Békeévek és világháborúk | Száz Magyar Falu

Békeévek és világháborúk

Az 1867. évi kiegyezés, az uralkodó és a magyar nemzet politikai vezetői között létrejött alku a függetlenségi eszme csorbítása, nemzeti önállóságunk részleges, önkéntes feladása árán született meg. A közvélemény és a nép jelentős része továbbra is Kossuth Lajost tekintette vezérének. Egyes megyék, városok és községek bizalmi nyilatkozatokat juttattak el a turini remetének, több megüresedett választókerületben országgyűlési képviselőnek választották meg, és hazahívták.

Az ellenzéki Heves és Külső-Szolnok vármegyében a megyei politikai élet különösen viharossá vált, amelyből azonban a tájékozottabb földbirtokosok és a vékony értelmiségi réteg kivételével a lakosság nem sokat érzékelt. Ezzel szemben a betyárvilág felszámolásáról, a folyószabályozásokról, a vasútépítésekről és a közigazgatás átszervezéséről mindenki tudomást szerzett, mivel a falu megszokott életét gyökeresen átalakították, és ezt az egyszerű ember is lépten-nyomon tapasztalhatta.

Az egyik legelső és legfontosabb feladatnak a közbiztonság megteremtése számított bel- és külterületen egyaránt, ami nélkül sem a gazdasági élet, sem a közigazgatás nem működhetett hatékonyan. Az alföldi betyárvilág különösen nagy gondot jelentett: Rózsa Sándort és társait valóságos mítosz övezte, az elnyomás éveiben sokan a szabadság védelmezőit látták bennük, s részben ezért is támogatták őket a rejtőzködésben. A Kendereshez közel eső fegyverneki csárda nemcsak Zöld Marci korában, hanem az 1860-as években is a betyárok törzshelyének számított. Egy sokáig mesélt történet szerint Sárközy Imre, Heves megyei csendbiztos, aki később, időskorában településünkön lakott, és itt is temették el a református temetőben, pandúrjaival meglepte a fegyverneki csárdában mulató szegénylegényeket. Éjnek idején embereivel körülvetette az épületet, és megparancsolta nekik, hogy a pitvarból kiugró betyárokat egyenként üssék le. A vakmerőségéről híres Sárközy ezután felhúzott pisztollyal, harmadmagával beugrott a fogadóban mulatozók közé, de a betyárok azonnal leverték a lámpát, és a vaksötétben a pandúrokkal dulakodni kezdtek. Mivel a haramiák túlerőben voltak, a csendbiztos jónak látta, ha elsőként ugrik ki a pitvarajtón, mire a kint maradt pandúrok az utasítás értelmében leütötték saját parancsnokukat.

Az 1870-es években több meghatározó fontosságú történésnek színhelye a Tisza- vidék. 1873-ban pusztított az utolsó nagy kolerajárvány, településünkön 85 áldozatot követelve. 1876-ban a megyék területének rendezésével mindazokat a közigazgatási egységeket átszervezték, ahová Kenderes ez idáig tartozott. Heves megyétől a külső-szolnoki részt leválasztották, és a Jászsággal, valamint a Nagykunsággal egyesítve Jász-Nagykun-Szolnok vármegye néven, Szolnok székhellyel új törvényhatósággá szervezték. A megyében öt járást alakítottak ki, köztük a tiszai felső járást, melynek székhelyéül Kenderest jelölték ki. Sajnos azonban a község csak 1894-ig maradt járási központ, amikor is a szolgabírói hivatalt Kunhegyesre költöztették át. Az utolsó kenderesi főszolgabíró Szombathelyi András volt, aki mellett Pethes Lajos, Mocsáry Géza, Mészáros Gyula, majd Varga István szolgabíró működött. Mocsáry a közigazgatást otthagyva falunk első ügyvédje lett, Varga Istvánt pedig a Kunhegyesen megnyílt új járási hivatal első főszolgabírájává választotta meg a megyei közgyűlés.

