A régi ház és hajlék

Full text search

A régi ház és hajlék
A különböző korszakokat sajátosan tükrözve alakultak Gát utcanevei, melyeken természetesen nemcsak a népi bölcsesség és lelemény hatásai, hanem a mindenkori hatalom döntései is jól nyomon követhetők. A Falu egy részén különösen sok égerfa nőtt, ez az Éger utca nevet kapta. Aztán több évtizeden át Vörös Partizánnak hívták. Az 1991. évi újabb impériumváltozás után, a nagy fejedelem, II. Rákóczi Ferenc nevét viseli. A szomszédos Gút község irányába vezető utcát évszázadokig Gúti útnak nevezték. A szovjet korszakban az orosz növénynemesítőről Micsurinra keresztelték át, az 1990-es évek elején kapta vissza régi elnevezését. A Csíkos-ér utcát már a XIX–XX. század fordulóján Kossuth Lajosról nevezték el, a név a szovjet korszakot is átvészelte, és napjainkban is az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc vezéralakjának emlékét hirdeti. A községen áthaladó, Beregszász és Munkács közötti utca – korábban Lenin út – ismét Fő utca. Közelében a régi Felső utca, amelynek egyik része a szovjet időkben az Október nevet viselte, ma az 1849-ben e napon kivégzett aradi vértanúk után Október 6. utca. A másik fele megmaradt Puskinnak. Az Alsó utca, amely évtizedekig Marx Károlyé volt, nem kapta vissza a régi nevét, Zrínyi Ilonára változtatták. Az utóbbi években Gáton a legtöbb utca hivatalos nevet kapott, így a Templom, Petőfi, Óvoda (ez utóbbi egy ideig Béke), Fáskert (korábban Új Élet) utca. A Gagarin utca neve maradt, mert az ajánlott Malom utca elnevezést az ott lakók elvetették.
A láp környékének magyar lakta falvaiban, köztük Gáton 1939–1942 között Gönyey (Ébner) Sándor (1886–1963) végzett kutatásokat a népi építkezés, a háziipar és a falusi kisipar kérdéseinek a tárgykörében. Művei ma már pótolhatatlan dokumentumok nemcsak a lápvidék, hanem Kárpátalja hat évtizeddel ezelőtti népi építészetének az állapotáról, építési módszereiről és a tüzelőberendezések – tűzhelyek és kemencék – változatairól.
A szatmári Ecsedi-láp és a Szernye-mocsár az 1930-as évek végéig – állapította meg – „...érintetlenül őrizte meg a népélet múltjának emlékeit, melyek különösen a török hódoltságnak erősebben kitett, nyíltabb alföldi területeken nyomtalanul elvesznek. Ezért a lápi vidékek népe tisztábban is tartotta fenn a magyar fajt és a magyar nyelv-kincset.”
A Szernye-mocsár községeinek építkezése című gyűjtése az 1939 és 1942 közötti időből maradt fenn. Az építkezések anyaga egyrészt a mocsár melletti erdőségekből kitermelt tölgyfa volt, másrészt a láp szélén növekvő vesszős bokrok és fák: éger, fűz, kutyafa, kocsányos tölgy, valamint erdei hajlékony fák, a mogyoró és a vörös gyűrű. Ezek az anyagok az ősi faépítkezés formáját is megszabták, amely teljesen megegyezett más, fában és vízben bővelkedő magyar nyelvterületek hasonló építési gyakorlatával.
Gönyey arra a következtetésre is jutott, hogy a Szernye-mocsár környéki építészet az alföldi és az erdélyi házkultúra összegződése. Ennek egyik példája a szabad kémény, a másik a kandalló. „Az ősi szernyei ház, amelyet csaknem minden községben kinyomoztunk, tipikus ereszes ház, az ősi székely – alaprajzi elrendezésben ha nem is, fejlődésében kelet-európai – ereszes házzal teljesen egyező tűzhelyes ház, amelynek pitvarába az Alföld felől került be a szabad kémény.”
A XIX. század második harmadáig a házak építőanyaga még kizárólag a fa volt, és emellett a vessző, amelyet fontak és sárral tapasztottak be. A legrégebbi lakok borona-, vagy berenafalúak. Az erdők megritkulása miatt kezdték alkalmazni a favázas – zsilipelt vagy paticsos – faltípust.
