Bölcsőtől a szemfedőig

Full text search

Bölcsőtől a szemfedőig
A születés eseménye minden kultúrában, minden népcsoportnál kitüntetett jelentőségű. A parányi élet a kezdetet jelképezi, de egyben az élet véges voltára is figyelmeztet. Számos szokás, egyházi szertartás kapcsolódik hozzá.
Feldebrőn a csepp (csecsemő) megszületésénél a bába segédkezett, és később is ő gondozta a fekvő asszonyt és gyermekét. Ha nem volt jelen, bármelyik asszonylátogató segíthetett, tanáccsal szolgálhatott. A bába egy-két hétig járt a gyermekágyas asszonyhoz.
Jó esetben a háztartást az anyós vagy az anya, esetleg az anyai nagymama vezette addig, amíg a fiatalasszony fel nem épült. Szegény kiscsaládoknál viszont sűrűn előfordult, hogy a frissen szült anya két-három nappal a szülés után már nehéz házimunkát volt kénytelen végezni. Segítséget csak a szomszédasszonyok, esetleg – alkalmanként – a rokonság nőtagjai jelenthettek.
A kismama étkezésének a szokások alapján szigorúak az előírásai. A szokás a palóc vidékről terjedt el, ott poszriknak, Feldebrőn puszriknak hívják. Ennek a hagyománynak a legfőbb ápolója a komaasszony, a gyermek leendő keresztanyja volt.
A komaasszony a szülés után általában dél körül vitt ebédet a fiatalasszonynak, de a nagyobb munkák idején előfordulhatott, hogy csak este ért oda. Általában húslevest, rántott csirkét vagy másmilyen rántott húst, túrós rétest és „piros bort” hozott. Figyeltek arra, hogy a mennyiség mindig a szükségesnél több legyen, sőt a módosabb családokból származó komaasszonyok ügyeltek rá, hogy presztízsszempontjaiknak is megfeleljenek. Ha a gyermekágyas nő korábban komaasszonya volt a mostaninak, akkor általában a poszrik mennyisége és minősége megközelítette az övét. A komaasszony rendszerint háromszor vitt poszrikot.
A poszrikjárás sokáig tartott, időtartama legtöbbször a rokonság nagyságától függött. A közelebbi rokonok mind a férfi, mind a nő részéről beosztották egymás között a sorrendet. A szokás ma is dívik, csak az ajándékok változtak meg. Manapság kávét, édes pálinkát, gyerekruhát és – bármilyen furcsa – pénzt visznek a kismamának.
Még a XX. század első felében is két-három napon belül megtartották a keresztelőt, később két-három hétre tolódott ki a születés után az időpontja. A keresztszülő kiválasztásában a gyerek neme döntött. Ha fiú, akkor az apa, ha leány, akkor az anya családjából választották.
A szülés közben vagy közvetlenül a szülés után meghalt csecsemőket a bába keresztelte meg. Már a XVIII. század második felétől pontos és részletes utasításokat kaptak, hogy miként végezzék el szomorú teendőjüket.
A keresztelő gyors megtartásának okaként azt szokták mondani: gyorsan kereszteljünk, hogy pogány ne legyen a háznál. Miután megkeresztelték és hazavitték a csecsemőt, a házba lépéskor azt mondták: pogányt vittünk, keresztényt hoztunk. Ezután letették a földre, és aki a legjobban szerette, az vette föl. Korábban a gyerek halálával a komaság is odalett, ám a harmincas évektől megváltozott ez a szokás, és a következő gyermeknél is ugyanaz a személy lett a keresztszülő.
Mihelyt egy kicsit felcseperedtek, vitték a gyerekeket magukkal a munkába az asszonyok. Öt-hat éves korukban már megkapták a kis „hátyit”, és indulhattak anyjukkal a mezőre. Egy-két év múlva pedig rájuk bízták a libák őrzését vagy más, könnyebb, ház körüli munkát.
A nagyobb fiúk – különösen ha már befejezték az iskolát – szabad idejükben bandákba verődtek, így járták a falut. A kisebbek labdáztak, ugrálóst játszottak vagy „opréztak”. Egy kis gödröt ástak, a szélére helyeztek egy pénzdarabot, ezt egy másikkal meghatározott távolságból el kellett találni, hogy beleessen a gödörbe. A városi gyerekek snúr nevű játékához hasonlított. A nagyobb fiúk icikeltek vagy inasost játszottak. Az előbbi bigézést jelent: két végén hegyesre faragott fadarabot raktak le a földre, és az egyik végét megütötték. Amikor felpattant, akkor elütötték, mint egy labdát. Az inasozás labdajáték.
A gyerekcsoportok területi alapon és a szülők társadalmi státusa szerint álltak össze. Szegény fiú vagy lány a legritkább esetben barátkozott gazdaggal. Ha mégis, a falu megszólta.
A legények, ha csak tehették, a lányok után jártak. Kapósak voltak, a század elejétől kevesebben vannak, mint a szebbik nemhez tartozók.
A lányok a tavaszi és az őszi nagymosást a Tarnán bonyolították le. Otthon belúgozták a ruhát, azután talicskán kitolták a folyócskához. A legények persze követték őket, gyakran előre megbeszélték a találkozót. A legények udvaroltak, a lányok évődtek velük. Ugyanígy tettek tollfosztáskor vagy a fonóban. A községben nem volt fonóház, magánházaknál jöttek össze a fiatalok.
A barátok akkor is elkísérték a társukat, ha már udvarolt. Együtt húzatták a cigányokkal a lány ablaka alatt, együtt jártak locsolkodni húsvétkor, és összetartottak a munkában is. A csoportok folyamatosan rivalizáltak egymással, ám egyvalamiben egyetértettek: a másik faluból érkezett legényt móresre kell tanítani.
A fiatalok előbb-utóbb a felnőttkor küszöbére értek, meg kellett házasodniuk. A XIX. század első felétől jegyezték fel a házasodók korát. Feldebrőn viszonylag kevés volt a tizenhat éven aluli, de még a tizennyolc éven aluli házasságkötés is. Átlagosan tizenkilenc-húsz éves korukban keltek egyben a párok. Rendszerint nem maguktól és ritkán szerelemből. A házastársat főként a szülők választották ki, és döntő szempont volt a megélhetést nyújtó föld.
A XIX. század közepe után megnövekedett a rokonházasságokhoz kért felmentések száma. Nem volt ritka az első unokatestvérek házassága sem. Az ok: egyben kellett tartani a birtokot. A párválasztás alapja is a vagyon. Nagyon kevésszer fordult elő, hogy szegényebb származású lány módosabb gazda fiához menjen hozzá, fordítva még ritkábban.
Az esküvő időpontja előtt a községházán kellett bejelenteni a szándékot. Ezt úgy hívták, hogy függeszkedni mentek, mert házassági szándékukat kifüggesztették a községházán. A templomba is bejelentkeztek, hogy három egymást követő vasárnap kihirdethessék őket.
Az esküvők időpontja az idők folyamán érdekesen alakult. A XVIII. század folyamán előszeretettel tartották vasárnap a lakodalmakat, annak ellenére, hogy az egyház nem örült a szokásnak, mert a mulatozás miatt elhanyagolták a misét, sőt Eszterházy püspök egyenesen tiltotta, hogy ezt a napot válasszák. Helyette a keddet ajánlotta. Ennek ellenére egészen az 1790-es, 1800-as évekig továbbra is vasárnap ünnepelték az ifjú párt. Ezután a hétfő, majd a kedd lett a házasságkötés szokásos napja. Az 1870-es évektől kibővült szerdával és csak az első világháború után került újra hétvégére az esküvő.
A meghívást az eseményre személyesen, szóban adták át, külön a lány és külön a legény. Egymás szüleit is meghívták.
A lakodalom előtt már napokkal elkészítették a levesbe való csigatésztát, bár ez csak az utóbbi évtizedekben terjedt el, korábban kockatésztát csináltak. A módosabb gazdák disznót, borjút vágtak.
Előző nap állították a sátrat is. A Cseri-erdőből hozták a májusfának valót és a gallyakat, amelyekkel a sátrat rakták körül. A fát felszalagozták, és a bejárati kapuhoz állították.
A közeli rokonok ekkor vitték az ajándékokat. A keresztszülő adta a legtöbbet. A segítőket és a vendégeket nagykaláccsal (egy szakajtónyi tészta), kunlival ( kuglóf), herőcével (forgácsfánk), szalagos süteménnyel, pampuskával (fánk), krafnival (hájas tészta) kínálták. Korábban kocsonyát, az ötvenes évektől hurkát-kolbászt adtak húsételnek.
Este a vőlegényes háztól felszalagozott kocsival elindultak az éneklő legények a menyasszony ágyáért. Amikor odaértek, borral, süteménnyel kínálták őket, majd a násznagy kikérte a menyasszonyt. A gyerekek vitték a kispárnát, a nagylányok a nagy párnákat és a dunnát. Általában hat nagy párnát és két dunnát kapott a leány: szépen hímzett huzattal. A két ágyat és a kaszlit (szekrényféle, ruhásláda) felrakták a kocsira. A menet énekszóval indult vissza a vőlegény szüleinek házához.
A századfordulón egész napos lakodalmakat tartottak, ezért az esküvő délelőtt kilenc-tíz óra körül volt. Az esküvő előtt a menyasszony keresztanyja komakendőből (pirossal hímzett fehér anyag) rozmaringot árult. Sokszor bearanyozták, és színes szalaggal is átkötötték. A férfiaknak kellett kitűzni, a násznagyoknak a kalapját kötötték körül rozmaringággal. Az érte kapott pénzt a menyasszony kapta, ez nem volt éppen sok, ezért is mondták, hogy elég lesz bölcsőmadzagra.
A vőlegény a múlt század elején fekete csizmát, csizmanadrágot, fekete kabátot – amelyen elöl mirtusz volt – és fekete kalapot vett fel. Az inge fehér. A szegényebb családok fiai több szélből készült vászongatyát hordtak. A vőlegény karolója valamelyik közeli rokon lány lehetett. A mennyasszony fehér hosszú ruhában fátyollal és mirtuszkoszorúval a fején vonult a templomhoz.
Amelyik lány özvegyemberhez ment, annak színes ruhában kellett esküdni. A nyoszolyólányok korábban négyen-öten egyedül mentek, majd az első világháború után az jött szokásba, hogy egy rózsa feltűzésével kiválasztották azt a fiút, akivel menni szerettek volna. Ha elfogadta a fiú, akkor az első tánc is a lányé lett.
Az indulás előtt mindkét násznagy kikérőket és más verseket mondott, majd a menet elindult a községházára.
A menyasszony karolója is nagyon közeli rokon. A községházán csak a násznagy és a fiatal pár vett részt az esketésen. A templomba viszont a zenészeken kívül az egész násznép bevonult.
Ha a lány Mária-vivő volt, először a Szűz Mária-szobornál imádkozott, pénzt dobott a perselybe, és Mária segítségét kérte. Az esküvő után a pap a sekrestyébe hívta a menyasszonyt, ahová a keresztanyja is elkísérte. Egy meggyújtott gyertyát adtak a kezébe, majd a fátyolt átvetették a fején az égő gyertya felett. Ez volt az avatás, a meddőség elhárítására szolgált. Amikor visszaértek a vőlegényes házhoz, egy cserépfazekat vagy tányért összetörtek és a következő kívánságot mondták: „Akkor menjetek szét, majd ha ez az edény összemegy, szaporodjatok, mint a csicsóka.”
A bejárat elé seprőt tettek. Azt tartották, ha a menyasszony felvette, dolgos, ha átlépte, lusta lesz.
Az anyós, mikor először az esküvő után megcsókolta az ifjú arát, egy cukrot nyomott a szájába vagy mézet adott neki, hogy édes legyen az életük. Közben a lányos rokonságból a nyoszolyólányok megérkeztek a sütemény-nyel és a húsfélékkel. A menyasszony kínálgatta a vőlegény rokonságának, a vőlegény pedig bort kínált. A kínálás befejeztével a lány rokonai visszamentek a lányos házhoz.
A legény házánál megterítettek az ebédhez. A násznagy üdvözölte az ifjú párt, majd minden fogásnál köszöntőt mondott. Szép hosszú sora volt az étkeknek. A csigás húslevest tyúkhús, majd káposzta, tormás hús, paprikás hús, végül tejbekása követte. Ekkor a szakácsnő bekötött kezében egy fakanállal körbejárt, hogy a megégett karjáért vigaszdíjat kapjon. A tejbekása után süteményt és bort tálaltak fel. Az étkezés alatt a násznagy csizmáját odakötötték az asztalhoz, és fizetnie kellett, hogy eloldozzák. Sok helyen bemeszelték a csizmáját.
Éjfél előtt következett a menyasszonytánc. A keresztapa fogta a rostát,
a vendégek abba dobálták a pénzt. Éjfélkor az új asszony átöltözött piros pettyes ruhába. Piros kendővel hátrakötötték a fejét, elkezdődött a menyecsketánc. Időközben a legények ellopták a lány kispárnáját, amit csak reggel tudott kiváltani: édespálinkával.
Ezután indultak a lányos házhoz. A kapujára szalmakötelet raktak, amit a menet megérkezésekor meggyújtottak. A menyecskének át kellett ugrania. A mulatozás itt folytatódott tovább. Két-három óra múlva visszamentek a fiús házhoz. Közben a vendégek egyre fogytak. Reggelre csak a legszűkebb rokonság maradt. Ekkor már elkezdődött a sátorbontás. Az a mondás járja: amíg áll a sátor, tart a lakodalom. A XIX. század második feléből ismerjük azt a szokást, hogy a fiatal pár az első éjszakát a padláson töltötte.
A fiatalasszony a hónap első vasárnapján felvette a menyasszonyi ruhát, és a férjétől kapott jegykendőt kötötte a fejére. A következőn a keresztanyjától kapott kendőt hordta. A menyasszonyi ruhát addig viselte ünnepi alkalmakkor, amíg terhes nem lett.
A házaspár élte az életét a nagycsaládban, de előbb-utóbb bekövetkezett az emberi életet lezáró szertartás: a temetés.
Az elhunytat a ház hátsó szobájában ravatalozták fel. Itt történt a mosdatás, az öltöztetés. A legszebb ruháját adták rá, rózsafüzért, keresztet vagy az imakönyvéből szentképet raktak az elhunyt mellé.
Halottvirrasztás nem volt, de az ismerős nők, komaaszonyok eljöttek imádkozni a megboldogult lelki üdvéért. Siratóasszonyokat nem hívtak a debrőiek. A beköltözők viszont főként Recskről hozattak két-három asszonyt, akik elsiratták a halottat.
A temetés rendszerint egy-két nap múlva megtörtént, de előfordulhatott, hogy két hétig is ki volt terítve az elhunyt. Régebben mindig rúdon vitte a rokonság, soha nem kocsin. Ha messze laktak a temetőtől, kétszer annyi férfi vitte. A szertartás alatt ritkán tartottak beszédet, de az énekeket külön megrendelte a család.
Komoly sértésnek számított ha valaki a rokonok vagy az ismerősök közül nem ment el a temetésre. Tort nem tartottak. A rokonság a temetés után összegyűlt a gyászháznál. Kalács és bor mellett emlékeztek az eltávozottra.

Anya gyermekeivel (Lemperger Miklósné Bata Rozál, 1910 körül)

Vőlegény és mennyasszony 1910 körül

A temető

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi