Járvány, árvíz, forradalom

Full text search

Járvány, árvíz, forradalom
A falu élete az új, a XIX. évszázad első felében továbbra is közvetlen hadi fenyegetettség nélkül, békességben telt. A legtöbb kárt a természeti csapások: árvizek, járványok, tűzvészek hozták, a lakosság legnagyobb terhét az adó, a település gondját a bérleti és határperek perek sora okozta. A szerződéses jobbágyok fizették a szerződésből rájuk eső összeget, a taksát, ezen kívül fizetniük kellett a hadiadót (dica), és a megyei közigazgatással kapcsolatos kiadásokat. Rájuk hárultak a só szállításának a terhei is. A máramarosi meg az erdélyi sóbányákból a Tiszán és a Maroson leúsztatott sót Szolnokról vagy Szegedről kellett Vecsére, a Duna partján fölépített sóházba fuvarozni, ahol megtörtént az elosztás a környező települések között. A korabeli sótérképek tanúsága szerint a szállítmány egy részét a Dunán úsztatták Földvárig, s onnan kocsikon vitték Veszprémbe.
Hadiadót azért kellett a falvaknak fizetni, mert háború persze most is volt, még ha a seregvonulások ezekben az évtizedekben el is kerülték a környéket. A Napóleon elleni, távoli tájakon, messzi országokban zajló hadviselésben érdekelt volt Ausztria s így Magyarország is.
Ez a háború az adózáson túl közvetlenebbül is érintette a férfi lakosságot, a vecseieket éppúgy, mint a többi magyar települését. Valahonnan pótolni kellett az egymásra következő hadjáratok emberveszteségét, ezért aztán mind gyakoribbakká váltak a verbuválások.
A katonaállítás vagy verbunk idején a városháza elé kitűzték a vörös lobogót. Összegyűlt a nép, szólt a zene, nyalka huszárok járták a táncot. Folyt a bor meg a beszéd a katonaélet szépségeiről. Néha egy-egy virtuskodó hajlandóságú legény is beállt a táncot járók közé, s egy-két pohár bor után sor került a parolára, a fejekre fölkerült a huszárcsákó, az asszonynép siratta a hős ifjút, a férfiak büszkén veregették a vállát. Mikor kitelt a létszám, sorba álltak a legények, s indult a menet a táborba, a katonai kiképzésre. A környék falvaiból rendszerint Vecsén gyülekeztek az újoncok, majd innen indultak Pest felé. Más volt a helyzet, ha a településre kirótt szám nem telt ki az önként parolázókból: főhetett a feje az elöljáróságnak, honnan teremtse elő a szükséges létszámot. Olykor erőszakosabb eszközökhöz kellett folyamodni, „kötéllel fogdosni” a katonának való legényeket.
A gazdálkodás nagyobb szabadsága miatt a súlyos adóterhek ellenére lassanként nőtt a jobbágyok közti vagyoni különbség. Fokozatosan kialakult a mezővárost vezető, közéletét irányító módosabb paraszti réteg. Közülük kerültek ki az elöljárók: a bírók meg az esküdtek, presbiterek. 1836-tól már földesúri beavatkozás nélkül választhatták meg a vecsei jobbágyok is a bíráikat, esküdtjeiket, jegyzőjüket. Mivel ezek az elöljárók különféle előnyökben részesültek – vagy épp részesítették önmagukat –, így például részleges vagy teljes mentességet kaptak a közterhek vállalásából, ez tovább növelte a különbségeket. Ez a rétegződés fokozta a zsellérek és a „pógárok” (gazdag parasztok) közti ellentétet, feszültséget. Legtöbbször a nincstelen zsellérfiakra maradt például a katonáskodás kényszere, ők viszont gyakran menekültek e kényszer elől a betyárok közé.
A Dunavecsét uraló Földváry család osztatlanul birtokolta a falu, illetve Csanád- és Fehéregyháza-puszta határát. Telkes jobbágyok bérelték a nem helyben élő uraság birtokát. A viszonylag olcsó bérlet lehetőséget adott arra, hogy vagyonukban megerősödjenek a bérlő gazdák. 1818-ban például, amikor a vecsei elöljáróság ismét bérbe vette a távolabbi Szentimrepusztát a javaival együtt (kocsmák, mészárszék, malmok, halászat, vadászat), a bérletet Simon Péter bíró és az esküdtek felosztották, és továbbadták a fizetőképes jobbágyoknak művelésre.