A láp körüli településeken – így Gáton is –, az úgynevezett rólás házak falát úgy készítették, hogy oszlopok közé vastag és széles deszkákat vagy hasított fagerendákat eresztettek, mintegy zsilipként. Az erdők irtásával egyre kevesebb lett a fa, illetve a jobbágyok csak korlátozottan használhatták a munkács-szentmiklósi uradalom erdőit, ezért a rólás építési módot felváltotta az olcsóbb patics- vagy vesszőfal. Ezt a következőképpen készítették: az épület gerendavázát, a koszorú és a talpgerenda között, függőlegesen beékelt karókkal töltötték ki. A karók közét vesszővel befonták, majd sárral tapasztották. A közfalak is hasonló módon készültek. A faváz oszlopközeit később, a XIX–XX. század fordulóján már vályoggal – törekkel, vagyis a kicsépelt gabona szárának és a kalász összetört részeinek törmelékével kevert agyagos sárból készült téglával – töltötték ki, amely mindinkább elterjedt, mint egyedüli épületfalazó anyag.
Gönyey szerint azért alakult át az építőanyag, mert a folytonos irtással a mocsár környéki erdők pusztultak, a háborús időkben a falvakat többször tűzvész égette fel, és az előbbi okok miatt a munkácsi váruradalom korlátozta a fa kitermelését. A kutató párhuzamot vont a fonott falak és a kerítésformák között, az utóbbiaknak négy típusát írta le: rekesz vagy lesza, paticsos vagy pacsitos, palánk, illetve veréce. A régi típusú házakon a tetőszerkezet szarufás, kakasülővel, a tetőforma pedig farazatos. Régen a tetők meredekek voltak, amelyek jobban alkalmazkodtak az éghajlathoz, amit – a kutató szerint – az is bizonyított, hogy a viharok az új házak cserépfedeleit tönkretették, elhordták; a régi, szalmatetős hajlékok a legnagyobb szelekkel is dacoltak.
A tetők formája, a falak szerkezete és anyaguk eredete megerősítette Gönyeyt korábbi megállapításában: „...a Szernye-mocsári régi házak tető szerkezetben az erdélyi házterülethez csatlakoznak. A szulákos és riglis keretbe foglalt paticsos vagy rekeszes házak viszont a síkságon települt magyarság jellegzetes építményei.” A szulákok: sarokba állított gerendák, illetve oszlopok, amelyeket fészkeléssel a kereszttalpfákba illesztettek.
Gáton, a környező magyar falvakban ekkor már legfeljebb pajták, istállók építésekor alkalmazták a régi boronafás építkezési módot, a lakóházakénál nem. Az 1920-as évek elején a csehszlovák hatóságok kolonizációs céljai által ösztönözve, a „betelepült ruthének a magyar Gát községben is boronafallal építkeztek úgy, hogy a boronafás disznóólak alapján már meszsziről megmondhatjuk... melyik a ruthén porta”. Tetőfedő anyagnak a láp környékén a zsúpot, vagyis kézi erővel kicsépelt gabonának, főképpen rozsnak a kéve eredeti alakját megtartó, csomóba kötött, töretlen szalmáját használták. A tető többi részét szálas szalmával fedték, amit rögzítettek. A cserép csak a XX. század elején kezdett elterjedni.
Dolgozatának mellékletében Gátról egy lakóház alaprajzát, illetve egyes faelemeit ábrázolta. Gáton akkor a 326. házszámot viselő vályogfalú talpas ház Kopasz János hajléka volt, aki azt már negyedik gazdaként birtokolta. A kutató úgy becsülte, hogy a ház 1860–1870 között épült.
