Isten követői

Full text search

Isten követői
Laskó kedvező fekvése folytán mindig a vidék gazdasági, kulturális és egyházi központja volt, ahogyan a történetét feldolgozó korábbi fejezetekből is kiderül. A XVI. századig a római katolikus vallást követték a falu lakói. Ekkor gyökeres változás történt – a népesség felekezetet váltott, a reformáció hívévé szegődött. Bár számbeli fölénybe kerültek a Sztárai Mihály által hirdetett új evangéliumi tanok követői, a katolikusság sem maradt hívek nélkül a településen. Az őslakosság mellé betelepülőknek köszönhetően az elmúlt XX. században újból számbeli fölénybe kerültek.
A települést a XIII. század derekán, egy 1264-ből származó oklevélben említik: a „Terra ecclesie Saxardiensis Logcho” a szekszárdi apátság birtoka lehetett, ahol templom is állhatott. A község fekvésénél fogva az sem kizárt, hogy Szent István király idejében tíz környékbeli falu éppen a település központi dombján – itt, mint már említettük, korábban római erősség állt – emelte fel Isten házát. Papja jelentős pápai tizedet fizetett 1332-ben: évi értéke 72 báni dénár. Lelkészét is megnevezik hamarosan egy másik oklevélben: János szolgálta a katolikus közösséget. A templom mellett virágzó kolostora és abban működő iskolája lehetett.
Ismert, hogy a XV. század elején nagy építkezések folytak a laskói templomdörömbön. Fényűző gótikus templomot emeltek, amelynek viharos történelmünk századai után csak néhány köve maradt meg. Az egyik közülük az a sanctuariumot záró kő, amelyre évszámot véstek: 1475. A magyar nyelvterületen ez a korai arab számjegyekkel felírt második legrégebbi ilyen emlék. Laskó ferences kolostora és kőtemploma a környék Mária-tiszteletének központja lett. Olyan búcsújáró hellyé vált, amelyet távoli vidékekről is felkerestek. A Bácska, a Duna és Dráva köze, a Dráván túli szlavóniai települések katolikusai zarándokoltak ide.
A katolikus hitéletnek ez a virágzása 1544-ig, Sztárai Mihály megérkezéséig tartott, aki itt kezdte a reformáció tanainak hirdetését, majd laskói püspökként százhúsz egyházat reformált. A mezőváros mint gazdasági, vallási központ nagy látogatottságával szinte kínálta a lehetőséget, hogy az új vallás papja itt hódítson meg új követőket. A víz melletti település lakossága gyorsan elhagyta régi hitét, és csatlakozott a reformációhoz. Templomukból is kiszorultak azon kevesek, akik kitartottak régi vallásuk mellett, ám a katolikus hitnek mégis akadt kevés követője, akik ápolták és élesztgették a régi Mária-tiszteletet.
1686-ban, amikor a szövetséges hadak a töröktől visszavették Siklós várát, és csaknem egész Szlavónia felszabadult, Gyuro Grcsity eszéki jezsuita szerzetes deszkából ácsolt parányi kápolnát, mellé pedig haranglábat állított. Elöljárója, Horvát András szobrot faragtatott. A forrásokból nem derül ki, hogy esetleg egy korábbi pótlására készült. Csak az valószínűsíthető, hogy a régi Mária-kultusz megsemmisült tárgyát készíttette el, amelyet nagy ünnepséggel vittek Laskóra. Csodás imameghallgatások történtek előtte, ami nagy tömegeket vonzott.
A Rákóczi-szabadságharc eseményei azonban nem kedveztek a barokk korban kibontakozó laskói zarándoklatoknak, emiatt a szobrot csónakon Jurina Márk páter rendfőnök vitte át Almásra 1704. november 20-án, azaz a Boldogságos Szűz Mária bemutatása ünnepét megelőző napon. A Szűzanya szobrát, amelyet Mater Refugiiként, azaz Hozzámenekülők Anyjaként tiszteltek, az 1710-ben az újonnan felépült templom oltárára állították.
Csodatévő híre évről évre növekedett: az első csodás gyógyulást 1726-ban jegyezték le. Egy Antal nevű hétéves gyermek kiesett a kocsiból, kezét összezúzta, és nagy fájdalmai voltak. Amikor édesanyja a Szűzanya közbenjárását kérte, a gyermek meggyógyult, és soha többé nem fájt a karja. 1846-ban, nagycsütörtök napján a Duna menti településen tűz pusztított, és a lángokban a templom a szoborral együtt elporladt.