A szántók csekély volta miatt a zselléreknek nem, vagy csak alig jutott bérlet. Míg 1770-ben a 333 telkes jobbágyra 176 földtelen zsellér jutott, ez az arány 1828-ra megfordult: 298 telkes jobbágy és 572 zsellér élt Vecsén. Két emberöltő alatt tehát valamelyest csökkent a telkes jobbágyok száma, miközben jelentősen nőtt a nincsteleneké. A kialakult gazdálkodási rendszer azonban – bár belső feszültségektől nem mentesen – mégiscsak biztosította a földtelen zsellérek szűkös megélhetését is, akik a módos bérlők számára végzett napszámos munkából, esetleg kisebb darab földek átvett bérletéből tartották el a családjukat.
A bérletek körüli viták miatt azonban nem csak a városon belül támadt feszültség. Rendszeresen pereskedett egymással a városi elöljáróság és a Földváry család is. Bonyolult és hosszadalmas határper kezdődött még 1793-ban, és folyt a XIX. század első felében az apostagi fölbirtokos Fáyak, Vecse város és a Földváryak közt a dunai sziget birtoklásáért. Ez a sziget viszonylag kései keletkezésű volt. Egy kis darab zátonyt növelt a folyó a maga hordalékából mind nagyobbra, s afféle senki szigetének, illetve éppenséggel a saját magukénak tekintették a peres felek.
Árvizek, járványok, tűzvészek. Természeti csapások, amelyek békeidőben is bajt, pusztulást hoztak az emberekre – írtuk a fejezet elején. Dunavecsének volt része bőven efféle csapásokban a XIX. század első felében. A két legsúlyosabb a harmincas években érte a mezővárost. Előbb a kolera pusztított: 1831-ben néhány hónap alatt négyszáznál több áldozatot szedett. Augusztusban naponta tíz-tizenöt ember halt meg a lakosságot szinte megtizedelő járványban. Vecse lélekszáma tíz százalékkal csökkent ebben az évben. Talán a nagy járvány szomorú következményei is hozzájárultak: 1834-ben nyílt meg az első patika Vecsén. A Megváltóról elnevezett gyógyszertárat Klimkó Antal alapította.
Míg a kolera emberéleteket követelt, néhány évvel később az árvíz a javakban okozott tetemes károkat: a várost 1838. március közepén szinte letarolta a jeges áradat. 133 ház dőlt össze, minden harmadik család otthon nélkül maradt. Az árvíz pusztításának százados évfordulóján, 1938-ban a református templom falára emléktáblát helyeztek az utódok. A táblán olvasható vers, Csiky Anna polgári iskolai tanárnő klasszikus időmértékre szabott rigmusa így idézi föl a hajdan volt szomorú eseményt: „Most száz éve a bősz Duna árja / Fölért eme pontig. // Ámde e hajlék állt, / S védte az Úr maig is.”
„A bősz Duna árja” 1838 márciusában a teljes árterületét, az ős-Duna hajdani vízjárását elborította. Elöntötte még a medertől tizenöt-húsz kilométerre fekvő kiskun mezővárosokat is. A Vecsével távoli szomszéd, Szabadszállás romba dőlt házainak egyike a város közismert mészárszék- és kocsmabérlője, Petrovics István és családja anyagi jólétét temette maga alá. Az egyik napról a másikra koldusbotra jutott mészáros még három évig küszködött az adósaival és az adósságaival, pereskedett a hitelezőivel, míg végül elárverezték a vagyon maradékát is. Aztán 1841 tavaszán, a lecsúszott „gyüttmöntet” maguk közül kivető, rátarti kiskunok közül Dunavecsére költözött a Petrovics család.
Az 1840-es évek legfőbb, a vecseieket legélénkebben foglalkoztató eseménye a város és a Földváryak nem nyugvó ellentéte, pereskedése volt. Természetes hát, hogy a helybeli gazdák (még mindig jobbágyok persze) érdeklődve figyeltek a reform országgyűlések vitáira, az országgyűlési ifjak követeléseire, a megfontoltabb reformerek biztató, de rendre kudarcba fúló törekvéseire. Közben pedig zajlott, majd ítélethez érkezett 1844-ben a szigetper, amit a Földváryak nyertek meg, de amit Vecse is, Apostag is fellebbezéssel vitt tovább. Zajlott közben az újabb per is, ugyancsak a földes-uraikkal, a szerteágazó Földváry családdal szemben, de itt már igen nagy volt a tét: a város meg a két szomszédos puszta határának használatából igyekeztek a felperes birtokosok kiszorítani a vecsei gazdákat.
Az éveken át húzódó jogi csűrés-csavarást azonban váratlanul háttérbe szorította a politika, méghozzá a parlamenti páholyokból az utcára vonuló politika: a Pest utcáin és terein március idusán kitört, sorsfordító forradalom, élén a népből jött, s népvezérré nőtt, néhány éve még Vecsén is otthonos poétával és ifjú társaival.
A Pesten történtek híre március 20-a körül juthatott el településünkre. Közvetlen postajárat nem volt ekkor még, a szemközti Pentelén működött az utolsó postaállomás, onnan hozták át a vízen a pesti újságokat, leveleket. De a hírek közvetlenebbül is eljutottak a mezővárosba: a József-napi híres pesti vásárról hazatérő vecseiek már hozhatták a röplapokat, a Tizenkét pont meg a Nemzeti dal példányait is. Nagyjából egy héttel a pesti forradalom után Vecsén népgyűlést tartott az elöljáróság, ahol ismertették és értelmezték a pesti eseményeket, meg a Tizenkét pont tartalmát. Főleg a jobbágyfelszabadítás érdekelte az ittenieket, azt próbálták megmagyarázni a vezetők.
Ám a föld nélküli, nincstelen zselléreket nem nyugtatták meg az egyébként is bizonytalan, tétova magyarázatok. Ők azért kezdtek lázongani, mert arra számítottak, hogy az urasági földek egy részét talán felosztják köztük, hiszen – mint mondták – „egyformán tartoznak a haza védelmére felállni és annak terheit viselni„. De a telkes jobbágyok sem értelmezték helyesen az új törvényeket, legalábbis a Földváryak szerint, akik ezért az igazságügy-miniszterhez fordultak panaszos beadványukkal. A vecsei jobbágyok félremagyarázzák a törvényt, mert nem akarják a bérbe vett földeket sem visszaadni, sem új bérleti díjat fizetni, noha ők személyükben felszabadultak ugyan a jobbágyokat sújtó terhek, kötelezettségek alól, a földesúri földeket azonban szabadon nem birtokolhatták, legfeljebb tovább bérelhették, esetleg megvásárolhatták volna – állt a földesurak beadványában.
Időközben Vecsén is megalakították a választmányt, az átmenet helyi önkormányzatát és a város rendjéért felelős nemzetőrséget, majd májusban megtartották a tisztújító választásokat. Június közepén került sor a nemzetgyűlési képviselők választására. A felső solti járás központja Vecse volt, itt a dömsödi Hajós Józsefet választották meg képviselőnek, miközben Petőfit Szabadszálláson gyalázatos fondorlattal kibuktatták a követségből. Pedig akár Vecsén is megpróbálkozhatott volna a követséggel a költő, június elején az izsáki barátai arra akarták rávenni, hogy az ő kerületükben induljon. Izsák pedig a vecsei kerülethez tartozott…
Júniusban aztán az embereket már leginkább a kezdődő harci események nyugtalanították. A Délvidéken Ausztria a magyar forradalom ellen lázította a határőrvidék szerb lakosságát. Ausztriának ez a galád magatartása már a Rákóczi-szabadságharc idején bevált, így most a régi receptet vették elő Bécs urai. A belső rend megtartására szerveződött nemzetőrség egyszerre sokkal fontosabb feladatot kapott. Meg kellett védeni az ország déli határait, az ott élő magyarokat. A hadügyminiszter önkéntesek toborzására és felfegyverzésére szólította föl a Délvidékkel szomszédos megyéket. A katonáskodásra alkalmas férfiak fegyver híján kiegyenesítették a kaszákat, megélezték a hosszú nyelű baltákat, úgy sorakoztak lelkesen, készen a hon védelmére, a nemzetőrség zászlaja alá.
Pest megye alsó része, Kecskemét és a solti járás települései összesen négy-ezer nemzetőrt állítottak ki és indítottak el július közepén a verbászi táborba. A Pest megyei települések fiataljai, soraikban a vecsei ifjakkal, egymás mellett harcoltak a szomszédos kiskunsági legényekkel. Volt is vetélkedés, olykor torzsalkodás a táboron belül, hogy ki a vitézebb legény közülük. A magyar sereg zömét a Bechtold tábornok parancsnoksága alá tartozó reguláris csapattestek adták. A tábornok parancsnoksága alá helyezték a nemzetőrcsapatokat is. Augusztusban többször megütköztek egymással a magyarok és a Szenttamásra befészkelt szerbek – váltakozó sikerrel.
Szeptemberben újabb veszély keltett riadalmat: ekkor már a Jellasics vezette, szintén ellenünk lázított horvátok is erősen mozgolódtak. A miniszterelnök parancsára megkezdődött a honvédsereg toborzása. Jellasics közben a Dunántúlon nyomult előre Székesfehérvár felé.
Szeptember utolsó napjaitól két héten át igen feszült volt a katonai helyzet a solti járásban is. Híre kelt, hogy Jellasics Soltnál át akar kelni a Dunán. Szeptember végén a Dunamellék népfölkelői Szalkszentmártonban gyülekeztek, hogy megvédjék a Duna vonalát a lehetséges támadástól. Kökényessy Szaniszló őrnagy a solti átkelőhelyet védte népfölkelőivel, Görgey Artúr pedig a Csepel-sziget déli csúcsát szállta meg katonáival, hogy ott tartsa fel a horvátokat, ha át akarnának kelni a bal partra. Közben lezajlott a pákozdi csata, Görgey pedig elfogta és Lórévnél felakasztatta az áruló Zichy Ödön grófot. Október elején a környékbeli népfölkelők is átkeltek a Dunán, és részt vettek a győztes ozorai ütközetben.
Az őszi hónapokat átmeneti nyugalom jellemezte, csak a déli végeken folytak tovább a váltakozó sikerű csatározások a szerbekkel. December közepén azonban a császári fősereg nagy erőkkel indult meg az ország közepe felé. Az év végén a kormány elhagyta a fővárost, 1849 januárjában pedig – másfél évszázad után – ismét ellenséges katonaság szállta meg a Duna–Tisza közét.
Kossuth népfölkelésre szólította fel a megszállt területek lakosságát. Pest megyében elsősorban a Dunamelléken, Kalocsa, Solt és Dunavecse környékén hatottak a kormányzó mozgósító szavai. Szeles Lajos kormánybiztos és a ráckevei Ács Károly szervezték az ellenállást. A gerillacsapatok egy hónapon át távol tartották az ellenséget, megzavarták ellátásukat és erőik összevonását. A solti felkelők egyik bátor tette volt, hogy március elején áthajóztak Dunaföldvárra, és kiűzték onnan az osztrák őrcsapatot. Letépték a császári címereket, zászlókat, majd diadalmasan hazatértek. Éjjel a császári katonák váratlanul viszonozták Solton a látogatást, de a helybeliek hősiesen szembeszegültek, és sikerült kitartaniuk addig, míg a vecsei jegyző, Fülöp György megérkezett a felmentésükre gerillacsapatával.
Egy héttel később, március 12-én, Gergely napján Vecsén már tragédiába torkollt a Bernáth Lajos vezette helyi népfelkelők meggondolatlan akciója. A Dunán egy ellenséges gőzhajó haladt felfelé. A csabonyi sóházaknál a gerillák rálőttek, a hajó viszonozta a tüzet. Ekkor a csapat Vecse felé kezdett visszavonulni, de két vakmerő férfi mélyen begázolt a vízbe, és közülük az egyik, Bognár Sándor, olyan szerencsésen – vagy talán inkább szerencsétlenül – célzott, hogy eltalálta a kormányost. A hajó erre visszafordult, és bosszúból két órán keresztül ágyúval lőtte a védtelen várost, csak a lelkész vezette fehér zászlós küldöttség kérésére szűnt meg az ágyúzás. Dunavecse fele leégett, egy tizenhat éves lány meghalt, a templomtoronyban sokáig látszott egy ágyúgolyó, félig a falba fúródva.
A tavaszi hadjárat sikerei nyomán aztán rövid időre újra felszabadult a Dunamellék is, de a nyár közepén az orosz–osztrák túlerő már a végső összeomlással fenyegetett. Július elején Pest megye egyes vezetői és települései a kormány felhívására ismét megpróbálkoztak az ellenállással, ám a hatalmas túlerővel szemben most nem volt esély a győzelemre.
Ács Károly a Csepel-szigeten próbálta népfölkelőivel megállítani az ellenséget. A kunszentmiklósi Gergey Károly Kossuth parancsára Szalkszentmárton és Dunavecse környékén szervezte az ellenállást. Ennek a szabadcsapatnak volt tagja Kardos István szalkszentmártoni tanító, Petőfi egyik korábbi barátja. Az ő emlékirataiból tudjuk, hogy ez a csapat július közepén Dömsödön tartózkodott, ahonnan Kunszentmiklósra, Tassra majd Szalkon át Vecsére vonultak vissza, miközben mindenütt felkelőket toboroztak. Július vége felé azonban a Pest felől közeledő túlerő láttán a sereg szétszéledt, a vezetők Solton át Szegedre menekültek, ahová a kormány is húzódott. Július végén bevonultak Vecsére is a megszállók.
A város egy év alatt 370 katonát küldött a honvédseregbe a magyar szabadságért, s most elkezdte megfizetni a szűkre szabott szabadság árát.

Legalább kétszáz éves Nagy Pál uram háza, Petőfi egykori szállása (Somogyi György felvétele)

Petrovics István bárdja a helytörténeti gyűjteményben (Székely Péter felvétele)

A református parókia épülete

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi