Eltemetett történelem
Eltemetett történelem
A geszti határ igen gazdag régészeti leletekben. A faluban lakók és gazdálkodók közül sokaknak van olyan élménye, hogy szántás közben egyszer csak csikordul az ekevas, s valami kincs kifordul a földdel a felszínre. Kincs, amely letűnt korok emberét kapcsolja a jelenhez, kincs, amely a ma is itt élők kíváncsiságát ébren tartja a régi idők iránt. Aranyleletről nincs szó, meggazdagodni vágyó, nagy értékre vadászó kincskeresőkről sem, csak szorgos, munkájukat végző, ám érdeklődő és kíváncsi emberekről. A kincsek többnyire edénytöredékek, s legtöbbször neolit korbeli pengék, kőbalták, későbbi időszak őrlőkövei. Az biztos, hogy az itt lakók tudják, leletekben gazdag a határ.
A szakma sokáig nem érdeklődött a Biharból 1950-ben Békéshez csatolt település iránt. Terepbejárás évtizedekig nem történt itt. A néprajzos Dankó Imre, kiszállásainak idején – szakmájának kereteit túllépve – járta ugyan a határt, és gyűjtötte azokat a kerámiadarabokat, amelyeket azóta a gyulai múzeum raktáraiban őriznek – a neolitikumtól az Árpád-korig terjedő időszak jelenti besorolásuk szélső időhatárait –, ez azonban nem pótolhatta a szisztematikus munkát. Ez ideig kimaradt a vidék a régészeti topográfiákból is. Ezt a helyzetet megelégelve, a Munkácsy Mihály Múzeum régészei végre alaposan bejárták a külterületi földeket. Céljuk a régészeti topográfiából kimaradt térségek felfedezése volt. Terepbejárásaik eredményét még nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy több mint másfélszáz lelőhelyre bukkantak a felszíni munkájuk során. Valóban gazdag ez a vidék, de vajon mit rejteget még a föld mélye?
Az őskor a munkaeszközök megmunkálása révén a kezdetlegesebb pattintott (paleolit) és a csiszolt (neolit) korra osztható. A paleolitikum korszak kultúráit hiába keressük az Alföldön, azokat ott nem, sokkal inkább a hegyeink közelében találjuk. A Kárpát-medencében a Krisztus előtti VII. évezred legvégén jelenhettek meg azok a Kis-Ázsiából érkező törzsek, amelyek a zsákmányoló életmódot fokozatosan feladva elkezdték az élelemtermelést. Egészen a keltákig (a Krisztus előtti IV. századig) jellemző volt, hogy többnyire kelet és dél, a Balkán felől érkeztek a bevándorló népcsoportok.
A térségbe költöző első, általunk ismert lakók az úgynevezett Körös kultúrához tartoztak. Legszívesebben a folyómedrek mellé telepedtek le.
A régészek a legutóbbi időkig nem tudták egyértelműen tisztázni ennek a teljes nevén Körös-Starcevo–Cris kultúrának és az alföldi vonaldíszes kerámia népének kapcsolatát. Ma már az időbeli egymásutániságot és a Körös kultúra hatását hangsúlyozzák a későbbi, középső neolitikumba sorolt alföldi vonaldíszes kultúra kialakulásában. A két kultúra nem igazán éles határvonala a Kunhegyes–Berettyóújfalu vonal. A geszti csiszolt kőbalták, s a múzeumba bekerült edénytöredékek ezekhez a kultúrákhoz kapcsolódhatnak.
Az e korszak hanyatló időszakából származó és inkább erdélyi eredetű, mint helyben kialakult Esztári csoport leleteit is megtalálták a geszti Brandt-tanya közelében (továbbá a közeli Zsadányban, Mezőgyánban). Ezt a határt tehát ennek a kultúrának az emberei népesítették be a Krisztus előtti VI. évezredben.
A késői neolitikum időszakára a Balkán felől érkező újabb népcsoportok által kialakított szakálháti kultúra lett jellemző, meghatározó a tágabb térségben. Az előbbi hagyományain kifejlődött, s az Alföld nagy részére kiterjedő Tisza kultúra leleteit azonban nem találták meg a geszti határban, pedig emlékei főleg a Körösök völgyére (és a Száraz-ér mellé) koncentrálódnak. A Tisza kultúra a késő neolitikumban önálló egységekre bomlott. Ez lehetővé tette, hogy a mai erdélyi területeken kialakult herpályi kultúra terjeszkedjen, aminek a határrészén helyezkedhetett el Geszt is.
A Krisztus előtti V. évezred közepén a tiszapolgári kultúra kiteljesedésével kezdődött az Alföldön a rézkor. Az új kultúrák kialakulását többnyire egy-egy újabb népcsoport megjelenése hozta létre, de a váltás körülményei még ma sem tisztázottak. A „tiszapolgáriak” a megélhetés lehetőségét biztosabban kínáló folyóvölgyekben, itt elsősorban a Körösök mentén építették fel szórt telepeiket. Ismertek Szeghalom, Vésztő, Bélmegyer térségéből származó edénymaradványaik, sírjaik. A Krisztus előtti V–IV. évezred fordulóján a rézkort leginkább jellemző bodrogkeresztúri kultúra kiteljesedését regisztrálhatjuk az egész Alföldön. Sarkadon a tiszapolgári kultúra csőtalpas edényét, a bodrogkeresztúri kultúra ellentett élű rézcsákányát találták meg. Geszt és a közeli falvak határából azonban e korból nincs leletünk.
A késő rézkorban a keleti sztyeppéről több hullámban érkező népek évszázadokig talányos emlékeiket hagyták hátra a kunhalmoknak nevezett dombokban. Sem eredetüket, sem rendeltetési céljaikat nem ismerve magyarázták vagy magyarázták félre a krónikaíró Kézaitól kezdve évszázadokon át funkciójukat. Lehettek telepek, őrhalmok vagy temetkezési helyek (kurgánok). Morfológiai vizsgálatuk sok helyen bizonyította, hogy ma már sokszor ki sem mutatható folyómedrek partjaira épültek, s magasságukkal is igyekeztek az árvízmentes szint fölé emelkedni. Számuk meghaladja a négyezret. Készítőiket „gödörsíros kurgánok” népének nevezte el a régészeti irodalom.
A halmok Geszt–Biharugra–Zsadány térségében igen nagy számban találhatóak.
Csak a geszti határban közel 35-öt tart belőlük nyilván a régészeti topográfia. Átmérőjük harminc–száz méter közötti, magasságuk azonban kicsi, ma már többnyire nem éri el az egy métert. Az Alföld legnagyobb kurgánja, a békésszentandrási Gödény-halom tizenöt méter magas.
A jellegzetes építményeket a XVIII–XIX. századi források sorra emlegetik, írt róluk Rómer Flóris is, aki bejárta Biharnak ezt a részét is régészeti topográfiája készítésekor. A község történetével foglalkozó krónikás, Nagy Sámuel az alábbi felsorolásukat adta: Deme-halom, Király-halom, Farkas-halom, Pánti(Tugyer)-halom, Szik-halom, Baglyas-halom, Bőrök halma, Keszi-halom, Akasztó-halom, Nagy- vagy Fekete-halom, ahova 1764-től kezdve a falu temetkezni kezdett.
Feltárásuk nem kezdődött még meg. A környékről legközelebb az ugrai sír leleteit ismerjük, ahol a halottat nem zsugorítva, hanem hanyatt fektetve, felhúzott lábakkal temették el, mellette nagy mennyiségű, kultikus jelentőségű okkerfestéket találtak.
