Zaklatott évtizedek | Száz Magyar Falu

Zaklatott évtizedek

A századforduló kora minden nehézség dacára is boldog békeidőként maradt meg az első világháborút végigszenvedő nemzedék emlékezetében. A Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolását 1914 nyarán a háború kirobbantásának ürügyéül használó két szembenálló katonai szövetség, az antant és a központi hatalmak maguk sem voltak tisztában a kibontakozó küzdelemnek a történelemben eddig páratlan dimenzióival és a várható áldozatok számával. A hosszú békeidőhöz szokott lakosság lelkesen, áldozatokra készen fogadta a hadüzenet hírét, Kölesden 1914. augusztus 9-én Zavaros Gyula helyi körorvos javaslatára úgy határoztak, hogy egy legalább tizenöt sebesült befogadására alkalmas hadikórházat hoznak létre. A község lakossága vállalta a létesítmény berendezését és az ápoltak élelmezését, orvosa pedig a kezelést.

A hosszan elhúzódó küzdelem, az egyre szaporodó áldozatok, a romló gazdasági helyzet hatására azonban hamarosan bekövetkezett a kijózanodás. A férfiak tömeges bevonulása miatt amúgy is csökkenő termelésből egyre többet kellett beszolgáltatni a katonák, a városi lakosság és a falusi nélkülözők ellátására. Ha a falvak népe nem tudta teljesíteni a kirótt menynyiséget, rekvirálással jutottak hozzá. Tolna megyében a gabonarekvirálás 1916-ban kezdődött, de a beszolgáltatás minden más terményre is kiterjedt, így egyebek mellett Kölesdnek 1916 őszén száz mázsa burgonyát kellett beadnia. 1918-ban már harmadszor rekviráltak szarvasmarhát a hadsereg számára. A felvásárlási és a piaci ár különbözetét a község kényszerült kiegyenlíteni. Növelte az otthon maradottak terheit, hogy időről időre rászorulókat helyeztek el a helységben, többek között 1915-ben 57 szlovén menekültet, 1918-ban pedig huszonöt osztrák gyereket. A nehézségeket fokozta, hogy egyre több termék hiánycikké vált. A község már 1915-ben sem tudta beszerezni a jegyzőnek járó tűzifát. A háború vége felé a szükséges szénnek, petróleumnak, benzinnek csak töredékét tudta biztosítani az államilag szervezett ellátás. Mindez főként csépléskor okozott gondot.

Közben drámaian növekedett a magukat eltartani nem tudók száma a településen. A hadba vonultak, elesettek, hadirokkantak családjáról a községnek kellett gondoskodnia. 1915-ben 196 fő ellátására 345 mázsa gabonát biztosítottak, három évvel később az igény már 822 mázsára emelkedett. (A gabonasegély tárolására a vendéglő emeleti nagytermét használták, az élelmiszer szétosztásával Greifenstein György másodbírót bízták meg.) A hatalmas kiadásoknak nem volt anyagi fedezetük. Ráadásul a téglaégetőből, a községi malomból, vendéglőből, a vásártartásból befolyó jövedelem is csökkent a gazdaság visszaesése miatt. A pótadó 1916-ban már nyolcvan plusz hét százalékra emelkedett, de ez sem bizonyult elegendőnek. Az elöljáróság a helyi hitelszövetkezettől felvett kölcsönökkel – 1918 őszén hatvanezer korona – hidalta át a nehézségeket. A tömeges ínségben inkább jelképes volt az a segítség, amely az Egyesült Államokból érkezett. A Kölesdről elszármazott Gutai János 315 koronát küldött a háborúban elesettek családja számára, példáját mások is követték.

A bevonulások, az anyagi nehézségek a községi intézmények működését is veszélyeztették. 1915-ben már zárva tartott az evangélikus iskola. A használaton kívüli óvodát 1918-ban a gazdaszövetségnek engedték át. A legfájdalmasabb azonban az emberveszteség volt. Egy 1944-ben készült összeállítás szerint a háborúban meghalt 106, eltűnt 12, hadirokkant lett 22 katona. Az elesettek 38 hadiözvegyet, 22 árvát hagytak hátra. Kölesd hősi halottainak emlékművét 1934. június 3-án avatták fel. (Az első világháború áldozatainak névsorát lásd: Függelék V.) A háború 1918 őszén a Monarchia vereségével és felbomlásával végződött, amely egyszersmind újabb megpróbáltatások forrásává vált. A vereség hatására kitört az úgynevezett őszirózsás forradalom, a függetlenné vált Magyarország köztársaság lett. A nélkülözések, az ország területi megcsonkítása pedig 1919. március 21-én hatalomra segítette a kommunistákat, akik létrehozták a Tanácsköztársaságot.

Kölesd 1918. november 17-én, a független köztársaság kikiáltását követő napon reagált a fővárosi eseményekre. Délután egy órára népgyűlést hívtak össze, amelyen megalakították a nemzeti tanács helyi bizottságát. Fábián Imre javaslatára a képviselő-testület is csatlakozott a tanácshoz. Üdvözölte a köztársaság megalakulását, egyben deklarálta, hogy aláveti magát az új kormányzat rendelkezéseinek. Ezek egyike helyi nemzetőrség szervezése volt. Feladata közbiztonsági szolgálat teljesítése lett volna a községben. Fenntartása azonban pénzbe került, s attól is tartottak, hogy máshova vezényelhetnék őket. Ezért a kényes döntést átengedték a megalakuló nemzeti tanácsnak. Intézkedtek viszont a leszerelő katonák ellátásáról. Az első obsitosok november közepére már hazaérkeztek, a testület összesen több mint kétszáz fővel számolt, ami gyakorlatilag azonos lehetett a hadra fogható férfiak számával. A leszerelési járulék újabb ötvenezer koronával terhelte az eladósodott községet. December elején bizottság alakult a hadi szolgálatot teljesített katonák összeírására, hogy majd a kormány ígéretei szerint földhöz juttassák őket.

A radikális elképzelések helyi szószólója a nemzeti tanács volt. E testülettel, amely a rendkívüli körülmények között jött létre, gyakorlatilag párhuzamos hatalom alakult ki a községben. Tagjai részt vettek a képviselő-testület ülésein, befolyást gyakoroltak az ott hozott döntésekre. Fellépésük a nélkülözők, a hazatérő katonák hangulatát tükrözte. A háborúból fennmaradt adósságok törlesztése érdekében gyakorlatilag vagyondézsmát vetettek ki a majori, a felsőhídvégi uradalomra, a község módosabb gazdáira, holott az ő anyagi helyzetük sem lehetett rózsás, különben aligha szánta volna el magát báró Jeszenszky Andor, hogy eladja tizenötezer négyszögöl területű, a vámház alatti úgynevezett Partaljai-rétjét a községnek. A megrettent birtokosok – még rosszabbtól tartván – kerülni igyekeztek a konfliktust az új hangadókkal, s okkal.

A Tanácsköztársaság helyi szervei csak 1919. április 10-én jöttek létre a községben. Ekkor alakult meg Kölesden a munkás-, katona- és földművestanács. Az őszi forradalommal ellentétben most sor került a helyi vezetőség cseréjére, tagjai kizárólag a szegények közül kerültek ki, első dolguk fizetés és napidíj megállapítása volt – önmaguk számára. A tanácstagok így is csak gyér számban jelentek meg az üléseken. Az öttagú helyi direktórium elnöke Bors János lett. Ugyanakkor a jegyző, Hesz Lajos a hivatali teendők ellátására továbbra is a helyén maradt.

Az új vezetőség végrehajtotta ugyan a tanácskormány rendeleteit, de a körülményekhez képest igyekezett mérsékletet tanúsítani. Így sor került a majori és felsőhídvégi uradalom termelőszövetkezetté alakítására, de a helyi gazdák a maguk ügyeit – legelő, apaállatok, telkespénztár – továbbra is autonóm módon rendezhették, sőt a száz hold alatti birtokokat az adófizetés alól is felmentették, ami katasztrofális hatással volt a község bevételeire. A hőgyészi állami birtokrendező bizottság elrendelte az egyházi birtokok kommunizálását, de a helyi tanács az utasítás végrehajtása helyett halogató határozatot hozott.

A kötött termény- és anyaggazdálkodáshoz a háború négy éve már hozzászoktatta a lakosságot. A kommunisták élelmezési diktatúrának nevezett eljárással zár alá vették a gabonatermést, élelmiszergyűjtő telepet létesítettek a Hangya Szövetkezet addigi üzletvezetőjének, Modok Lászlónak az irányításával. A begyűjtött terményből juttattak a helyi szűkölködőknek, a többit elszállították. Lefoglalták az üzletekben található sót, szenet utaltak ki a csépléshez. Jelentős különbség a hadi- és a bolsevik gazdálkodás között nem annyira a módszerekben, mint inkább a motívumokban rejlett. Az egyiket az átmeneti szükséghelyzet, a másikat ideológiai megfontolások diktálták.

Feszültségekre, konfliktusokra csupán néhány adalék utal. 1919. június 24.–július 8. között a vöröshadsereg egy nyomozó osztaga tartózkodott a községben. Itteni tevékenységükről nincsenek adataink. Már a Tanácsköztársaság bukása után jegyezték fel, hogy uralma idején sok nem kívánatos személy telepedett le Kölesden, de ez ellen akkor nem lehetett tiltakozni. Súlyosabb incidensről adataink nincsenek, s talán ezzel magyarázható, hogy a megtorlás is viszonylag enyhe maradt.

A katonai intervenció és a belső válság hatására 1919. augusztus elején a vörös uralom megbukott. A később kormányzóvá választott Horthy Miklós vezetésével újjászerveződő polgári hatalom megtorló akciókat hajtott végre a Tanácsköztársaság idején szerepet vállalók ellen. Nagy János felsőhídvégi cseléd az ottani termelőszövetkezet bizalmijaként börtönbe került. Ugyanakkor a simontornyai katonai parancsnokság és a járási főszolgabíró felszólítására újra hivatalba lépő elöljáróság, bár lelkesen fogadta a fordulatot, semmiféle retorzióval nem fenyegetett. Helyén maradhatott Hesz Lajos jegyző, sőt olyannyira meg voltak elégedve a tanács által kinevezett pénztárnokkal, ifjú Sebestyén Sándorral, hogy őt is meghagyták posztján.

A megtorláson túl az ellenforradalmi hatalom politikai eszközökkel is igyekezett elejét venni az események megismétlődésének. Egyrészt kiterjesztette a választójogot, s igyekezett az eddig inkább úri passziónak tekintett politikát közelebb vinni a közemberek tömegeihez. Ha az Országgyűlésbe nem is, a megyei törvényhatósági bizottságba tősgyökeres kölesdi is bekerülhetett. Báró Jeszenszky Andor és Hesz Lajos főjegyző mellett Baranyai János képviselte a választókerületet. A változások nyomán Kölesd elvesztette választókerületi központi szerepét, s azt – logikus módon – a járási székhely, Gyönk vette át. (Később a kerületek számának csökkenésével az 1930-as években a községet Bonyhádhoz csatolták.) A helyi lakosság politikai pártállására vonatkozóan csak szórványos adataink vannak. 1926-ban, a gazdasági és politikai konszolidáció sikerei nyomán a község díszpolgárává választotta gróf Bethlen István miniszterelnököt és a kerület képviselőjét, Pesthy Pál igazságügyminisztert. Az akkor ellenzéki kisgazdapártnak az 1930-as években volt helyi szervezete, így egyértelműek voltak a frontvonalak 1939-ben. A politikailag szerveződő völgységi németség Kistormás által is támogatott jelöltjével, Mühl Henrikkel szemben a kölesdiek Klein Antalra adták voksukat.

Ezzel egyidejűleg az állam a korábbinál szorosabb ellenőrzés alatt tartotta polgárait és az önkormányzatokat is. A kölesdi Földmívelő Polgárok Olvasókörének még az évi rendes közgyűlés megtartását is be kellett jelentenie a járási főszolgabírónak, a tagdíj emelését pedig miniszteri engedélyhez kötötték. A bolsevik uralom három hónapjának emléke mégsem múlt el nyomtalanul. 1934-ben kommunista szervezkedés vádjával tizenhat kölesdi és medinai lakost jelentettek fel és ítéltek el.

A kormányzat az adminisztratív fellépés mellett a korábbinál fokozottabb szociális gondoskodással törekedett a rendszert politikailag stabilizálni. 1920-ban még a hadigazdálkodásra jellemző rekvirálással és központi elosztásos módszerekkel igyekeztek a rászorulókról gondoskodni. Mindenesetre a korábbinál már lényegesen kevesebb, összesen 81 mázsa kenyérgabonára volt szüksége a község szegényeinek. A következő évben már értékesíthetetlennek bizonyult a főszolgabíró által Kölesd számára beszerzett só és petróleum, azaz a helyzet normalizálódásával a kereskedelem visszafoglalta helyét az áruelosztásban. A rövid távú segítségnyújtás mellett az állam tizenöt kölesdi hadirokkantnak, harminchárom hadiözvegynek és árvának folyósított segélyt. A földreform keretében 51 kölesdi lakos jutott birtokhoz a nagytormási puszta területén, a Szekszárd felé eső határrészben. Az amúgy is életképtelen törpebirtokokat magas váltság terhelte, így a fizetésképtelenné vált új gazdák földjét sorozatosan árverezték el az 1930-as években.

Bár a községi elöljáróság korábban lakásínségről panaszkodott, 1920-ban az erre vonatkozó törvény nyomán mégsem akadt jelentkező házhelyre. Valószínűleg az emberek nehéz anyagi helyzete magyarázza az érdektelenséget, mert hat évvel később tizenhat család is igényelt telket. A földbirtokrendező bizottság közreműködésével báró Jeszenszky Andornak a községben fekvő, úgynevezett laposréti ingatlanából parcelláztak ki számukra háromszáz-háromszáz négyszögölet, hatszáz kilogramm búza vételáron. Az akcióval beépült a Hajnal utca másik oldala is. 1923–1937 között összesen huszonhárommal gyarapodott a lakóházak száma. Ez nyilvánvalóan nem fedezte a szükségleteket, ezért telek juttatása mellett az állam a házépítést is támogatni igyekezett. Az országos Falusi Kislakásépítő Szövetkezethez 1942-ben tizenkét kölesdi lakos nyújtott be kérvényt kedvezményes kölcsönre. Bátai Lajos napszámos egy gyermekkel egy egyszobás ház építéséhez kért ezerötszáz pengő hitelt.

Nem csupán a lakosság élt át nehéz időket, a mostoha viszonyok a község pénzügyeiben, ingatlanainak állapotában is tükröződtek. Tartoztak a községház építéséhez felvett kölcsönnel, a rekvirálások és a rétvásárlás költségeivel, bekerítésre várt a vágóhíd és a vásártér, tatarozásra a nagyvendéglő. A szegény lakosságtól az adók nehezen folytak be, 1923-ban a képviselő-testület beszedésükre végrehajtói állást létesített. A település háztartása ennek ellenére – feltehetőleg az inflációnak köszönhetően – meglepően gyorsan konszolidálódott. 1923 végén Kölesdnek már csupán tízezer korona tartozása volt. A községi pótadó kulcsa az 1930-as években harminchét százalékra csökkent.

A községi önkormányzat szerkezetében a két világháború között alapvető változás nem következett be. A helyzet normalizálódásával újra betöltötték a háború kitörése óta üres segédjegyzői állást. Benedek István hetvenöt százalékos hadirokkant személyében első ízben került e posztra a helyi társadalomból kiemelkedő értelmiségi. A kiöregedő Hesz Lajost az 1932-ben a Kistormásról átkerült Bucsky János váltotta fel a főjegyzői poszton. Az új idők jeleként 1921-ben Zámbó Ilona írnok személyében megjelent az első női tisztviselő a községházán. Mivel az állam egyre több feladatot rótt a községi közigazgatási apparátusra, az 1940-es évek elején további létszámemelésre volt szükség. A háborús körülmények között szinte már természetes volt, hogy nőket alkalmaznak: 1943 elején Bucsky főjegyző, Straub István, Bakoss László irodatiszt mellett Schilling Jolán, Gehringer Erzsébet és Rittmann Katalin alkotta a községháza apparátusát.

Ilyen létszámú adminisztráció fenntartására a kisebb települések nem voltak képesek, ezért a kormányzat az önállóság terheit vállalni nem tudó kis falvakat más, nagyobb településekhez igyekezett csatolni. Kézenfekvőnek tűnt a szinte már összenőtt Kölesd és Kistormás egyesítése. Az első próbálkozásra még 1926-ban sor került, de a nyelvi, kulturális különbözőségek, a két község lakosságának hagyományosan feszült viszonya miatt az érdekeltek mindkét oldalon tiltakoztak, s ekkor még valóban sikerült a hatósági terveket meghiúsítani. Aligha növelte a két szomszédvár közötti rokonszenvet Kistormásnak az az 1930. évi próbálkozása, hogy a lakói által birtokolt, de közigazgatásilag Kölesdhez tartozó határrészeket átcsatoltassa. 1926-ban sikerült Kölesdnek Borjád csatlakozási szándékát is elhárítani. Az öt kilométerre fekvő település adminisztrálása jelentős terhet rótt volna a kölesdi apparátusra anélkül, hogy onnan érdemleges anyagi hozzájárulást várhattak volna. 1938-ban azonban a falu már nem tudott kitérni a hatósági nyomás elől. Tormáskölesd néven egyesült a két község, amelyhez Borjádot is odacsatolták. Számos sikeres példával ellentétben – Apar és Hant, Kakasd és Belac – a két szomszédvár frigye nem bizonyult tartósnak, 1941-ben ismét különváltak. A Volksbund aktivizálódása révén tovább éleződő ellentétek túl nagyoknak bizonyultak, s ez végül a felettes hatóságokat is meghátrálásra kényszerítette.

Ugyanakkor a környék falvai túlságosan kicsik voltak ahhoz, hogy a kiépülő korszerű infrastruktúrát önállóan tartsák fenn. Kölesd székhellyel közösen tartott orvost Felsőnána, Kistormás és Borjád. Még több település tartozott a kölesdi körállatorvoshoz. Kölesd természetes központi szerepe a csendőrség elhelyezésekor is érvényesült, Felsőnána, Kistormás, Varsád alkotta az őrs körzetét. A község nem érezte szükségét annak, hogy pozícióját mint e kistérség központja tovább erősítse: huszonöt év alatt sem készült el a tervezett csendőrlaktanya. Tovább folytatódott viszont a modern civilizációs vívmányok meghonosítása. 1925-ben határozott a község arról, hogy a nagyvendéglő istállóját építi ki a posta számára, ugyanide telepítették az ekkor létesülő távbeszélőközpontot is, melyre induláskor hat előfizető jelentkezett. Ugyancsak a helyi értelmiség játszott úttörő szerepet a község villamosításában.

A községi malom által termelt áramot először Hesz Lajos főjegyző vezettette be lakásába 1923-ban. Példáját rövidesen Pánczél Imre református lelkész, Jeszenszky Andor földbirtokos is követte. A község 1924-ben 18 utcai lámpa felállításáról döntött. Az egész települést ellátó villamos távvezeték terve 1929-ben vetődött fel. Téglajárdák építését alispáni sürgetésre 1926-ra tervezték, mérsékelt lelkesedéssel. A szűk, lejtős, árkokkal szabdalt utcákon a gyalogjárók kialakítása valóban nehéz feladatnak bizonyult, és kisajátításokat is igényelt. Költségei tetemesek lehettek az ekkor már tizenöt utcából, térből álló településen (Kossuth tér, Erzsébet tér, valamint Rákóczi, Kistormási, Alsó-Öreg, Öreg, Templom-hegy, Zsámbék, Szekszárdi, Felső-Belac, Belac, Bezerédj, Taliga, Hajnal, Malom utca).

A tisztes fejlődést a második világháború kitörése szakította félbe. A náci párt hatalomra jutása Németországban felgyorsította az első világégést lezáró békerendszer felbomlásának folyamatát. A magyar politikai vezetés nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a németek szövetségeseként visszaszerezheti a trianoni békében elvesztett területek legalább egy részét. A területgyarapodás áraként Magyarország belesodródott az újabb világháborúba.

A behívások már a háború kitörése előtt, az 1930-as évek végén gyakoribbá váltak, de számuk a Szovjetunió elleni 1941. évi hadüzenet után emelkedett meg ugrásszerűen. 1942-ben 453 behívójegyet kézbesített ki a kölesdi elöljáróság. A hadba vonultak családjának a bajtársi munkaszolgálat segített földjeik művelésében. A földbirtokos Bernáth család lánya, Ilona a hadigondozottak ügyeinek intézését vállalta magára. 1944 őszén, már a vereség árnyékában, a községben helyezték el a 80. honvédezred bevonulási központját. Addig azonban a távoli harcokról csupán a rettegve várt halotti értesítők adtak hírt. Törjék István hősi haláláról a Vöröskereszt 1944. április 5-én küldte meg az értesítést a községi elöljáróságnak, amely 17-én átküldte azt a református lelkészi hivatalnak azzal a kéréssel, hogy az özvegynek ünnepélyes keretek között adja át. (A második világháború kölesdi áldozatainak névsorát lásd: Függelék VI.)

A község nyugalmát egyébként csupán két, 1941. április 11-én a határában leszálló jugoszláv repülőgép zavarta meg. A gépek legénységét őrizetbe vették, s az esetről értesítették a székesfehérvári repülőtéri parancsnokságot. Egy hónappal korábban, március 7-én az egész lakosság légoltalmi kiképzésen vett részt. A háború kitörésekor bejelentéskötelessé vált a rádió és az írógép. Neumann János ezt elmulasztotta megtenni, el is kobozták vevőkészülékét.

A megszorítások az első világháborúhoz hasonlóan a termelés és kereskedelem területén is jelentkeztek. A piac korlátozásával látták el gabonával, tejjel, zsírral a rászorulókat. Kölesd és csatolt részei 3484 főnyi lakosságából 587 fő részesült az államilag szervezett elosztásból. Mészáros István például főszolgabírói engedéllyel Szatóri Józsefné gőzmalmában vásárolt négy mázsa búzát évi lisztszükségletének biztosítására. A szükséges élelmiszer előteremtésére a gazdák és földbirtokosok leadták termésük egy részét. A rendkívüli helyzetre való tekintettel a hatóságok még a szigorúan vett vasárnapi munkaszünetet is feloldották a sürgős mezőgazdasági munkák idejére.

Az erőfeszítések ellenére 1943-ra már világossá vált, hogy Németország és szövetségesei elvesztették a háborút. A szorult helyzetben lévő magyar kormány bátortalan különbékés próbálkozásaira válaszul a németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. Ez a lépés katasztrofális következményekkel járt az ország számára: hadszíntérré vált, hatalmas károkat szenvedett. A legtragikusabb sors azonban a zsidóságra várt. A magyar parlament által hozott törvényekkel jogaikban már eddig is korlátozott embereket előbb gettókba zárták, majd koncentrációs táborba hurcolták. Többségük nem élte meg a háború végét.

Kölesdnek és csatolt részeinek 33 zsidó származású lakója volt, nagy részük már nemzedékek óta a községben lakott. Asszimilációjuk igen előrehaladott lehetett, leltárba vett élelmiszereik között sertészsír, sonka, szalonna is volt, azaz nem tartották már magukat a szigorú mózesi törvényekhez. Április végétől az események gyors ütemben követték egymást. Április 21-én kelt miniszteri rendelet szerint 48 órán belül jelenteni kellett, hogy hány zsidónak tekinthető személy tartózkodik a község területén. A keresztény származás hisztériája a községi tisztviselőket és alkalmazottakat is érintette. Még a községi mezőőröknek is igazolniuk kellett „fajtisztaságukat”.

Május 6-án zárolták a zsidó kereskedelmi vállalkozásokat: Ausch Vilmos, Sommer Simon vegyeskereskedését, Popper Márton fakereskedését, Schwartz Jenő szabóságát. Néhány napon belül Hőgyészre telepítették át a tulajdonosokat. Távozásuk váratlan és előkészítetlen lehetett, Hőgyészről írott levélben kérték a községet, küldjenek utánuk otthonukból élelmiszert, tűzifát, konyhai felszerelést, ruházatot. Ez volt az utolsó életjel, amit magukról adtak.

A hátrahagyott zsidó javak iránt nagy volt az érdeklődés. Az igénylők között szerepelt a község, amely szolgálati lakásnak szemelte ki az elhagyott házakat, de jelentkezett számos, önálló otthonnal nem rendelkező szegény család is. Növelte a lakásínséget a nagyszámú, a bombatámadások miatt Budapestről és környékéről Kölesdre telepített menekült. A lefoglalt rádiókat a csendőrség, a községi elöljáróság vette birtokba. A tűzifa és szén értékesítésekor a hadigondozottakat részesítették előnyben.

Mindez akkor történt, amikor a háború már az ország határaihoz közeledett. A szovjet csapatok szeptemberben átlépték a magyar határt, október 21-én elérték a Duna vonalát Bajánál. Közben tömegesen érkeztek Kölesdre a bombakárosultak és menekülők. Ellátásukra a község száz kilogramm vajat és száz kilogramm sajtot igényelt a Tejforgalmi Központtól szeptember 30-án. Szálasi október közepi hatalomátvételének nincs nyoma a községi iratokban. Rövidesen teljesen elhallgatnak forrásaink, mintha a közigazgatás még az oroszok megérkezése előtt felbomlott volna. Csapataik november 27-én dél felől lépték át a megyehatárt, a hónap utolsó, december első napjaiban elfoglalták egész Tolnát. A visszavonuló magyar csapatok felrobbantották a kölesdi Sió-hidat. Bár a megye északi határai közelében márciusig folytak a harcok, a háború a község számára befejeződött.

A kölesdi hadikórház vezetősége és ápoltjai 1916-ban (a honismereti szakkör gyűjteménye)

A hadikórház ápoltjainak egy csoportja 1916-ban (Hegedűs-gyűjtemény)

Katonakép az első világháború éveiből. Az álló sorban balról a második a kölesdi Schwind György (Hegedűs-gyűjtemény)

Az első világháborús emlékmű avatása 1939. június 3-án. Középen József főherceg, jobbján Raj Oszkár főszolgabíró, balján dr. Pesthy Pál nyugalmazott igazságügy-miniszter (Hegedűs-gyűjtemény)