Népszavazás – népszámlálás

Full text search

Népszavazás – népszámlálás
A békeszerződésben az osztrákoknak ítélt nyugat-magyarországi terület átadását 1921. augusztus 29-re tűzték ki. A magyar állam itteni hivatalainak kiköltöztetése már augusztus közepén elkezdődött, jelesül a vármegye ügyosztályai Sopronból Kapuvárra, Csornára, levéltára Eszterházára – ma Fertőd – került. 27-én mind elfoglalta új helyét, s a félfogadást, egyéb működésüket megkezdték. A viszaköltözésre csak 1922. február elején került sor. Addig viszont sok minden történt.
A közvélemény várt valamire. A „kívülálló” – Maderspach Viktor, a nyugat-magyarországi felkelők egyik vezére – találó képet fest a kocsmába betérő helybeliekről:
„Eszterháza vasúti állomás mellett kis útszéli kocsmában várom a vonatot. Tiszta szép helyiség, hol a kocsmáros kérésemre igen jó tejeskávét ad. A szomszéd asztaloknál környékbeli földművesek ülnek. »Bohnenzüchterek« (német nyelven annyit jelent: babtermelő). Ez a német kifejezés a magyar ember szájában »poncikter« szóvá korcsosodott el. Így nevezik a Sopron vidéki német ajkú földmíveseket, kikre Friedrich István [a felkelők egyik szervezője] a nyugat-magyarországi szabadságharc hősi nimbuszát akarja ráerőszakolni. Ezt az emberanyagot ez alkalommal közelebbről akarom szemügyre venni.”
A csupa békés, jól táplált, kék kötényű, kérges kezű ember legnagyobbrészt kerékpáron jött. Maderspach csalódására a várható határmódosítás sem hozza ki őket a nyugalmukból. Mindent a tőzsdeárfolyamokon és a borkereskedelem adatain át néznek, s ezekben meglepően jól tájékozottak. „Egyik része előnyösnek, a másik hátrányosnak tartja az előrelátható változást.”
A Sopron és környéke Magyarországhoz tartozását eldöntő 1921. évi népszavazásban Fertőrákoson az 1525 jogosultból 1370-en szavaztak, közülük a többség – 812, vagyis 60,7 százalék – ugyan Ausztriára adta le voksát, de a terület szavazatainak összesítése mégis magyar győzelmet hozott. A községnek az 1920. évi népszámlálás szerint 3025 lakosa volt, valamennyi katolikus, nemzetiség szerint 62 magyar, hat horvát és 34 egyéb, a 2923 németen kívül.
Sok osztrák ezt az eredményt azóta is vitatja. Egyikük Karintiából a Sopronnak adományozott Civitas Fidelissima címet Civitas Schwindelissimaként emlegeti. De hát a legalaposabb vizsgálattal is legfeljebb négyszáz illetéktelen szavazó vagy szavazat lehetett kérdéses, szemben az összes 24 063-mal. Különben is az osztrákok magukat fosztották meg attól, hogy rögtön és ott helyben ellenőrizhessék a szavazás tisztaságát. Ugyanis – mivel az antant nem fogadta el halasztásra irányuló kérelmüket – kivonultak a bizottságokból, és hazamentek.
November 30-án adták át hivatalosan az osztrákoknak a Soprontól és a nyolc mégis megmaradt községtől északra levő területeket. Az eljárás folytatására délen Sopronkeresztúrott – ma: Deutschkreutz –, december 2-án került sor. A soproni járás 21 községe szakadt a határon túlra, 25 686 lakossal. A népszavazással magyarnak maradt várost és környékét a kormány 1922. január 1-jén vehette át az antanttábornokoktól. Az alispán elégedetten állapítja meg, hogy a túlnyomóan német ajkú, netán horvát anyanyelvű környékről kilencszázan jöttek be az ünnepségre, kinyilvánítva a haza iránti hűségüket, amelyet az osztrák agitátorok és a kimenekült kommunisták propagandája tett próbára még a szavazás előtt.
A Nagyatádi-féle földreform és a gazdasági válság évei következtek. Az úgynevezett konszolidáció megkövesedett formák továbbélését jelentette a politikában. 1931-ben a Sopronvármegye főszerkesztője, Parragi György, lendületes vezércikkben támadja a nyílt szavazás rendszerét. Destruáló, állapítja meg. 1921-ben még érett volt Sopron a titkos szavazásra, most már nem? 1922-ben is még, legalább a városban, titkosan voksolhattak. Le is szavazott 99,5 százalék. 1926-ban az arány már csak 85,2 százalék, 31-ben pedig 75. A tartózkodók közül 427-en megjelentek ugyan, de kijelentették, hogy a választójog elleni tiltakozásul nem járulnak az urnákhoz. Ez tükröződik a kerület eredményén is.