A Krisztus előtti III. évezred első felében a bejövő kis-ázsiai–balkáni népek bronzkultúrája terjedt el a területen. A korai bronzkor egyik meghatározó kultúrájának a Makó-Košihy-Čakának és a kicsit későbbi úgynevezett Pitvaros kultúrának emlékeit minden bizonnyal nem, de a Somogyvár-Gyula-Rosia csoport tárgyait esetleg megtalálhatják a kutatók ezen a területen is. Hasonló eredmény remélhető, ha a nyírségi kultúrából kifejlődő és dél felé terjeszkedő ottományi kultúra erődített telepeit keressük. Ez utóbbiak nyomaira már ráakadtak a sarkadi Peckes-tell rétegei között, valamint Biharugrán, a Geszttel határos Fancsikapusztán is. A régészek az ottományi kultúra továbbélésével számolnak a hódító gyulavarsándi kultúra idején is. Mindkettő fokozatos feloldódása ismert. Legközelebbi leleteik Sarkad, Kötegyán, Szeghalom térségéből származnak.
A Krisztus előtti II. évezred közepén német területekről bejövő népcsoportok jelentek meg, s ezt az időszakot a kosszideri kultúra jellemzi. A Zsadány és Geszt között fekvő orosi pusztán találták meg az azonosításukat dokumentáló urnasírból, rendkívül gazdag harci eszközökből és dísztárgyakból álló bronz és arany leletegyüttest. Őket az alig-alig ismert halomsíros kultúra rövid időszaka követte, amelynek hajdúbagosi csoportja élt Biharugra, Zsadány és minden bizonnyal Geszt határában is.
A késő bronzkor egyik jellegadó kultúrájának a Gáva kultúrát tartják, amelynek telepei a Krisztus előtti I. évezred legvégén jelentek meg a térségben. Az e kultúrához tartozó leletek száma minden korábbit meghalad, elterjedtsége általánosnak tekinthető. E népek is szívesen telepedtek a folyók mellé. Sarkadkeresztur, Méhkerék, Okány a legközelebbi falvak, ahol már megtalálták nyomaikat.
A Krisztus előtti IX. század vége felé vette kezdetét a térségben a vaskor. A Fekete-tenger vidékéről érkező, a kimmer törzsszövetségből kiszakadt, harcos lovas nép rátelepedett a Gáva kultúra népeire, és együtt élt azokkal. A közösen létrejött civilizáció a mezőcsáti kultúra nevet kapta. A vashasználatot ezek a népek terjesztették el. Talán hozzájuk köthető a Gyula melletti Remetepusztán talált zabla. Az a biharugrai bronzlelet pedig, amelynek darabjai között megtaláltak egy sztyeppei típusú szíjelosztót, keleti kapcsolatokra utal.
A Krisztus előtti VII. század elejétől az itt élő és a keletről érkező, szkítákkal rokonságban lévő népek közösen hozták létre azt az anyagi kultúrát, amelyet általánosan szkítának nevezünk. Nyomait még nem kutatták a vidéken. Uralmuknak a kelták beözönlése vetett véget, akik nyugat felől, a Rajna vidékéről érkeztek. Békés együttélésük az itteni „őslakosokkal” akár példaértékű is lehetne. Őket a Krisztus előtti I. század közepén felemelkedő és Burebista által egyesített géta–dák szövetség hódította meg. A Dunáig, később a Tiszáig tartó területeiken belül csak kevés dák népesség telepedhetett meg az Alföldön, ezért leleteiket a térségben valószínűleg nem lehet megtalálni. A kelták folyamatosan lakták falvaikat fennhatóságuk alatt, és csak a Krisztus utáni első évtizedben hagyták el itteni lakóhelyeiket.
Miután Augustus Krisztus után 9-ben elfoglalta a Dunántúlt, létrehozta Pannónia provinciát, kezdetét vette a római kor. Az Alföldön nem rendezkedtek be, de igyekeztek jó kapcsolatot kiépíteni az itteni népekkel. Ezek közül a dákok uralmát megszüntető iráni eredetű szarmata népcsoportok az első század első évtizedében érkezhettek a síkságra. A II. század elején a jazigok, a század végén az alánok, később a roxolánok jelentek meg a térségben. A tőlünk keletre, a mai Románia területén kialakult Dácia provincia 271-ben történő feladása megváltoztatta a hatalmi viszonyokat, és teljesen szabad utat adott a sztyeppén élő népek továbbvándorlásának. Előbb újabb szarmata csoportok jelentek meg, majd hamarosan az őket üldöző és a gótok elől szintén menekülő gepidák telepedtek le a Felső-Tisza vidékén. A gót törzsszövetség a volt Dácia provincia területét foglalta el.
Az Alföldön rekedt szarmata közösség tehát észak és kelet felől is harcias, ellenséges népekkel került nem kívánt szomszédságba. A nagyhatalmi politika érdekterébe kapcsolódott térség lakói számára rövid békés időszakot az hozott, hogy 322-ben tízéves fegyvernyugvásban egyeztek meg a rómaiak a gótokkal. Ez alatt a rövid időszak alatt – állítják a szakemberek – épült fel az az elképesztően nagy munkát és szervezettséget igénylő, ám teljesen felesleges védelmi rendszer, amelyet a népi hagyomány azóta is hol Csörsz-árok, hol Ördög-árok néven emleget.
Az árokrendszer Óbuda–Esztergom római táborokkal és erődítménnyel védett szakaszától indul, és az Al-Dunáig tart. Az alföldi sáncok hossza nagyjából ezerötszáz kilométer, és az alábbi szakaszokra oszlik: a Duna–Tisza közi sánc Kisköre–Tiszavasvári térségében éri el a Tiszát, ott délre fordul, s több párhuzamos vonalat alkotva fut az Al-Dunáig. A Sebes-Körösig tartó vonulat az alföldi megkülönböztető jelzést viseli, belső–külső sáncra osztódik, az attól délre futókat tiszántúli sánc néven emlegetik. Itt már belső– külső–legkülső sáncrendszert különítenek el.
A Körös torkolatától később, feltételezések szerint 352 körül, Körösnagyharsány térségében a tiszántúli sáncba torkolló, kelet–nyugati futású védművet is készítettek, ami a Körös menti elnevezést kapta. A szarmaták ezt a magas szintű mérnöki tudást igénylő munkát maguk nem is tudták volna elkészíteni, a szaktudást, a munkálatok irányítóit a határaik védelmében hasonlóan érdekelt rómaiak adták.
Az árok húszéves kutatásának mindmáig legjobb összegzését adták Garam Éva– Patay Pál–Soproni Sándor a Sarmatisches Wallsystem im Karpatenbecken című munkájukban. Leírásuk szabad fordítását közöljük Gesztre és térségére vonatkozóan.
Az árok belső vonulata Biharugrától egy nagy kanyarulattal dél-délnyugat felé veszi irányát – írják. A szántóföldön egy „földhullám” jelzi a futását az ugrai halastóig. A légi felvételeken a vízben is követni lehet a nyomvonalat. Jó állapotban van a sánc a Ludas-tó és a geszti határhoz tartozó Jankovich-tó közötti legelőn. A tótól délre egy darabon már nyoma sincs, de még délebbre, körülbelül hétszázötven méterre, egy kis erdőnél ismét megjelenik, ahol a szomszédos legelőre vezet. Érdekes, hogy a szikes talaj közepén az egykori sánc helye szik nélküli. A sánc megkerüli a kis erdő délnyugati sarkát, és ötszázötven méterrel távolabb egy csatornát keresztez körülbelül hatvan méterre attól a hídtól, amelyen keresztül a faluhoz vezet egy földút. A sánc itt a földút mellett halad, de a faluban már semmi nyoma sincs. Láthatóan a templomot a sáncra építették. (A falu – helyesen – úgy tartja, hogy annak éppen a dombjára.) A község déli szélén egy kis erdő nyugati oldalánál ismét jól látható a „földhullám”. A tulajdonképpeni árok mellett egy kis csatorna vezet. Innen az országhatárig jól követhető a nyoma. A leírtakat szemlélteti és kiegészíti az a keresztszelvény, amelyet az idézett könyv is közöl.