A tornácos házak a XIX. század közepén jelentek meg a Szernye-mocsár környéki falvakban, melyeknek oszlopsorát mindig fából készítették, és gazdagon kifaragták. Később vályogból vagy téglából rakták az oszlopot, háromféle formában: hat-, vagy nyolcszög, esetenként henger alakban. Ekkor azonban már csak az oszlopok fejét, illetve a talpát díszítették. A tornác sajátos közösségi szerepet töltött be: a család és a szomszédok az esztendő nagyobb részében, vasárnaponként, a templomi istentisztelet után itt gyűltek össze, és estig beszélgettek. A pitvar hátulsó felében egyes gazdasági tennivalókat végezték, itt csépelték ki például a paszulyt, vagyis a babot, a borsót, és itt állították fel a gabonatározó ládát, a szuszékot. Amit a kamrában nem tudtak elhelyezni, azt a padra, azaz a padlásra rakták.
A Szernye-mocsár vidékén sok évszázados hagyománya van a fa háziiparszerű feldolgozásának. A XVIII. században Gát és a szomszédos Gút lakosai messze földön híresek voltak a fakerekek gyártásáról és szekér-, illetve kocsikészítésükről, mely járműveket Debrecen vásáraiba vitték eladni. A XIX. század utolsó harmadában már főként bodnársággal – elsősorban hordó-, veder- és dézsakészítéssel – foglalkoztak néhányan. Ez időben olyan jelentős mennyiségben állították elő az iménti eszközöket, hogy áruikat nemcsak Bereg, hanem a szomszédos Szabolcs és Szatmár vármegye piacaira is elszállították értékesíteni. Különösen a téli hónapokban, mellékes jövedelemszerzésként sok földműves fúrt-faragott, és százával gyártotta a szekérrudakat, a tengelyeket, a lőcsöket, a létrákat, a háromlábú székeket és padokat, a szénavonókat, a lapátokat, a villákat, az ásó-, kapa- és fejszenyeleket. A parasztasszonyok telente házi vásznat szőttek, amelyeket a munkácsi és a beregszászi heti, illetve országos vásárokon kínáltak eladásra.
Gönyey helyszíni gyűjtésekor a fonáshoz szükséges eszközöket, a háztartási felszereléseket, valamint az étkezési szokásokat is feltérképezte. Ezek közül a Gáton találtakról szólunk röviden, mutatjuk be azokat a kutató rajzain. Idős Kacsó Berti (Bertalan) 149. számot viselő házában – ekkor az utcáknak még nem volt nevük – vonószéket, azaz faragószéket örökített meg, mérete: 156 x 90 x 56 centiméter. Gönyey kétféle változatban mutatta be a treifuszt, kerek, illetve háromszögű formában, amelynek eredeti neve németül Dreifuß, ami háromlábat, illetve ilyen lábú állványt jelent. Rátették a tűzre, ráhelyezték a lábast vagy a vasfazekat, úgy tüzeltek alattuk. A forró edények alátámasztására, illetve felemelésére szolgált, többnyire a falusi kováccsal készíttették. A karmos lábú vasmacskát – mérete 46 x 28 centiméter – a kőttes tésztából készült kürtös fánk sütésekor használták. Ezen forgatták a parázs fölött a kürtöst.
Másik gáti kutatóhelyén, Lőrincz Miklós 325. házszám alatti hajlékában Gönyey az étkezési eszközök, illetve konyhai edények tartójából kétfélét talált. Mindkettőt tölgyfából faragták, a kisebbik a kanálas, ennek mérete nyolcvanszor ötven centiméter, a nagyobbnak, mely tálas, csak az egyik, a felső szélességet adta meg, az százhúsz centiméter. Az alja viszont kredenc (szekrény), illetve talázsi (polcos állvány), de ezt már nem rajzolta le. A fából készült kannára azt a megjegyzést tette, hogy „kupába hordták a vizet, bodnárok készítették” (az edényt). A szintén kerek formájú lisztes putúra a liszt kisebb, néhány kilogrammos mennyiségű, konyhai tárolója volt, átmérője 24, a magassága 28, a két fogója 36 centiméter.

Kopasz János vályogfallal készült talpas házának alaprajza

Gáton ma is készítenek fából különféle eszközöket, amelyeket a porták elé kirakva igyekeznek értékesíteni

A gyűjtése idején használt háztartási eszközök egy részét Gönyey lerajzolta

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi