Bölcsőtől a koporsóig
Bölcsőtől a koporsóig
A házasság célja a gyermekáldás, erre már az esküvőn és a lakodalomban is számos cselekmény utal. Hagyomány volt Jászdózsán, hogy a menyasszonyt kéménylyukba nézették, hogy szép, fekete szemű gyereke szülessen. Újabban terjedt el az a szokás, hogy amikor a násznép elhelyezkedett az asztalnál, az ifjú pár részére behoztak egy nagy papírdobozt. A fiataloknak ki kellett bontani, és hosszas keresgélés után a csomag alján találtak egy kis játékbabát, ami egyértelműen a mielőbbi gyermekáldásra hívta fel az ifjú pár figyelmét. Jászdózsán a sokgyermekes család volt az általános, az asszonyok tízszer-tizenkétszer szültek, és a gyermekhalandóság miatti elhalálozásokat figyelembe véve nyolc-tíz gyermeket fel is neveltek.
A várandós asszonyt megkülönböztetett figyelem illette meg a családja és a közösség részéről is. Ugyanúgy dolgozott, mint mások, de előírások és tilalmak sorát kellett betartania a születendő gyermek egészségének megóvására. Például ha a gyümölcsöt megkívánta, leszakíthatta a fáról. Nem bújhatott ugyanakkor át a szárítókötél alatt, mert – úgy tartották – akkor majd a gyermek nyakára szorul a köldökzsinór. Csúnya, torz embereket sem bámulhatott meg, nehogy a gyermeke is olyan legyen. „Mikor 31-be’ voltam Mátraverebélybe’, terhes voltam, féltek, hogy majd valakit megbámulok. Sok nyomorék volt ott, hogy majd olyan lesz a gyerekem. Volt Dósán, aki békaképű gyereket szült, mert megbámulta” – mesélte az egyik adatközlő.
Szülés közben csak a bábaasszony és a lány anyja tartózkodhatott a szobában. A szülő asszony feje alá olvasót helyeztek, hogy könnyítsenek a fájdalmain. Az újszülöttel kapcsolatos első teendőket a bába végezte el, megfürdette, a hasított inget – a kisinget – fordítva adta rá, és az olvasót a csuklójára csavarta – védekezésül. Az olvasót a keresztelőig hagyták rajta, utána kicserélték fényes, fehér gyöngysorra, hogy az idegenek azt nézzék, ne a gyereket, megelőzendő a szemverést.
Az első fürdővizet a ház félreeső részére, a ház mögé, a kerítés tövébe öntötték, a köldökzsinórt is rejtett helyre ásták. Az újszülött testi tulajdonságaiból többféleképpen jósoltak: ha foggal született, azt mondták, tudós, garabonciás lesz; ha burokban, akkor nem fogja a golyó; ha hetediknek, akkor szerencsés lesz és hasznos, gyógyító a keze, az érintése.
Az anya és gyermeke sátorlepedővel, „szúnyoghálóval” körülkerített ágyban feküdt a gyermekágy ideje alatt, általában két-három hétig, az ártó hatalmak elleni védekezésül, amelyeknek ebben az időszakban voltak a leginkább kiszolgáltatva.
A keresztelőt a szülést követő vasárnap tartották, a gyermeket a lány anyja és a keresztanya vitték el a szertartásra. Mikor hazahozták, az apja kezébe adták, aki azzal, hogy karjába vette, jelképesen befogadta az új jövevényt a családba. Keresztszülőnek régebben az apa vagy anya ifjúkori barátait, komáit hívták meg, keresztkomának nevezték, és általában a többi gyereknek is ők lettek a keresztszülei. A XX. században terjedt el rokont, főleg testvért felkérni keresztkomaságra.
A keresztelőre meghívták a keresztkomákat, lány- és legénykori pajtásokat, a mindkét ági rokonokat. Az újszülött a keresztanyjától babakelengyét kapott, amelybe beletartozott néhány kising, pólya, pólyakötöző, pólyatakaró, köldökkötöző. A módosabb keresztszülők bölcsőt is ajándékoztak. A keresztelő kisebbfajta lakodalommal ért fel, étrendjén birge- vagy disznópörkölt szerepelt.
A gyerekágyas asszony első útja szülés után két héttel az istenházához vezetett, a templomi bemutatkozásra, ahol a pap megáldotta a gyermekével együtt. Erre az útjára a férje és a keresztszülők is elkísérték. Ezután már szabadon mozoghatott, a templomi áldás megerősítette hitében és megvédte az ártó hatalmaktól, gyermekével együtt.
A kisgyermeket természetesen a későbbiek folyamán is óvták a szemmelveréstől, rontástól. Visszavarrtak az inge aljából, ha kivitték az utcára, hogy így védjék meg. A szemmelvert gyermek arcát megtörölték a pendely visszájával, háromszor. Gyógyítására szenes vizet készítettek, melyet 1971-ben, a jászdózsai néprajzi kutatások idején rekonstruáltunk: kilenc kanál vizet kimértek egy pohárba, majd három széndarabot tettek bele. Megmosták vele a gyerek arcát, és megszentelték. Utána a vizet visszakézből az ajtósarokvasra öntötték, és a széndarabokat bedobták a tűzbe.
Az elsőszülött gyermek általában az apja, illetve az anyja nevét örökölte. Ezt követően a névadásban a vallási eredetű nevek domináltak: a lányok körében gyakori volt a Mária, Erzsébet (Örzse), Anna, jellegzetes jászsági női nevek voltak még az Appollónia (Polka, Polla, Apolka), Angéla (Angyél), Jusztina, Marcella, Szidónia. A férfiak közt népszerű volt az István, József, Béla, ezenkívül a bibliai eredetű Emánuel (Émán), valamint a Menyhért, Vendel.
A nagyobb gyerekek már bandákba jártak, tíz-tizenketten alkottak egy bandát nem és korosztály szerint. Többnyire egy falurészből, egymás szomszédságából verbuválódtak, kiskoruk óta ismerték egymást, együtt játszottak, később lány- és legénykorukat is együtt töltötték. A tizenkét–tizenöt évesek – mint már említettük – a pendzsomba (citerabál), a tizenöt éven felüli eladósorban lévő lányok és legények a bandaházakba, fonóházakba jártak szórakozni. Ezek az összejövetelek kitűnő alkalmat adtak egymás megismerésére, a párválasztásra.
A párválasztásnál régen a szülők akarata érvényesült: „guba a gubához, suba a subához” vallották, vagyis a vagyoni helyzet volt az elsődleges szempont. Másrészt azt nézték, hogy a kiszemelt lány mennyire dolgos, milyen szorgalmas, egészséges, életerős-e, bírja-e majd később a munkát, a sok szülést, a gyermeknevelést. A szépség ekkor még nem nagy súllyal esett latba, a kevésbé szemrevaló vagy testi hibás lányok is férjhez mentek, joggal tartották Jászdózsán, hogy „a koszos malac is megtalálja a maga dörgölőzőfáját”.
A lányok általában tizenhat-húsz éves korukban mentek férjhez, a legények húsz-huszonkét éves korukban nősültek, vagy a katonaidő letöltése után. Huszonkét éves kora után a lány már vénlánynak számított, akit bizony nem sokba vettek, kivéve, ha foglalkozása révén (például bábaként) elismerést szerzett magának. A megesett lányra és magzatára hasonlóképp keserű sors várt. Ha szerencséje volt, valamelyik falubeli özvegyember, öreglegény elvette. Vagy elment szolgálni a városba, s miután megteremtette az egzisztenciáját, az addig a szüleinél hagyott gyermekét is magával vitte.
A falu házasodási kapcsolataira az endogámia jellemző, a nép nyelvén szólva „mindenki megtalálja a párját Dósán”. Ritkán persze előfordult, hogy a szomszédos jászsági és palóc falvakban találtak férjet, feleséget (Jászárokszállás, Jászszentandrás, Tarnaörs, Tarnaméra).
Ha a fiatalok kapcsolata komolyra fordult, és a szülők beleegyezését is elnyerték, megkezdődhettek az esküvői és lakodalmi előkészületek. Az eljegyzést vagy kézfogót lakodalom előtt egy hónappal tartották, ekkor, illetve ezt megelőzően adták át a jegyajándékot, ami a XX. század elejéig jegykendő volt, később jegygyűrű. A lakodalom előtt néhány nappal a menyasszony jegyinget, vőlegényinget küldött a jövendőbelijének. A vőlegény ezt jegycipővel viszonozta.
Gulyás János helytörténeti kutató írja, hogy régebben lánynézés és háztűznéző is szokásban volt. A vőlegény a szüleivel, keresztszüleivel még az eljegyzés előtt látogatást tett a lányos háznál, kipuhatolták a család szándékát, a gazdaságot is szemügyre vették. Az volt a szokás, hogy a vőlegény apja egy lavór vizet kért kézmosáshoz, amit a lánynak kellett behoznia. Közben a leendő após megfigyelte, milyen ügyes, milyen gyors és szolgálatkész, egészséges-e, nincs-e testi hibája.
A háztűznézőre már az eljegyzés után került sor. A menyasszony hozzátartozói viszonozták a látogatást a vőlegényes háznál, megnézték, hová kerül majd a lányuk. Ennek főleg akkor volt jelentősége, ha a legény nem helybeli volt.
Az eljegyzés után a fiatalok bejelentkeztek a templomban, és a pap három egymás követő vasárnap kihirdette egybekelésüket, hogy ha valaki kizáró okról tud, jelentse.
A lakodalom legfőbb tisztségviselője a vőfély, az eljegyzés után a vőlegény már őt is felkérte. A fizetségben is megállapodtak: egy véka búzát, fél liter pálinkát, két liter bort, két pengőt és lakodalmi csomagot kapott. Arra is volt példa, hogy pénz helyett, a módosabb helyeken, fél hold földet kért használatra. Ismert jászdózsai vőfély volt Palcsó Béla, Nagy Gyura, Palcsó Gyura Jóska, Turi József, Szentesi István.
A vőfély első feladata a vendéghívogatás. A vőlegényes háznál feltűzték a kabátjára a viaszvirágot és a fehér szalagot, kezébe adták a listát, és már indulhatott is, gyalog vagy lóháton. Általában ötven-hatvan háztól kellett hívogatni, nagyobb lagzik esetén száztól is.
A most következő események közül a leglátványosabb az ágyvitel, amelyre a lakodalom előtti héten került sor. A legény és barátai kocsival mentek a lány hozományáért, az ágyért és más bútorokért. Ott már várták őket, és tréfás, jelképes alkudozás kezdődött. A menyasszony hozzátartozói sokra tartották az ágyat, a vőlegény viszont drágállotta, és olcsóbban kérte. Közben régi pénzeket csörgetett a markában. A cimborák egérfészket, gatyát, babát rejtettek el – a jelenlévők figyelmét kijátszva – az ágyban, és egy-egy alkalmas pillanatban előhúzták. „Nézzétek csak, egészfészek van benne, biztos régen volt már kimosva!” A gatyát és a babát is előrántották, hogy lám, a menyasszony a szeretőjével aludt már ebben az ágyban. Végül, miután mindkét fél engedett, megegyeztek az összegben, a legény ténylegesen is kifizette. Ezután behívták, megvendégelték őket, majd felpakolták a menyasszony ágyát és holmijait a kocsira, amit innen indulva két nyoszolyóasszony is elkísért. Hazafelé végigmentek a falun, hogy minél többen lássák és megcsodálhassák a menyasszony hozományát.
A lakodalmakat általában ősszel tartották, Szent Mihálytól Katalin (november 25.), illetve András napjáig (november. 30.). Régebben hétfőn, kedden, szerdán, hogy a vasárnapi istentiszteleten részt tudjanak venni. Az esküvő napján délelőtt került sor a polgári esküvőre, ezen a két násznaggyal együtt vett részt az ifjú pár. A násznép csak a templomi esküvőre ment el.
A templomi esküvő előtt került sor a menyasszony kikérésére. A vőfély a vőlegénnyel, a koszorúslegényekkel, a násznagyokkal és a vőlegényes ház vendégeivel együtt átment a menyasszonyos házhoz, ahol többnyire zárt ajtó fogadta őket. A vőfély felszólítására, hogy adják ki a menyasszonyt, először egy toprongyos öregasszonyt küldtek ki, második felszólításra egy fiatalabb, felcicomázott menyecskét, aki kellette magát, és csupán a harmadik felszólításra jött ki az igazi menyasszony.
Ez után a tréfás játék után bementek a házba, ahol a vőfély elbúcsúztatta a leányt a szüleitől, testvéreitől, barátnőitől, sőt a szülői háztól, hiszen ezután új helyen, az ura otthonában lakik majd. Ezután felállt a lakodalmi menet, elöl a vőfély, kezében menyasszonykalács és egy üveg bor, utána a vőlegény valamelyik lánytestvérével, a koszorúspárok majd a menyasszony valamelyik rokon legénnyel, a násznagyok, a násznép. A menetet a cigánybanda zárta, a vonulás közben muzsikálva.
A templomi esküvőről hazamenet csak annyit változott a sorrend, hogy az új pár most már együtt haladt a vőfély után.
Ha a menyasszony vagy a vőlegény nem helybeli volt vagy tanyáról jöttek, szalmakötéllel zárták el az utat a faluba érkező lakodalmas kocsisor előtt. Arra is volt példa, hogy a szalmakötél elé szalmát szórtak keresztben az útra, meggyújtották, és a lovak a tűztől megriadva megálltak. A vendégek leugráltak a kocsiról, és itallal kínálták a tréfálkozó legényeket, a menyasszony és a vőlegény pedig krajcárokat szórt a gyerekek közé.
Ha Dózsáról vitték a menyasszonyt másik faluba, akkor úgy búcsúztatták el, hogy a tűznél utoljára megtáncoltatták a helybeli legények. Miután a tűz elhamvadt, továbbhaladt a menet, a szalmakötelet a lovaknak kellett átszakítaniuk. Az út elkötéséhez azt a magyarázatot fűzték, hogy „megfüstölik a menyasszonyt”.
Jászdózsán a hagyományos lakodalmi étrend a következő: tyúkhúsleves csigatésztával, majd a levesben főtt húst tálalták fel savanyúsággal, ezután ludaskását és tejbekását tettek felváltva az asztalra. Ezt követte a legfőbb lakodalmi étel, a birkapörkölt, melyet férfi húsfőző készített el.
Jászdózsán a birka levágása és a birkahús feldarabolása régebben a vőfély feladata volt. A birkapörkölt mellé nem krumplit, hanem rostélyos kalácsot ettek. Ezután az édességeket, a réteseket, lepényeket szolgálták fel, túrós, almás, mákos rétest, valamint a „szalagáré” aprósüteményt. A jobb módúaknál éjfél körül sült húst is felszolgáltak.
A tortákat a vendégek hozták magukkal. A keresztanya az ifjú pár részére a helyi mézeskalácsosnál tornyos tortát készíttetett, amit keresztmamatortának is neveztek. A vendégek különböző állat alakú pörkölt tortákat (égetett cukorból) hoztak, bárány, nyúl, disznó, tyúk, kacsa formájúakat, melyeket feldarabolva, széttördelve kínáltak a vendégeknek. Az ételeket a vőfély tréfás vers kíséretében szolgálta fel.
Estefelé a vőlegényes ház körül gyülekeztek a hívatlan vendégek, a „szűrujjasok”. A háziak süteménnyel, itallal kínálták őket, sőt egy táncra be is hívták, néhányat fordultak a menyasszonnyal, a lakodalmi vendégekkel, de utána távozniuk kellett.
Éjfél előtt étellel-itallal felpakolva megérkeztek a menyasszonyos ház vendégei, a hériszesek, akiket a kapunál a háziak már vártak, zeneszóval fogadták őket. A menyasszony végigkínálta a vendégeket az otthoni ételekből, s egyórai mulatozás, táncolás után el is köszöntek a vőlegényes háztól.
Éjfél körül került sor a menyasszony-öltöztetésre, amelyben régen a nyoszolyóasszony, a modern időkben a varrónő segít. A menyasszonyt felkontyolták, fejét pettyes kendővel bekötötték, és piros babos menyecskeruhába öltöztették. A vőlegény eljárta vele a menyasszonytáncot, és a vendégek is néhányszor megforgatták. Régebben nem volt pénzgyűjtés, de újabban már divatba jött.
A idősebbek emlékeztek a menyasszonyfektetésre, az elhálás szokására is. Padra muzsikálásnak is nevezték, mert a cigányok addig húzták, amíg a fiatalok a létrán fel nem másztak a padlásra. Gulyás János írja, hogy sokszor megtréfálták a fiatalokat: csengőt, kolompot kötöttek az ágy lábára, meglazították az eresztékeit, s elháláskor kíváncsian hallgatózott a násznép.
Szórványos adatok szerint szokás volt Jászdózsán, hogy a lakodalom másnapján hajnalban tüzet gyújtottak az udvaron, amit a menyassszonynak át kellett ugrani, úgymond „megpörkölték a menyasszonyt”.
A lakodalom záró eseménye az új házasok kikolompolása. Néhány nappal az esküvő után az új ember barátai kolompokkal, csengőkkel, tepsivel felszerelve összegyülekeztek, volt olyan legény, aki a falu kondásának a kürtjét is elkérte. Hajnalban nagy zajt csapva körbejárták a házat, felébresztették az ifjú párt. A férj kijött, vállukra vették, és kolompszó kíséretében körbehordozták a faluban. Végül egy kocsmánál megálltak, ahol a legénycimborák az új ember számlájára ittak.
Arra is volt példa, hogy kikolompoláskor kis szalmatüzeket gyújtottak az utcán, amit az ifjú férjnek át kellett ugrani. A szokásból az új asszony sem maradhatott ki. A legények kifigyelték, hogy mikor megy az ifjú pár a hajnali misére, a templom közelében tüzet gyújtottak, amit együtt kellett átugraniuk.
A lakodalom után az ifjú pár a vőlegényes háznál kezdte új életét, mindaddig, amíg „saját lábukra nem álltak”. A Jászságban a lány nem örökölhetett földet, az a fiúk jussa volt, őt viszont nagy hozománnyal kellett kiházasítani, hogy arányosan részesüljön a szülői vagyonból. Férjhezmenetele után a férje családjába tagozódott be, azután már oda tartozott.
Az élet utolsó nagy fordulója a halál, az elmúlás. Jöttére számos jelből következtettek. A bagoly huhogása, a kutya vonítása, a bútorok recsegése, a különféle álmok (például bagollyal vagy pappal álmodni) már előre jelezték a közeli halálesetet.
A haldokló mellett szentelt gyertyát gyújtottak, nem volt szabad siratni, mert nehezebben halt meg. A halál beálltakor megállították az órát, mert véget ért egy élet, fekete selyemkendővel letakarták a tükröt, nehogy a halottat viszontlássák benne, mert az újabb halált jelentene. A gazda halálakor a jószágot kimozdították a helyéről, nehogy vele haljon. Az elhunytat a tisztaszobában ravatalozták fel, kezét a mellén összekulcsolták, rácsavarták az olvasót, és behintették szentelt vízzel. Éjszaka a rokon és ismerős asszonyok virrasztottak mellette.
A halálesetet harangszóval adták a falubeliek tudtára. Ha gyermek halt meg, egyet, ha nő kettőt, ha férfi, hármat csendítettek a lélekharanggal. Ha valakinek túl sokat húztak, mert a hozzátartozók megfizették, azt mondták Dózsán, hogy „zsíros halott van”. A kereszteletlen gyermeknek nem harangoztak, külön sírhely sem illette meg, beletették egy kis faládába – úgynevezett skatulyába –, a bába vagy valamelyik közeli hozzátartozó a hóna alatt kivitte a temetőbe, és beásta valamelyik rokon halott sírjának az oldalába.
A felnőtteknek fekete koporsót csináltattak, a fiataloké világos színű volt. A halottat ünneplő ruhába öltöztették, a férfiak mellé a kalapjukat is odatették. Az asszonyokra a templomi ruhájukat adták fel selyemkendővel, és amelyik még életében meghagyta, menyecskekorának ékességét, az aranyos féketőt is a fejére tették, magával vitte a sírba. Ezenkívül imakönyvét, férfinak pipáját s más kedves tárgyait is mellé helyezték kérésére.
A legény és leány halottat vőlegényi és menyassszonyi ruhába öltöztették, koporsóját a legény- és leánybarátok vitték ki a temetőbe.
Igyekeztek a halott kívánságait teljesíteni, hogy később ne járjon vissza, ne zaklassa a hozzátartozóit. Ittfelejtett holmiját a következő halott koporsójába tették, hogy a túlvilágon adja át neki. A Jászságban szokás volt, hogy a szemfedőt a koporsó lezárása előtt felhasították az arc fölött kereszt alakban, hogy a halott lásson a túlvilágon.
A sírt már emberemlékezet óta sírásó ássa, nem az ismerős vagy rokon férfiak. Jászdózsán, tekintettel a nagycsaládos életvitel hagyományára, családi temetkezési helyek voltak, nem soros temetkezés. Ma már a családi kripták léptek ennek a helyére, egy régebbi temetkezési rend modern változatai.
A halottat a pap búcsúztatta, a búcsúztatót a pap vagy a kántor írta, a család által megadott adatok alapján. A búcsúztatót katolikus énekek dallamára énekelték.
A temetés napján halotti tort tartottak, disznópörköltet és perecet szolgáltak fel, a szegényebb helyeken csak perecet sütöttek. Ebből adtak a koldusoknak is, hogy imádkozzanak az elhunyt lelki üdvéért. A leány vagy legény torán a lakodalmakban szokásos ételt, a birkapörköltet készítették, meghívták rá az eltávozott legény- és lánybarátait. A torban a halottnak is tettek terítéket; később nagyobb ünnepek alkalmával is.
A sírokra keresztet állítottak, az idősebbek keresztje sötét, a fiataloké fehér színű volt. A végét kifaragták lóheremintásra, vagy csak kihegyezték. A sírra örökzöld (borostyán, lícium, csipkefa) vagy évelő növényeket ültettek.
A sírok gondozása az asszonyok feladata volt, és főleg az öregeké, akik jobban ráértek kimenni a temetőbe. Mindenszentek és halottak napjára rendbe tették a nyugvóhelyeket, az egész család kiment a sírkertbe, virágot vagy koszorút vittek, és gyertyát gyújtottak az eltávozott emlékezetére.
Esküvői kép az 1920-as évekből
A szenes víz készítésének és felhasználásának folyamata: Vízkimérés kanállal a szenes víz készítéséhez, szemmelverés ellen, a szenes víz maradékát az ajtósarokra öntik és a megmaradt üszköt visszakézből a tűzbe hajítják (1971)
Ünneplőbe öltözött eladó lányok a XX. század elején
Temetőrészlet, fehérre festett keresztekkel, ebbe a részbe a gyermekeket temették (1971)
Jellegzetes fakereszt a XX. század első feléből
Kő síremlék 1908-ból