1877-ben új országgyűlési választókerületeket is kialakítottak Magyarországon. Eddig Kenderes az abád-szalóki körzethez tartozott, most a törökszentmiklósihoz került át. 1872-ben és 1875-ben az abád-szalóki, majd 1878-tól 1889-ig a törökszentmiklósi választókerület mandátumát minden választáson Szapáry Gyula, a kormánypárt prominens alakja szerezte meg, aki egymás után több ciklusban miniszteri tárcát töltött be, s végül 1890-ben miniszterelnöki kinevezésével karrierjének csúcsára jutott. 1889-ben Herman Ottó, a nagy természettudós, 1892-ben és 1896-ban pedig a Kenderesen is birtokos Magyary-Kossa Géza nyerte el a törökszentmiklósi választókerület mandátumát. Magyaryt 1901-ben az ugyancsak szabadelvű párti Borbély György, 1905–06-ban a 48-as párti dr. Somogyi Aladár, 1910-ben, a dualista korszak utolsó választásán a nemzeti munkapárti dr. Beöthy Pál követte. A viszonylag magas cenzus miatt a választójog a módosabb férfilakosságra korlátozódott, és a kenderesiek közül csak nagyon kevesen, 1878-ban például 4428 lakosból mindössze 234-en vehettek részt a szavazásokon. Mivel a választások községenkénti eredményei nem maradtak fenn, nem tudjuk, hogy a kormánypárti vagy a 48-as párti jelöltekre voksoltak-e na gyobb számban.

A községi közigazgatás az 1871-ben hozott és 1886-ban módosított községi törvény rendelkezései alapján működött. Kenderes 1872-ben nagyközséggé alakult, életét az 1880-as évektől negyven tagból álló képviselő-testület és tizenegy tagú elöljáróság irányította. A képviselőtestület fele a legtöbb adót fizető lakosokból, az úgynevezett virilisekből tevődött össze, míg a többieket nyílt szavazásokon választották meg. A helyi közigazgatás élén a főbíró, a lakosság nagy részének bizalmát élvező, többnyire módos gazdaember állt, de a falu tényleges vezetőjének szakértelme és tekintélye révén inkább az adminisztrációt irányító főjegyző számított, aki az előírás szerint középfokú végzettséggel és jegyzői szakvizsgával rendelkezett.

Kenderes főjegyzői státusát többnyire jól képzett, tapasztalt személyek töltötték be. Magas színvonalú szakmai tevékenységük bizonyítéka, hogy egyeseket közülük később falunknál jóval nagyobb településekre hívtak meg. Ember Eleket, aki 1880-tól segédjegyzője, majd aljegyzője s végül 1889-től főjegyzője volt a községnek, 1898-ban Kunmadaras főjegyzőjévé választották. 1910-ben Bakos Gyulát több mint tizenkét évi szolgálata után Törökszentmiklósra, a megye legnagyobb községébe hívták főjegyzőnek.

A főbírók közül a leghosszabb ideig, 1891-től 1905-ig Lukács István állt a község élén, akit másfél évtized alatt többször és egyhangúlag újraválasztott a testület. A korszakra igencsak jellemző sikkasztási botrányokra, Mikszáth és Móricz műveiben megörökített panamákra itt sohasem került sor. A helyi közigazgatást a szűkös pénzügyi viszonyok ellenére a kiegyensúlyozottság és a nyugalom jellemezte. Igaz, vezetőinek önzetlen fáradozása és szorgos munkája ellenére a község a gazdasági fellendülésről nevezetes évtizedekben mégis lassan fejlődött. Az elmaradás a csekély adóbevételekkel, számottevő ipar és kereskedelem hiányával, továbbá a nincstelen szegény lakosok, a zsellérség nagy számával magyarázható.

A kiegyezést követő, boldog békeidőknek nevezett korszakban csupán egyetlen alkalommal, 1878-ban, a boszniai okkupáció idején keveredett kisebb háborús konfliktusba az Osztrák–Magyar Monarchia. A hadászati szempontból jelentéktelen, mégis véres és kegyetlen harcokban Kenderesről berukkolt bakák is részt vettek: Andrási János, Andrási Joachim, Antali Antal, Bárány Imre, Breuer József, Darvas Sándor, Füleki István, Kun P. József, Nagy Lajos, Németh Péter, V. Pádár József, Pecze János, Pecze Pál, Pólyik Sándor, Sipos Bálint, Szegi Sámuel, Szivák Kálmán, Veres Ignác, Veres József, Vízkeleti Gábor és Vitárizs Imre. Valamennyien a 68. közös gyalogezred szolnoki zászlóaljánál szolgáltak, de nem ismeretes, hogy a közülük elesett-e valaki a bosnyák gerillákkal vívott harcokban.

A dualizmus korának kiemelkedő eseményeit többnyire a gazdasági élettel kapcsolatos új eredmények és vívmányok, a vízszabályozás, a vasút, majd a közúthálózat kiépítése jelentették. Noha 1882-ig kialakult az összefüggő tiszai védvonal, 1888 áprilisában a közel kilencméteres vízszintet elérő ár Tiszabő és Fegyvernek között átszakította a gátat. A kenderesieket azonban nem érte különösebb kár, hacsak az nem, hogy csónakkal kényszerültek átjárni Kisújszállásra. Többé azonban nem borította el a Tisza árja a falu határát, jóllehet rendkívül magas vízállás 1895-ben, 1919-ben, majd az 1930-as években többször is előfordult.

A településünket érintő vasúti szárnyvonal viszonylag későn, 1887-ben épült ki. Igaz, a község kis híján már az 1800-as évek közepén vasútvonalhoz, mégpedig fővonalhoz jutott, de Illésy János nagykun kapitány az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején kijárta az eredeti tervek módosítását. Erőteljes lobbizásának és a nagykun városok összefogásának köszönhetően az 1857-ben megnyitott szolnok–debreceni vasutat öt-hat kilométerrel délebbre, Kisújszállás érintésével építették ki. A kenderesi földbirtokosok és az elöljáróság tagjai Illésy akciójával szemben nem is próbáltak fellépni, pedig tudták, a vasút áldásos hatást gyakorolt volna a falu fejlődésére.

A harminc évvel később átadott Kál–Kápolna–Kisújszállás szárnyvonal a teljes hosszában Kisterenyétől Vésztőig terjedő Mátra–Békés-vidéki Helyiérdekű Vasút részét képezte, s elsősorban gróf Károlyi Gyulának, a Kápolna környéki uradalmak birtokosának és gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszternek, pusztataskonyi földbirtokosnak a kezdeményezésére épült ki. Az ország politikai vezetésében kulcsszerepet betöltő mágnásoknak köszönhetően az állam a három megyét átszelő vasútvonal létesítéséhez tetemes pénzösszeggel járult hozzá, míg az érintett települések viszonylag csekély anyagi terheket vállaltak. Kenderes csupán húszezer forint értékben vásárolt vasúti részvényeket, de a helyi nagybirtokosok között volt, aki a pénzbeli hozzájárulást megtagadta. Gróf Nemes Vince bánhalmai birtokos például a rá háruló 1107 forint 57 krajcár befizetését visszautasította, és a vasútépítés anyagi támogatásától mereven elzárkózott.

A technikai vívmányokkal szemben megmutatkozó konzervatív hozzáállás a községben később is megfigyelhető. 1894-ben például a helyi képviselők nem támogatták a település bekapcsolását a megyében kiépülő telefonhálózatba, azzal az indoklással, hogy távíróállomás van a faluban, az így teljesen szükségtelen. 1909-ben aztán már maga a képviselő-testület kérelmezte a kereskedelemügyi miniszternél, hogy Kenderest minél előbb kapcsolják be a belföldi távbeszélő hálózatba.

Az állandó költségvetési nehézségek miatt többnyire csak a halaszthatatlan beruházásokat és fejlesztéseket hajtották végre. Az 1880-as évekre nem lehetett például a községháza építését tovább halogatni, mivel a régi, alacsony, nádfedeles, földes szobákból álló épület, ahová csak lehajolva lehetett belépni, életveszélyes állapotba került. Ezért 1891-ben a jelenlegi helyén újat emeltek, melynek költségeit kölcsön felvételével fedezték. 1902-ben az ugyancsak összedőlés előtt álló régi, főjegyzői lak helyett főjegyzői lakást, 1907–08-ban csendőrlaktanyát és óvodát építettek. Ez utóbbihoz a pálos rend egykori klastromának köveit is felhasználták.

A XIX. század végén kezdődött meg Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében az egyes községeket és városokat összekötő burkolt úthálózat kiépítése, kijárásában Horthy István kenderesi földbirtokosnak mint a megyei törvény hatósági bizottság tagjának vezető szerep jutott. A kisújszállás–kenderesi utat már az 1880-as években kikövezték, 1899-ben pedig a képviselő-testület kilencezer forint hozzájárulást szavazott meg a Kunhegyesig vezető útvonal kiépítésére. A megyei utak kikövezésénél sokkal jelentősebb kérdésnek számított a későbbi 4-es főútvonal, az úgynevezett II. alföldi transzverzális út kialakítása Dunaföldvár–Szolnok–Máramarossziget között, melynek nyomvonalát eredetileg településünktől jóval délebbre jelölték ki. Horthy István kezdeményezésére azonban a törökszentmiklósi, fegyverneki és kenderesi birtokosok hathatós lépéseket tettek az eredeti terv megváltoztatására, s a kereskedelemügyi miniszter által is támogatott módosítással mintegy két és fél kilométerrel megnövekedett az út hossza, de érintette a Fegyvernekhez tartozó Szapárfalut, gróf Szapáry Gyula volt miniszterelnök birtokát, majd Kenderest, és onnan kanyarodott vissza a feljavított kenderes–kisújszállási úton át az eredetileg kijelölt irányba.

Az országos főútvonal kiépítésének jelentőségét a falu jövője szempontjából a helyi testület tagjainak többsége felmérte, és a cél elérésére a nagyobb anyagi áldozatoktól sem riadt vissza. 1903-ban megszavazták, hogy a község öt év leforgása alatt 12 500 koronát fizet be az államkincstárba annak ellenében, hogy az utat Kenderesen keresztül építik ki, ifj. Pádár Mátyás másodbíró, a falu egyik legmódosabb kisbirtokosa pedig a saját vagyonából ezer korona befizetésével járult hozzá az útszakasz megépítéséhez.

Noha a transzverzális út 1907-ig teljes hosszában, egészen Máramarosszigetig kiépült, az országos főútvonal átkelő szakaszán és a Kunhegyesre vezető megyei országúton kívül a község csak burkolatlan utcákkal rendelkezett, melyek egyik oldalán, a falu központi részén pallójárda húzódott. A település viszonylag rendezett képet mutatott ugyan, mivel az 1894-ben elfogadott szabályozási terv szerint a házakat és a kerítéseket egyenes vonalban építették, a kiszögelléseket pedig megszüntették, de kövezett utak hiányában, esős, sáros időben a kocsikkal és szekerekkel alig lehetett közlekedni. Első lépésként 1912-ben huszonötezer koronás kölcsönt vettek fel, s ebből a község főutcáját a vásártérig három méter széles terméskőburkolattal látták el, a legforgalmasabb utcákban pedig az egyik oldalon a pallójárdák helyett hatvan centiméteres téglajárdákat fektettek le.

A kenderesi utcáknak a XX. század elejéig nem volt hivatalos nevük. Az első jegyzéket egy 1909-ben hozott képviselő-testületi határozat rögzíti, mely az alábbi táblák elkészítéséről intézkedett: Arany János, Erzsébet királyné, Horthy István, Jókai Mór, Kossuth Lajos, Mátyás király, Petőfi Sándor, és Rákóczi Ferenc utca. Egyes utcáknak azonban már a tudatos, politikai névadás előtt is kialakult a népi elnevezése. A hangulatos, eredeti névalakok közül az 1914. évi képviselő-testületi jegyzőkönyv az ekkor végrehajtott újabb átkeresztelésekkel kapcsolatosan néhányat megemlít: A Bunkós közből Bocskai István, a Nadrágszár utcából Martinovics, a Perlő közből Báthory, a Temető utcából Hunyadi utca lett. Mivel az eredeti nevek feledésbe merültek, talán érdemes lenne az újonnan kialakításra kerülő utcák esetében a régieket alkalmazni, hiszen nemcsak bensőséges hangulatot keltenek, hanem rég letűnt idők emlékeit is felidézik.