Fertőrákos 1450 választója közül a kormánypárti Östör József ügyvédre 593-an, a szociáldemokrata Zuschlag Vilmosra, aki 1945 után már Zentaiként szerepel, 53-an szavaztak. Kő József tábornok most csak 63 támogatóra lelt, a kapuvári „kisgazda” báró Berg Tasziló viszont 545-nek örülhetett. Érvénytelen voks 196 találtatott. Sopronbánfalván mutatták ki a legtöbb távolmaradót: 1229-ből 394-et.
A következő megmérettetés körülményei sem voltak sokkal jobbak.
A választáson Kő József a NEP – Nemzeti Egység Pártja néven a kormánypárt – tagjaként 5017 szavazatot kapott, Rakovszky Tibor kisgazda, aki „a sopronkörnyéki kerület német nyelvű lakosságának szívéhez férkőzött közel és választói főleg ezek sorából kerültek ki”, 2427-et, a legitimista Hencz Károly pedig csak 1298-at. Erdős Aladár újságíró egy orvos autóján körbejárja a Sopron környéki kerület falvait. Esős reggel. Mindenfelé „Éljen Kő apánk!”-girland, felirat, plakát. Fákon, házakon, kortescédulán. Megjegyzi, hogy a többi párt, úgy látszik, nem élt ezzel a lehetőséggel. A látogatók a nyílt szavazású kerület szavazóinak sorfala között mennek be a szavazóhelyiségekbe, pártirodákba. Minden rendben. Csend, sehol egy részeg.
Érdekesen alakult az 1939. évi országgyűlési választás. A fertőrákosi 1. szavazókör helye: az új iskola. A szavazatszedő küldöttség elnöke dr. Báttfay Mihály helybeli orvos, jegyzője Brandlhofer Imre tanító. A 2. szavazókör a községházán működött, elnöke Tihanyi Máté jegyző, helyettese tanító, jegyzője a falu segédjegyzője. Bár még nincs végleges eredmény, máris megállapítható – írja az újság –, hogy a német nyelvű községek szavazóinak többsége a kormánypárti jelöltet támogatta, nem a nyilast. Vagyis Csáky István grófot, a külügyminisztert, nem pedig Vágó Pált. Ez az eredmény annak a propaganda-hadjáratnak része, amely végül az 1941. évi népszámlálás német anyanyelvű, de magyar érzelmű kategóriájának erősítéséhez és 1942-ben a soproni Magyar Művelődés Háza Volksbund elleni megvédéséhez vezetett.
A választási győzelmeket megyeszerte – kevés kivétellel – petróleumlámpa mellett ünnepelték. A városban már a millennium ünnepségein égtek villanyégők, de például Esterházy Pál herceg „magyar Versailles”-ában még a húszas években is gyertyával világítottak. Különös, hogy a Fertőrákosról eddig megjelent munkákban 1925-öt – egy helyen 1936-ot – jelölik meg a villamosítás évének.
A Soproni Villamosmű, teljes nevén Városi Világítási és Erőátviteli Vállalat, csak 1928 végére állt át egyenáramú rendszeréről a korszerű háromfázisú áramfejlesztésre. Ez nemcsak biztonságosabbá tette a fogyasztást, de a fokozatos terjeszkedésre is módot adott. A kőhidai fegyházon belül működő szövőgyár már 1932-ben kapott a várostól villanyt. Fertőrákoson viszont 1939. február 23-ig kellett a „drótokra” várni. A megye villamosításához csatlakozva szerelték fel azokat a soproniak.
A rákosiak szorgalmas, lelkiismeretes, békés természetű emberek voltak. Az alispáni jelentések közbiztonságról szóló rovatukban alig-alig foglalkoztak velük. Azért mégsem volt minden a legnagyobb rendben.
Az öregek görcsösen ragaszkodtak földjükhöz, vagyonukhoz, s abba nem akarták beengedni felnőtté vált fiaikat sem. Bán szerint ez már „szívtelen zsugorisággá” fajult. Nem véletlen, hogy a temetőben két sírkövön is szívet faragtak ki. Átütve rajtuk a konyhakés.
A légkör egyre nyugtalanabbá vált. A falu hétköznapjaiba először a Németországból érkező diákok szóltak bele, akik szerte a környék falvaiban nyári vándorlásaik alatt a nagynémet eszméket hirdették. Megalakult Budapesten a Magyarországi Német Népművelődési Egylet Bleyer Jakab egyetemi professzor, egykori soproni főreál-iskolai tanár elnöklésével. Ők még megmaradtak a szolidra szabott keretek között, de az 1938. november 26-án színre lépett Volksbund már nem érte be tudományos előadásokkal.