Az almásiak a pótolhatatlan kárt azzal igyekeztek enyhíteni, hogy 1847-ben Apatinból a csodatévő szoborhoz hasonlót szereztek be. Átmenetileg a forrás melletti, hársfák alatt álló kis kápolnában, az úgynevezett „hársas kápolnában” állították fel. Bár a szobrot az újonnan épülő templomba szánták, a kápolnában maradt, és „Boldogasszony a hársaknál” néven vált ismertté. Josip Juraj Strossmayer püspök 1865-ben a Szűzanya új szobrát ajándékozta Almás újonnan elkészült templomának, amelyet hasonló attribútumokkal faragtak, mint a hajdani laskói szobrot. Ez utóbbi az 1991-ben kirobbant háborúban pusztult el.
Hat vérzivataros esztendő után, 1997 augusztusában, Nagyboldogasszony ünnepén jelent meg újból mintegy nyolcszáz helybeli és vidékről érkezett zarándok, hogy a templomromok között celebrált szentmisén nyerjenek búcsút. Kezükben az elégett Mária-szobor fényképét vitték. Kevés példa akad arra, hogy egy magyar közösség kultusza horvát nyelvű közösségben éljen tovább. Almáson ez történt. A barokk kor óta virágzó búcsújárás szokása napjainkig elevenen él.
A reformáció után több mint két évszázadon át maroknyi emberből állt a laskói katolikusok egyházközsége. A hívők száma csak a XIX. századtól növekszik, amikor a környező pusztákra a Duna túloldaláról, a Bácska nyugati részéből, Bácskertes faluból magyar anyanyelvű katolikusok települtek le itt, akik előbb-utóbb – a tehetősségükkel arányban – házakat vettek a faluban. Egyre inkább érlelődött közöttük az igény, hogy a családi házak tisztaszobái után Istennek szentelt imaházban találkozzanak. Erre csak 1944-ben került sor, amikor a közösség épületet vásárolt. Azóta ez az otthona a laskói, háromszáz fő körüli katolikus közösségnek.
Kivételes szerencse, hogy pontosan ismerjük a Drávaszög reformálásának kezdetét és elindítójának nevét. Mérföldkő az 1544-es esztendő, amikor Sztárai Mihály – nyilván az itáliai Padovából – Laskóra érkezett. Hatásos eszközökkel nyerte meg a falvak és mezővárosok népét. Mindenekelőtt anyanyelvükön szólt hozzájuk, és a laskói templomdörömbön hegedűjátékával és szép éneklésével szólaltatta meg a maga magyarította zsoltárokat, amelyekből erőt meríthettek a Drávaszög elcsüggedt lakói. Közülük a parasztpolgár réteg – akárcsak az ország más részeiben – vált aztán a református egyház megalapításában a legfőbb, nélkülözhetetlen támaszává.
A laskóiak ekkor már a török uralma alatt éltek, de kettős szorításban, akár a satuban: a lakosságot az egyik oldalról a török gyötörte, a másikról a magyar. „A katonailag győztes törökök a saját területük fölötti hatalmi harcban vereséget szenvedtek, fegyverrel szerzett birtokosi jogaik egy részét átengedték a levert rájának és a legyőzött ellenfélnek.” Ezért mindkét oldalról szenvedést hozott a következő másfél évszázad, de a félholdtól kapott fájdalmasabb volt: „Nemcsak azért, mert magasabb adókat követeltek, hanem – s ez fontosabb – attól a veszélytől, hogy alattvalóikra szokásaikkal, hagyományaikkal, vallásukkal összeegyezhetetlen idegen rendszert kényszerítenek.”
A nehéz történelmi helyzet ellenére a reformáció magja alig néhány esztendő alatt fává terebélyesedett. A sok kedvezőtlen körülmény mellett ezt szolgálta, hogy a mezővárosok népe nagy diplomáciai érzékről téve tanúságot a török és a magyar portyázó csapatok között is fenn tudta tartani hasznot termelő gazdaságát: szőlészete, a dunai és drávai halászata megalapozta viszonylagos jólétét. Kialakult erős parasztpolgársága, mely a kor viszonyaihoz mérve magas életszínvonalon élt. Ezért volt pénze iskolák fenntartására, neves mesterek alkalmazására. Ez a réteg felismerte: a kisebbségi létben, a kétoldali fenyegetettségben a túlélést jelenti, ha gyermekeik megismerkednek a tudományokkal, és szellemi fölényre tesznek szert. A viszonylagos jómódból tellett a meggyökeresedő protestantizmus és intézményrendszere fenntartására is.
Mihelyt a reformáció megvetette a lábát Laskón, a templom is az evangéliumi vallást követők kezére került. Lampe egyháztörténeti műve tesz arról említést, hogy a „laskóiak az áldozárokat s szerzeteseket szélnek eresztve parochiájokat Sztárainak adták által”.
A reformátusok által elhódított kőtemplom új híveit a török elűzéséig szolgálta. A közel másfél évszázados oszmán uralom az 1687. augusztus 12-én vívott Harsány-hegyi csatával véget ért. Az elvonuló ellenséges csapatok vagy éppen üldözőik a falvak tucatjait égették fel. Az ősi laskói templom is a tűzvész martaléka lett a város nagy részével együtt. „A töröknek Magyarországból lett kiüzettetésekor a’ helység elpusztíttatott, a’ templom a’ toronnyal együtt megégett és pusztán állott.” A felkoncolás elől menekülő lakosság a rét rengetegében keresett oltalmat.
Ahogy elvonult a veszély, az emberek kezdtek visszaszállingózni, és felgyújtott otthonaikat igyekeztek mielőbb lakhatóvá tenni. Megszabadultak ugyan a török igától, maradt erejük az újrakezdéshez is, de a mezővárosi rangot már nem nyerték vissza. A nép azonban megmaradt hitében. 1700-ban „a’ mint a’ mestergerendára fel vólt vágva, magok a’ darócziak és kopátsiak segítségekkel a templomnak tetőt csináltak, náddal béfedték” – írta Végh József prédikátor, aki 1817-ben már a 42. esztendeje szolgálta laskói gyülekezetét.
Az 1733. évi parókia- és egyházösszeírás ekképp tudósított: „Eugén herceg birtokában lévő falu temploma csupa égetett téglából készült és réges-régen építették. Hatalmas méretű, a magasságát és hosszát tekintve, hasonlóan magas, téglából épült tornya van, amelynek a kupolája hasonlóképpen téglából van rakva. A templom kívülről támasztékkal van megerősítve, egyébként rátekintésre jó állapotban van. A templomot e helység helvét lakói bírják, akiknek költségéből és járandóságaiból fenyőgerendákkal van bedeszkázva és náddal fedve…” A templom fedele azonban 1764-ben már összeomlással fenyegetett, ezért laskói küldöttség utazott a pécsi püspökséghez, hogy engedélyt kérjen a javításhoz. A jóváhagyást azzal a kikötéssel kapták meg, hogy a tetőt csak a régihez hasonló formárban szabad újból megépíteni.
A pusztuló falak még 1775-ben, Végh tiszteletes Laskóra érkezésekor is kijavítatlanul álltak. Az újra benépesült egyháznak 1783-ban és 1784-ben volt csak anyagi ereje arra, hogy az Isten házán jelentős renoválást végezzen. Ekkor a falakat helyreállították, „a toronynak nagy csonkasága kipótoltatott”, a templomhajót meghosszabbították, a nádtetőt fazsindelyre cserélték.
Az építkezés során vált nyilvánvalóvá, hogy a templom középkori eredetű. „Az alapkövek mutatják, hogy a mainál hosszabb lehetett.” A bővítés idején került elő a már említett római kőemlék, akkor rakatta Végh tiszteletes a templom északi falába. Mihó István öregbíróságában, 1785-ben készült még egy kőkar. Az apszis felőli részt 1807-ben szélesítették. Két évvel később a templom köré kőkerítést emeltek, amelyet 1911-ben újítottak fel és láttak el díszes kovácsolt vasráccsal. A keleti oldalon álló másikat 1812-ben alakították ki. Az akkori mérések szerint a templom-belső hossza tizennégy és fél öl (27 méter), szélessége öt öl (kilenc méter), a torony magassága tizenhét és négyhatod öl (32,7 méter). Laskó református istentiszteleti helyét 1942-ben 680 ülőhelyesként tartották számon.
Az 1817. évi püspöki látogatás után a fazsindelyt cseréppel váltották fel, 1842-ben pedig, Ách László lelkész idejében a torony „goth ízlésű nehéz fedele bádogfedéllel cseréltetett fel”. Új óra került a toronyba, villámhárítóval látták el.
A félezer éve álló laskói templomtorony legöregebb harangját – amelyről tudunk – 1718-ban öntötték. Nemcsak régisége, hanem a református egyházművészettől idegen díszítése is figyelemre méltó. Ezt a harangot, 1817-ben már a „harmadikként” tartották számon. A csengettyűn, azaz a harangnyelven ez a felirat állt: „GLORIA IN EXCELSIS DEO 1718.” Díszítéséről pontos leírás maradt fenn: „Külső formába vagyon rajta egy feszület, melyen a’ Jézus látszik. A’ kereszt vagy feszület alatt két síró formájú Asszonyok befedett fejekkel látszanak. Közel egymázsás.” Nem ismert, hogy a katolikus ikonográfia szabályai és szelleme szerint díszített harang milyen módon került a reformátusok laskói templomába.
A középső harang felirata a következővolt: „JOHAN BRUTMER GOSS MICHIN OFEN 1773.” Oldalába magyar nyelven metszették: „A LASKÓI REFOR SZENTEKKLÉSIA HARANGJA.” Súlya mintegy három– három és fél mázsa.
A harangkondítás legnagyobb eszköze nyolc mázsát és tizenöt fontot nyomott. Felső felirata: „ANDREÁS SORGER HAT MICH GEGOSSEN IN GRATZ 1810”. Az alsó szélén körbefutó szöveg: „A LASKÓI REFORMATA SZENT EKKLÉSIA KÉSZITETTE 1810K ESZTENDŐBEN”.
A nagyharangot két évtizedel később 2216 forintos költségen öntették. Más felirat került rá: „ÖNTÖTTE HORNANG JÓZSEF 1837-BEN.” A középső, szép szavú harang hangját 109 évig lehetett hallani, ezutána át kellett öntetni. Új felirata lett: „ÖNTÖTTE RUPRECHT JÁNOS PÉCSEN 1882BEN.” Ács Zsigmond lelkész 1885-ben azt jelentette, hogy a „kis harang fülbosszantó hangjával öntetett 1863 évben”, felirat nélkül.
Az első világháború alatt elvitt nagyharang helyett Ács János presbiter háromezer pengős adományán újat vásároltak, amelyet 1923-ban szenteltek fel. Az ünnepségen megjelent a falu apraja-nagyja, és a kései utódoknak fotográfia maradt emlékül a nevezetes eseményről. Az új, legtöbbször megszólaló nagyharangba igét vésettek: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van.”
A templom orgonája 1890-ből való, és „látszik rajta Angszter műértő keze”. A XX. század végi délszláv háború idején, 1993. január 12-én este felgyújtották, teljesen elégett.
Az úrasztalához tartozó tárgyakból a legelső eddig ismert 1817. évi leltár csak néhányat sorol fel. Két ónkannát, egy nagy régi kancsót, három poharat – ebből kettő rézből készített, arannyal futtatott, míg egy ónból való –, egy óntálat, két tányért, valamint három fehér abroszt, selyem keszkenőket – négy vöröset, három kéket, egy tarkát és egy fehér gyolcsot említ. Az asztalt egy „zöld tafota, körül fekete rojttal” terítő borította be.
Hét évtizeddel később egy pontosabb, részletezőbb és a kegytárgyakon szereplő feliratokat híven közlő leltár készült. Az úrasztalához tartoznak: három cinkanna, egy még nagyobb cinkancsó, két kehely arannyal futtatva, egy óntál, két nagyobb tányér ónból s egy kisebb tányér betegek számára. Van még egy kettétört ónkehely. Az ónedényeken 1711 évszám látható, a piciny óntányérkán pedig 1717. Négy fehér abrosz, egy feketével szegélyezett zöld tafotatakaró, régi és egy ugyan olyan újabb; egy kék-fehér kendő, egy piros és fekete szélű, közepén sárga kendő, s 2 kisebb tarka törülő kendő. Van egy keresztelő cinmedence s cinkanna. A régibb tafota takarón 1789 V. J. Pr. felirat olvasható. Az újon 1861 évszám van, ezen a felirat: „A LASKÓI EGYHÁZ TERÍTŐJE.”
A napjainkban látható templomi bútorok és fából készült berendezési tárgyak többsége Asztalos Botos János kézügyességét dicséri. Neve az egyházi iratokban 1803-ban tűnik fel először, ettől kezdve tíz éven át dolgozott a templomnak. Díszesen faragott bejárati ajtót készített, a fakar elejét és tartóoszlopait 1810-ben gazdag díszítéssel alkotta meg. Kacskaringós levelek, virágok, mint amilyeneket a falusi megrendelőinek a bútoraira festett. Olyan teremtő képzeletű, olyan „templomépítő” mester volt, akinek szemét, ízlését a természet szoktatta a széphez. A fakar alatti kazetták helyét ugyancsak meghagyta, de ezek a keretek végül üresen maradtak. A laskóiak elégedettek voltak munkájával, ám lassúságára, késlekedésére többször tettek megjegyzést.