Az 1900-as évek elején a legjelentősebb községi beruházások közé tartozott az artézi kút létesítése. Nyári időszakban az ásott kutakból nyert, rossz minőségű, fertőzött talajvíz fogyasztása miatt a dizentéria és a vérhas szinte rendszeresen előfordult. Megoldást csupán a mélyfúrás kínált, s erről a képviselők már 1894-ben határozatot hoztak. A községi elöljáróság a szükséges anyagi fedezet hiányában mégis csak hat év múlva, 1900-ban adott megbízást Zalay István monori vállalkozónak a kút elkészítésére. A munkálatok a nagy várakozás ellenére sajnos kudarccal végződtek, mivel Zalay fúrója 58 méter mélyen beszakadt, és a vállalkozó a kiemeléshez szükséges szerszám árát is a községgel akarta kifizettetni. A képviselő-testület bizalma az ügyetlen, megfelelő anyagi eszközökkel, sőt szerszámokkal sem rendelkező mester iránt megingott, és a vele kötött szerződést rövidesen felbontották. A kérdés ezután hosszú évekig lekerült a napirendről, és csak 1913-ban bízták meg immár Steiner Miksa aradi vállalkozót a feladattal. Steiner munkásai 1913. augusztus 11-én befejezték a kútfúrást, de a rossz geológiai adottságok és a fejletlen technika miatt a kút már elkészültekor sem adott elegendő mennyiségű vizet, s csak többórás sorbanállás után juthatott egészséges vízhez, akinek ideje és türelme volt hozzá.

A boldog békeidők korszakának politikai jellegű eseményei között kiemelkedik a honfoglalás ezredik évfordulójának megünneplése. A millenniumi ünnepségek keretében 1896. június 8-án, Ferenc József magyar királlyá koronázásának 29. évfordulóján a vármegyék díszes bandériumokkal vonultak fel Budapesten. Kenderes Herkl Ferenc uradalmi ispán személyében egy bandéristát küldött, akinek huszáregyenruhájára és egyéb felszerelésére kétszáz forintot fordítottak. Magyary-Kossa Béla bánhalmai földbirtokos a menet élén haladó megyebeli földbirtokosok társaságában saját költségén varratott díszmagyarban repretentált.

1896. május 10-én a községi képviselő-testület díszközgyűlést tartott, s nemes gesztusként a római katolikus és a református iskola részére évi két-kétszáz, az izraelita iskolának huszonöt forintos támogatást szavazott meg – arányban az egyes tanintézeteket látogató kisdiákok számával. Horthy István javaslatára a testület a millenniumi díszközgyűlésén elhangzott ünnepi beszéd szövegét kinyomtatta, és a lakosság körében kiosztotta. A példát Jász-Nagykun-Szolnok vármegye más településein is követték, és a kinyomtatott szónoklatokat széles körben terjesztették.

A századelőn Kenderes birtokstruktúráját az egyenetlen megoszlás, a néhány holdas szegény családok és a nincstelenek számának további növekedése jellemezte. Igazi nagybirtok csupán néhány volt a faluban, a Nemes grófoké, a Szeniczey és a Magyary-Kossa családé, valamint a Katolikus Vallásalapítvány földingatlana, de a kétezer holdat csak a Nemes-birtok haladta meg. 1910-ben tíz száz katasztrális holdnál nagyobb, 111 tíz és száz katasztrális hold közötti és 306 tíz katasztrális holdnál kisebb birtokot írtak össze a község határában. A tíz holdnál kevesebb földdel rendelkező családok, továbbá az uradalmakon és a nagyobb parasztgazdaságokban foglalkoztatott 75 föld nélküli napszámos és 92 házi cseléd nagyszámú családtagjaikkal együtt alkották a társadalmi hierarchia alsó rétegét, a szegények tömegét, akik átlagosan öt-hat családtaggal számolva az összlakosság felét tették ki. Nem véletlen, hogy sokan csatlakoztak Várkonyi István földosztást hirdető, radikális agrármozgalmához, majd a Mezőfi-féle Újjászervezett Szociáldemokrata Párthoz. Ennek ellenére nagyobb tüntetésre, aratósztrájkra és egyéb megmozdulásra a községben nem került sor. A hosszú, békés évtizedek nyugalmát 1914 forró nyara, az első világháború kitörése borítja fel.

A Szerbiának küldött hadüzenet híre településünkön is lelkesedést váltott ki, hiszen mindenki a délszlávok megleckéztetését és a gyors győzelmet várta, a legkevésbé sem számolva az európai méretűvé szélesedett konfliktus súlyos következményeivel. Az illúziókat a keletről megindult orosz offenzíva csakhamar szertefoszlatta. Tömegesen hívták be a férfiakat, és 1915 elejére szinte minden második háznál hiányzott a családfő, a felnőtt fiúgyermek és általában a férfi munkaerő. Bevonult a községi csendőrőrs állományának nagyobb része is. A kenderesiek többsége a 68. közös gyalogezredben és a 13. jászkun honvéd huszárezredben teljesített szolgálatot. Előbb Zimonynál a szerbek ellen, majd az orosz fronton, 1917–18-ban pedig az olaszok ellen harcoltak az isonzói ütközetekben.

Az itthon maradottak kezdeti reményeit és lelkesedését jelzi, hogy az első hadikölcsönre az engedélyezett tizenötezer korona helyett huszonötezer koronát kívántak előjegyezni, de az anyagi források gyors kimerülésével járó nehézségek 1915-re már a községben is jelentkeztek. Férfilakosság hiányában a legszükségesebb mezőgazdasági munkákat nők és orosz hadifoglyok végezték. 1916 augusztusában a román betörés miatt 270 erdélyi menekült érkezett Kenderesre, akiket a község heteken át ingyen látott el élelemmel. 1917 elején a képviselő-testület zsír, szalonna, liszt, cukor, kávé és más létfontosságú fogyasztási cikkek beszerzésére nyolcvanezer korona kölcsön felvételét szavazta meg, mert élelmiszerekhez csak nagyobb tételekben lehetett hozzájutni, és az így felvásárolt készleteket osztották szét az igénylők között.

Az elesettek gyászolása, az állandó aggodalom a fronton harcoló vagy hadifogságba került családtagokért, a lakosság túlnyomó részét sújtó elszegényedés és nélkülözés határozta meg a háborús mindennapokat. A bevonultak közül 261-en sohasem térhettek haza. Elestek a harcmezőkön vagy elpusztultak a fogolytáborokban.

A sok szenvedés ellenére a felsőbb hadvezetésbe bekerült két helyi földbirtokos, Horthy István ezredes és Horthy Miklós sorhajókapitány sikereit a lakosság büszkeséggel és nagy érdeklődéssel követte nyomon. 1916. március 21-én a képviselő-testület rendkívüli közgyűlést tartott abból az alkalomból, hogy a két Horthy fivért hadiékítményes Lipót-renddel tüntették ki, és a jeles eseményt az ülés jegyzőkönyvében megörökítették. Kivonatát a testület jókívánságaival együtt megküldték Horthy Istvánnak és Horthy Miklósnak, akik a kenderesiek figyelmességét hosszú, meleg hangú válaszlevélben viszonozzák.

1918. november 4-én dr. Hegyesy Béla római katolikus plébános kezdeményezésére községünkben 25 tagú nemzeti tanács alakult, s elnökévé a rendkívüli szónoki képességekkel rendelkező lelkészt választották meg. Az újonnan felállított szerv első intézkedésével a módosabb gazdáktól és a földbirtokosoktól pénzt gyűjtött össze, majd a befolyt nagyobb összegből a hazatérő katonák között tizenöt-tizenöt korona egyszeri segélyt osztott ki. Ugyanis tartani lehetett attól, hogy a lerongyolódott, a lövészárkok poklában eldurvult, éhező emberek családtagjaik nyomorát látva fosztogatásba kezdenek.

A leszerelt katonák megválasztották a községi katonatanácsot, a hadügyminiszter rendeletére pedig létrehozták a nemzetőrséget, amelybe 260 fő, az összlakosság öt százaléka jelentkezett. Ezt az óriási létszámot a köz- és vagyonbiztonság védelme már aligha indokolta. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a községtől a nemzetőrök napidíjat és élelmezési segélyt kaptak, s ezért léptek be annyian az új, rendfenntartó testületbe. Érdekességként említjük meg, Kenderesen a nemzetőrség létszáma 1918-ban, bizonyára véletlenül, ugyanannyi volt, mint az 1848-as forradalom idején.

A Károlyi-kormány a forrongó tömegeket földosztással kívánta megnyugtatni, és ennek előkészítésére az öt katasztrális holdnál nagyobb birtokok tulajdonosaiból településünkön már november 28-án húsztagú bizottságot hoztak létre. A bizottság elnökévé az otrantói győzelem miatt rendkívül népszerű Horthy Miklós ellentengernagyot választották meg, aki a fegyverszünet megkötése után családjával a szülőfalujába vonult vissza, és 1919 júniusáig folyamatosan itt is tartózkodott. Ifjabb Győry Lajos, a tudós lelkipásztor fiának feljegyzései szerint a Horthy-örökség egy részét, Horthy Miklós nagynénjének, Halasy Idának 390 holdas földbirtokát már 1918-ban felosztották. Amennyiben ez valóban így volt, akkor Kenderesen, a Horthy-rokonság birtokán hamarabb hajtottak végre földosztást, mint ahogy az a kápolnai Károlyi-birtokon megtörtént.

Horthy Miklós a forradalmi eseményekkel, különösen a hadsereg szélnek eresztésével nem értett egyet, és igyekezett a közélettől távol tartani magát. A községi nemzeti bizottság üléseire azonban meghívták, és ő ezeken részt is vett. Mivel a környező kisállamok csapatainak előrenyomulásáról aggasztó hírek érkeztek, felszólalásaiban a hadsereg újjászervezésének szükségességét hangoztatta. Turbacs Mihály, a testület legradikálisabb tagja vitába szállt vele, és kifejtette, hogy nincs szükség katonákra, mert az országnak túl sok a háborús halottja. A kormány tehetetlensége a csehszlovák és román haderővel szemben sajnos Horthy nézeteit igazolta. A magyarok által lakott központi országrész megvédéséhez szükség lett volna ütőképes fegyveres erő fenntartására.

1919 elejére a községi nemzeti tanácsban a radikálisok, Turbacs Mihály, Pataki István, M. Tóth Lukács és Bana Imre leszerelt frontkatonák befolyása megnőtt, ugyanakkor a kevésbé szélsőséges személyek sorra mondtak le tagságukról. Végül februárban dr. Hegyessy Béla plébános, a nemzeti tanács elnöke is leköszönt tisztségéről.

1919. március 22-én, a proletárdiktatúra kikiáltása után a nemzeti tanács községi munkástanáccsá, néhány nap múlva a nemzetőrség vörösőrséggé alakult. A köznyelvben direktóriumnak nevezett munkástanács elnökévé Turbacs Mihályt, a községi pártszervezet titkárává Pataki Istvánt választották meg. A direktórium tagjai az elkövetkező néhány hét alatt a földbirtokosoknál és a vagyonos nagygazdáknál élelmiszer- és takarmányrekvirálásokat tartottak, továbbá községi közmunkára kötelezték őket. Horthy Miklós egyik kocsiját igénybe vették lovakkal együtt, de őt és családját semmiféle atrocitás nem érte. Április végére a román hadsereg az egész Tiszántúlt megszállta, és ezzel a proletárdiktatúra rövid időszaka is véget ért falunkban.

Kenderes lakosságának a román megszállás alatt rendkívüli megpróbáltatásokat kellett elszenvednie, mert az idegen katonák szinte minden mozdíthatót, terményt, jószágot, gépet lefoglaltak, sőt még a kéziszerszámot is elvitték. Az állomány alapos kiválogatása után az állatok ötven százalékát lefoglalták. A községi elöljáróságnak hosszas alkudozások után csupán annyit sikerült elérni, hogy egy pár igavonó állatot minden gazdánál meghagytak, mivel nélkülük szántani és vetni sem tudtak volna. A karcagi román parancsnokság utasítást adott mindkét malom leszerelésére, de az elöljáróság csak a Török–Filka-féle szívómalom gépeit volt hajlandó a vasútállomásra kiszállítani, ahonnan azokat Románia regáti részébe vitték. Pádár Sándor gőzmalmát sikerült megmenteni, ennek leszerelésével éhezés köszöntött volna be a minden gabonaőrlési lehetőségtől megfosztott településen. Júliusban az eredetileg követelt tíz helyett öt cséplőgép-garnitúrát, kétezer-ötszáz kapát, nyolcszáz lapátot, kétezer zsákot és százötven ponyvát vagoníroztak be. A román katonák a községi pénztárban megmaradt csekély készpénzt is magukkal vitték, az általuk okozott összes kár meghaladta a 35 millió koronát.

A megszállók senkit sem végeztek ki, de 1919. július 24. és 26. között, amikor a Vörös Hadsereg átmenetileg visszafoglalta, majd kiürítette a falut, a súlyos harcoknak 11 polgári személy esett áldozatul. 1921 áprilisában a község határában 14 vörös-, tíz román katona és hét civil lakos maradványait exhumálták, akik ugyancsak a szerencsétlenül végződött vörös offenzíva idején vesztették életüket.