A német kisebbség Magyarországon Sopronban és környékén egyike volt a legjelentősebbeknek, amelynek a fontossága csak fokozódott, amikor a szomszédos Ausztriát a Német Birodalom bekebelezte. Az 1938. március 12-én kezdődött Anschluss három kilométernyi közelségbe hozta a hitleri hatalmat Fertőrákoshoz.
1996-ban Németországban kiadott könyv szerzője – Eberhard Stabenow – sajnálkozik, hogy az előd egyesület elhajlott a nacionalizmus felé, de nem tud igazán csodálkozni azon, hogy Ostmark – az Ausztria helyén alakított új közigazgatási egység – gazdasági viszonyainak javulása láttán a rákosiak megszervezték a maguk Volksbund-szervezetét. Az okok: ki lehet használni, hogy Hitlert politikai sikerei láttán többen csodálják, a szomszéd jólét hatására itt is lehet követelni a szociális helyzet javítását, az egyesület a bajtársiasságot, különösen a fiatalság körében, előmozdítja, méghozzá németül, nem úgy, mint a leventéknél.
Ezek bizony új hangok. Akadtak azért ellenzőik is. Mégpedig azok, akik közel álltak az egyházhoz. Nem kedvelték a hívők, ha a nagymise alatt kintről behallatszott a felvonuló ifjak dobpergése.
Hányan lehettek? A német földön megjelent könyv közöl ugyan képet róluk, amelyen csupán néhányan néznek szembe az objektívvel, de nem ad egyértelmű választ. Visszaemlékezések szerint a szinte teljesen német anyanyelvű faluban csak mintegy ötvenen álltak kötélnek, s alakították meg a helyi szervezetet.
Amikor aztán vonulgatások helyett a háború véresen komoly valósággá vált, még a rokonszenvezők kezdeti lelkesedése is lelohadt bizonyos mértékig. Először önként lehetett feliratkozni az SS-be, 1944-től kezdve azonban a német ajkúakat oda sorozták be. A rákosi fiatalság úgy igyekezett az SS-behívótól megmenekülni, hogy önként jelentkezett a – magyar hadseregbe.
A lányos házak ablakában mindig is nemzetiszín szalagok fogták össze a függönyöket, s ezeket kapták a regruták, hogy kalapjukra tűzzék. Mert annak ellenére, hogy németül beszéltek, sokan magyarul is tudtak. Évtizedek óta élt a cseregyerek „intézménye”. A Vicára, Mihályiba küldött gyerek magyarul, az onnan idehozott németül tanult nyaranta.
A magyar társadalom hangadói a sorsdöntőnek szánt 1941. évi népszámláláskor mindenkit arra bíztattak, hogy ha német anyanyelvűnek vallja is magát, mellé nemzetiségként a magyart diktálja be. Sajnos ez az akció a háború után nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hiába próbálták Sopron egyházi és más szervezetei megmagyarázni, hogy a németek nélkül nem lett volna győzelem az 1921. évi népszavazáson, s nem érdemelte volna ki Sopron a Civitas Fidelissima jelzőt, a memorandumot a kormány elfektette. A kommunista Új Sopronon keresztül pedig azt hangoztatta, hogy a környék németjei – bárhogy értelmezik egyesek 1921-et – igenis a magyarság ellen tüntettek 1941-ben a városban.
Fertőrákos határába, a hajdani Carstanjen-, illetve Offerman-féle – 1854 és 1879 között működött – cukorgyárból 1886-ban fegyházzá átalakított Kőhidai Fegyintézetbe a nyilas hatóságok a második világháború utolsó hónapjaiban számos politikai őrizetest vagy foglyot hurcoltak. Itt ítélték halálra és végezték ki többek között Bajcsy-Zsilinszky Endrét, de itt tartottak fogva számos politikust és antifasisztát, köztük Jávor Pál színművészt, rövid ideig Mindszentyt és papjait is.
Ennek a háborúnak szomorú tényei közé tartozik a zsidó munkaszolgálatosok megjelenése a Südostwall – birodalmi védőállás – itteni építésén. Addig a lakosság körében csupán elvétve fordult elő zsidó. II. József népszámlálásától a zsidótörvényekig csak az 1881. évi statisztika mutat ki mindössze kilencet.
A rövid, de szörnyű időszak 1944 hideg őszén kezdődött, amikor a község egyes nyitott pajtáiba s a Meggyes felé vezető út mellé, földbe ásott kunyhósorokba munkaszolgálatosokat hajtottak. És folytatódott a szokatlanul zord télen át. Ennek a tábornak nemcsak zsidó lakói voltak, mint egy ideig Szerb Antal, hanem politikai elítéltek is, például Dobi István, a nemzetiségük miatt üldözött szerbek és horvátok. Zömük azonban Budapestről került ide az úgynevezett védett munkaszolgálatos századok tagjaként, főleg az SA, tehát a birodalmi német szervezet, a Sturmabteilung keretlegényeinek őrizetében.
Feladatuk részben a katonailag értelmetlen Pozsony-Kőszeg védővonal itteni szakaszának építése, részben a kőfejtő talajának előkészítése valamilyen gyárrészleg odatelepítésére. A célok – győri repülőgépgyár vagy budapesti hadiüzem telepítése – változtak, és végül nem is valósultak meg, de primitív módszerű kőfejtés, tereprendezés, illetve a tervezett építkezésekhez szükségesnek vélt vasanyag és cement fölhalmozása 1944 decemberétől 1945. március 27-28-ig folyt, a gyors kiürítésig. Másik munkafeladatként a fertői nád kitermelését jelölték meg.
Történetük részleteit Szita Szabolcs és publikációi tárják elénk. Számuk 1200–1400 lehetett. A helyi lakosok közül többen segítettek a munkaszolgálatosokon, ami egyáltalán nem volt veszélytelen. A visszaemlékezők szerint egy család a szűkös viszonyok és a szigorú tiltások ellenére élelmet vitt nekik. Aztán vége lett annak a kemény télnek is. A melegedő napok egyikén – 1945. március 31-én – a főként lánctalpas front hamar átrobogott a falun.
A megszállás első napjai mégsem zajlottak le áldozatok nélkül. Maradt még elég bor ahhoz, hogy részeg katonák gyilkoljanak. A Thiesz-malom tulajdonosai is akkor vesztették életüket. Emléktáblát érdemelne a rákosi születésű Mandl Remigia nővér, a zárdaiskola, vagyis az új iskola és óvoda nevelője, aki beteghez sietett, amikor szovjet katonák feltartóztatták, s arra akarták kényszeríteni, hogy nők rejtekhelyére vezesse őket. Hiába mutatta az injekciós tűt, az egyik „harcos” géppisztolysorozattal végzett vele. A hivatástudat, az emberség vértanúja.
A leventék szerencsésen úszták meg a háborút. Az utolsó napokban kidobolták Fertőrákoson, hogy gyülekezzenek, mert nyugatra viszik őket. A fiatalok Nagy József tanítótól, főoktatójuktól kérdezték meg, mit csináljanak. A tanító mosolyogva nézett rájuk: – Gyerekek, én nem mondhatom nektek azt, hogy menjetek, azt sem, hogy ne menjetek, de hát annyi búvóhely van itt Rákoson! Rátok bízom, hogy mit tesztek.
És amikor jött a nyilas százados értük, senkit sem talált.
Sopron kulturális magára találása idején szép gesztusnak lehettünk tanúi. 1971. június 26-án Beethoven Fideliójának barlangszínházi előadására meghívták a Sopron környéki zsidó munkatáborok kevés számú túlélőjét, hogy a rendezők szándéka szerint minden évben ezzel az operával emlékezzenek a háborúban ott átélt borzalmakra. Kísérlet történt arra, hogy a rabok kórusát a szereplőkkel együtt a közönség is énekelje. A sorozat 1975-ben megszakadt. Az opera 1988-ban, 1990-ben és 1992-ben még műsorra került, de már nem úgy, ahogy annak idején szervezői elgondolták.

Filipitsch Mátyás a falu első kerékpárjával, az úgynevezett Waffenraddal (1927)

Leschitz József és Weingärtner Katalin 1918-ban

A húszéves Spreitzenbarth, Huber és Padutsch kisasszonyok 1920 körül.

Az 1890-ben született Speierné Huber Teréz

Sziklába vájt lakás a Közép-sziklasoron (Storno Miksa felvétele, 1929)

Az 1936-ban szíven szúrt Kamper József síremléke a temetőben

Nemzetiszín szalagos regruták 1942-ben – balról jobbra: Leitner Pál, Schinagl Pál, Kamper Mihály, Padutsch János

A Kőhidai Fegyház képeslapon 1900 előtt

Rabok a kőfejtőben 1945-ben (Németh Alajos felvétele)

Az 1913-as és 1914-es születésű leventék csoportképe

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi