallásosak, istenfélők, de a maguk módján. Jó kapcsolatot ápolnak Galambos plébánossal, akit leginkább akkor keresnek föl, ha meg akarnak esküdni valamire vagy ha az ő jelenlétében kívánnak egy súlyos viszálynak véget vetni. Fafaragóik szentképekkel kereskednek. A miséket nem látogatják, csak keresztelők és temetések alkalmával mennek a templomba.
Alsóőrben hosszabb-rövidebb ideig mindig élt egy-egy izraelita család, amire néhány régi helynév – Zsidó-erdő, Zsidó bolt – is utal, az újabbakat pedig számon tartja a közemlékezet. A XIX. század második felében mutatja ki először a jelenlétüket: 1869-ben öten, az 1890-es években pedig kilencen voltak. Ekkor a község egyetlen vegyesboltjának egy Alexander Weiss nevű kereskedő a tuljadonosa, aki – érzékelve a település hanyatlását – üzletét áthelyezte a fejlődésnek indult Rohoncra, és családostul odaköltözött. Ettől az időtől kezdve a XIX–XX. század fordulóján egyetlen zsidó sem élt a faluban. Az első világháború alatt egy Galíciából bevándorolt izraelita család telepedett meg, amely azonban hamarosan átköltözött Felsőőrre.
Alsóőr etnikai arculata az 1990-es években vált színessé, amikor előbb egy bosnyák, majd egy iráni, végül pedig egy román család érkezett a faluba. Úgy tűnik, sikeresen beilleszkednek a magyar–német környezetbe, amely egyébként büszke arra: ezen a vidéken a különböző nemzetiségek, főként persze a németek és magyarok, mindig is békésen megfértek egymással. Persze feltehető, hogy a történelem során akadtak korszakonként kivételek, hogy erősítsék a szabályt. A már idézett ősi gyermekmondóka, a Gólya, gólya, gilice egy másik változatát Alsóőrött évszázadokon át a következő szöveggel énekelték: Góla, góla, gilice, / mitül véres a lábad, / német gyerek meglütte, / magyar gyerek bekötte.
A magyar szó és dal még él az Őrvidéken
Az alsóőri tánccsoport az 1990-es évek elején