A védelmi rendszer árokrésze kettő–négy méter mélységű lehetett. A töltést a szarmata terület felőli oldalra hányták, magassága elérhette a három és fél, a védvonal legmagasabb és legalacsonyabb pontja közötti különbség pedig a hét-nyolc métert. A magasság mellett a szélességet is úgy alakították ki, hogy lóval, szekérrel ne vagy csak nehezen lehessen átkelni. Az árkok partéleinek távolságát hét–tíz méter közöttinek találták a kutatók.
A szarmaták feleslegesen készítették védelmi rendszerüket, mert az pillanatnyi akadályt sem jelentett a támadó népeknek. Közülük rövid életű, ám dicsőséges időszakot a hunok nagyjából 370–455 közöttre tehető ittléte jelentett. Attila birodalmának központját a Kárpát-medence középső részén – pontosan nem tudni, hol – rendezte be. Békés megye egész területén eddig nem találtak olyan leletet, amely a hunokhoz lenne köthető, ebből arra következtetnek, hogy az itt élő népek mint szolganépek tovább élhettek korábban is lakott telepeiken.
A hunok uralmát a rendkívül harcias, de gazdag kultúrájú nép, a gepidák királysága (454–567) követte. Bejövetelükről, Attila fiának, Elláknak megöléséről, a hunok elűzéséről a gót származású püspök, Jordanes (is) a kortárs hitelességével tudósított. A gepidák központja éppen a Körösök vidéke volt, uralmuk keleti határát a Csörsz-árok vonala mutatja. Viszontagságos ittlétüknek a longobárdok és délen az avarok 567-ben indított győztes hadjárata vetett véget. A longobárdok következő évi, Po-alföldre történő kivonulása után az avarok teljesen birtokba vehették a volt gepida szállásterületeket.
Az avar kort (568–895) korai, középső (670 utántól) és késői (VIII. század eleje) periódusra szokás bontani. A fémművességben követett gyakorlat alapján a koraira a vékony ezüst- vagy bronzveretek, a szalagfonat, a geometrikus ornamentika, a későire a griffeket, állatok küzdelmét ábrázoló öntött minta és mindkettőre az indás vonalakkal történő díszítés a jellemző. Ezért az utóbbiak a griffes-indás elnevezést kapták. Őbennük látja a történészek nagyobb és a régészek elenyésző csoportja az előmagyarokat a László Gyula nevéhez kötött kettős honfoglalás nagyon is tetszetős, napjainkban még nem bizonyított, de megkerülhetetlen elmélete szerint.
A korai avarok telepeiből keveset ismerünk. A középső korszak emlékeit már a Geszthez nem túlságosan messze lévő Bélmegyeren megtalálták. Távolabbi helyhez, Szarvashoz kötődik az a fésűn talált felirat, amelynek rovásírása a nagyszentmiklósi kincsen lévővel azonos, s vitatott megítélés szerint a magyar rovásírással is megegyező. Sajnos az avar korból meglehetősen kevés leletanyag került a felszínre, ilyen leletek felfedezése még várat magára.
A honfoglalók nagyon hamar birtokba vették s teljesen benépesítették a vidéket. A térséget – minden valószínűség szerint – a Gyulák törzse szállta meg. A honfoglaló ősi nemzetséget a Csoltok jelentették. A honfoglalók telepeit Geszthez legközelebb Szeghalom-Vésztő, Sarkad és Sarkadkeresztúr térségében találták meg.
A Körös kultúra jellegzetes csiszolt eszközeit gyakran hozza felszínre az ekevas (magángyűjtemény)
A II. katonai felmérés lapjait gyakran használják a régészek kunhalmok (kurgánok) azonosítására (Ecsedy István alapján)
A kunhalmok nagy részét mára elszántották. Kunhalommaradvány Begécspusztán
A Csörsz-árok észak–déli irányú szelvénye Geszt térségében (Garam–Patay–Soproni alapján)