Ách László lelkész nevéhez fűződik a ma is meglevő úrasztal beszerzése, a régit ugyanis nem találta elég díszesnek, ezért 1822-ben közadakozásból értékes márványból valót vásárolt. Az eklézsiának a régi időkből semmi irata sem maradt fenn. A kezdet évtizedeiből származó dokumentumanyag 1593-ban „a’ tatár tüze által elemésztetett”. A később keletkezettek szintén tűzvészben vesztek el: 1817. augusztus 18-án „Tolnai Mihály házát ütötte meg a mennykő; s vele együtt 5 szomszéd ház, köztük a paplak is elhamvadt. A templomot is csak a nagy eperfa… óvta meg a tűztől.”
A laskói református gyülekezet mindig a legnagyobb lélekszámú volt a Drávaszögben. 1848-ban, a szabadságharc évében ezerkétszáz hívő tartozott az eklézsiához, a XX. század végi délszláv háború idején, például 1996-ban, már csak 379. A közösség úgy apad, fogy, akár a környező rét vize. Úgy tűnik, éhe van a megmaradás ösztönének.
A Krisztusban hívő nazarénus mozgalom a Drávaszögbe még a XIX. század derekán, a Bácska irányából érkezett. Az ottani protestáns parasztgyülekezetek, elsősorban Pacsér és Ómoravica (Bácskossuthfalva) lakosságának körében meghonosodott tanok hirdetői terjesztették el nézeteiket a Duna és a Dráva szögletében. Legelőször 1859-ben, a Duna közeli Vörösmarton jelentek meg, majd esztendőről esztendőre dél felé haladva, az 1870-es évekre eljutottak az egész vidékre.
A felekezetet egyébként Svájcban alapította S. H. Fröhlich (1803–1857) református lelkész. Tanai a magyar nyelvterületen is gyorsan elterjedtek, vándor iparoslegények hozták magukkal. A nazarénizmus első kiemelkedő magyarországi alakja Hencsel Lajos (1818–1844) volt. A mozgalom az 1848–1849-es szabadságharc leverését követő évtizedekben virágzott. Gyülekezeteik tagjait igazhitűeknek vagy hívőknek is nevezték. A protestáns kisegyházakhoz tartozó, a tiszta evangéliumi élet gyakorlatát hirdető vallásfelekezet a nevét a Biblia újtestamentumi kánoni iratából, az Apostolok cselekedeteiből (24, 5) választotta, amely a kereszténység elterjedéséről tudósít. A zsidók a Pál apostolt követőket hívták názáretieknek vagy nazarénusoknak.
Természetesen a drávaszögi reformáció fellegvárában, Laskón is megjelentek. Ács Zsigmond lelkész, korának neves műfordítója írta: „A laskói nép hitéletét erősen megrázta az ide is bekapott nazarenizmus. Most ugyan már terjedése kezd szűnni… Az együgyűk előtt némi szentség illatában állnak. Különben a nazarénusok önző faj, a szeretetet csak magok fajára szorítják. Nekik nem kell sem egyház, sem haza, sem tudomány, sem művészet. Minden kezdeményöket maguk szeretnék elélvezni. Gyermekeiket járatják iskolába: de neheztelnek, hogy olvasás, írás, számoláson kívül más valami taníttatik. Az első keresztények ezen torzképeit a ki közelről látja, kezdi megérteni azt az utálatot, mellyel a mívelt görögök és rómaiak az ős keresztények iránt viseltettek.”
A nazarénusok – az evangéliumok tanítása alapján – a felnőttkeresztséget, a lemerítést gyakorolják. A tízparancsolat rendelkezései közül a Ne ölj!-re hivatkozva megtagadták a fegyverhasználatot, az eskütételt, mivel körükben az adott szó megtartása kötelező érvényű. A gyülekezetek összetartozása, társaik segítése, a mindenkire azonos módon vonatkozó morális szabályok vonzóvá tették közösségeiket. Napjainkban már csak néhányan éltetik, de a drávaszögi népéletre gyakorolt hatásuk máig tetten érhető. Az egykéző környezetben szálláscsinálói voltak a többgyermekes családok gyarapodásának.

Isten hajléka a templomdörömbön, az 1970-es években

Akár egy karját kitáró óriás

A katolikus imaház

A lelkészlak

A református templom – katonamunka, 1994

Harangszentelés 1927-ben

Úrasztali cinedény 1742-ből

Úrasztali kehely a XIX. századból

Templombelső

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi