A pletykaszéktől a világhírig
A pletykaszéktől a világhírig
A hansági gazdálkodás és a hanyi emberek általánosan elterjedt kiegészítő foglalatoskodásai közé tartozott a mocsár természetes növényvilágának, a kákának, a sásnak a házilagos hasznosítása. Főleg a kis határú községek népének nyújtott ez némi megélhetést.
Annak ellenére, hogy a hansági föld kitűnő táptalaja volt a kapásoknak, a tengerit sokáig kizárólag csak takarmányozási céllal termesztették, pedig már az általános mezőgazdasági termékváltással megjelent a vidéken. A növény sok-sok kézi munkát igénylő termelése a faluban egyszerre többirányú gazdasági hasznot is hozott: tavaszi-őszi napszámmunka lehetőségét biztosította, az állattenyésztésben nélkülözhetetlenné vált mint takarmány, a kézi fosztású száraz kukoricalevél, a csuhé pedig a fonás mint új háziipar alapját jelentette.
Ez a lehetőség az 1930-as évek elején született meg, Elbert Margit szentmiklósi óvónő közvetítésével, aki egy Lovasberényben töltött nyarán ismerkedett meg a kukoricalevél, a csuhé fonásával. Mosonszentmiklóson annak ellenére terjedt gyorsan ez a szükség szülte kereseti lehetőség, hogy a jobbmódú falubeliek eleinte lenézték, lesajnálták a szatyorfonókat, lányaikat egyenesen szatyorkirálynéknak csúfolták.
A szomszédság sikeres háziiparára hamarosan felfigyelt Lébény egyik tanítója, Szebach András is, aki személyes példamutatással a falujabeli szegényeket is beavatta a titokba. Az így kitanult asszony és sok esetben férfikezek, s főként Spitzer Miksa kereskedő jóvoltából a munkák hamarosan európai hírre tettek szert. 1938-ban Juhász Ferenc tanító ismét népes tanfolyamot szervezett. A két falu áruja hamarosan még háborús pletykáknak is témája lett. A fegyverkező Németország piaca olyan mennyiségben vette fel a csuhészatyrokat, hogy az emberek már azt beszélték: Hitler puskaport gyárt belőlük.
A háborús készülődés sajnos elvágta a termékek útját a legjobban fizető angol felvevőpiactól, s az addig főként hozzájuk szállított, összecsukható vadászszékek itthon maradtak, és kiválóan szolgálták az esténkénti és a vasárnap délutáni ház előtti üldögélést, beszélgetést. Így váltotta fel a kispadot Lébényben az angol vadászok széke. A falusi humor hamarosan helyi névvel is megtisztelte ezt az alkalmatosságot, találóan pletykaszékeknek nevezve el. A hamarosan kifejlődő háziipar termékei nemcsak a szomszédos városokban és külföldön találtak vevőre, hanem a visszaemlékezések szerint még az ország házának is készült csuhészőnyeg. A csuhészatyor egyik változatát, a Spitzer-szatyrot a forgalmazó zsidó kereskedőről nevezték el, aki az első rendszeres vásárlót, a győri Holczer seprűgyárost hozta a községekbe.
A csuhéfonás elterjedésével olyan fontos alapanyaggá vált a kukoricahéj, hogy még az ötvenes évek elején is értékesebbnek bizonyult, mint maga a termény. Igazi virágkora a nyolcsoros kukoricafajta elterjedésével köszöntött be, mivel ennek hosszú, fehér és selymes tapintású levelei kiválóan megfeleltek a fonás, vagy ahogy itt mondják, a pödrés folyamatos tökéletesítésére.
Az ötvenes évek szövetkezeti programja a népművészeti szintre emelkedett tevékenységet jó érzékkel és eredményesen szervezte közösségi termelőmunkává. A Népművészet – háziipar című lapban a Világhír receptje cím alatt ezt olvashatjuk a csuhéfonás modern mesterségéről: „Vess a háztájiban nyolcsoros kukoricát. Gondosan ápold, hogy csövei nagyra nőjenek. Fosztás után a hosszú, fehér és puha leveleket szedd csomóba, mert ez a legjobb anyag. Ötnél több cső bundáját kell összecsomózni, többet nem szabad, mert megpenészedik. A csomóba kötött leveleket a fosztástól számított három-négy hét alatt a teljes száradásig többször is forgasd meg. A teljesen megszáradt leveleket használat előtt áztasd meg forró, ecetes vízben. Az előbbitől megpuhul, az ecettől pedig megfehéredik. A csomót aztán bontsd leveleire, majd a leveleket tépd kétfelé. A végeket vágd hegyesre, hogy könnyebben össze lehessen sodorni. Ezután készítsd el a sodringot, a végtelen csuhéjkötelet. Ez adja azt az anyagot, amelyet aztán a szögekkel kivert formákra húzhatsz és tetszés szerinti tárgyakat készíthetsz vele. Amikor elkészült a csuhéjból font táska, kalap vagy egyéb más tárgy, a sodring végét a gombolóval dugd el és kész a világhírű lébényi exportcikk.”
Hát azért nem ment olyan gyorsan és nem volt ennyire egyszerű, míg eljutottak a nyolcféle végtermékig: spitzer, ridikül, partedli, strandszatyor, köcsög, lábtörlő, fedeles és felfelé szélesedő szatyor.
Nemcsak a végterméknek, hanem a fosztásnak is megvolt a maga gyakorlatias szertartása. A pajtákba vagy istállóba szállított kukoricacsövekről a fosztók távolították el az alkalmas leveleket, a gazdák is örültek: hamarabb góréba került a kukoricacső.
Igyekeztek szebbé és díszesebbé tenni termékeiket, oldott kristályos börzsönnyel színezett levelek beszövésével és különböző fonásmintákkal: babos, girlandmintás, srég mintás, cikcakkmintás vagy az utóbb alkalmazott lapos pödréssel. A fogantyúk mustár- azaz virgácsfonással vagy nyolcágas változatban készültek. Nagy gondot okozott az is, hogy a csuhéfonás fénykorában a lébényi mezőgazdasági kultúrára is a nagyüzemi növénytermesztés volt a jellemző, az ágazatban termelt hibrid kukorica alkalmatlan volt arra, hogy a leveleket feldolgozzák. Erre utal a recept kezdő mondata: vess a háztájiban…
A csuhé – vagy ahogy errefelé mondják: a csuhéj – fonása évtizedekig otthon végezhető munka, és a szegényes háborús évek kiegészítő kereseti forrásának számított. A két háború között egy család szorgalmas munkával egy hét alatt akár ötven szatyrot is elkészíthetett darabonként két pengő értékben akkor, amikor egy métermázsa búza ára harminc pengő volt!
Eleinte a szövetkezetben is viszonylag biztos, jó jövedelmet és főleg nyugdíjat értek el a fonóasszonyok. A kezdeti felbuzdulás és sikerek ellenére azonban a hatvanas évek végén már inkább csak az idősebbek és a csökkent munkaképességűek dolgoztak a csuhéfonó szövetkezetben. A változó ízlésnek és keresletnek megfelelően a profil is változott: a hagyományos termékek mellett megjelentek a vesszőfonású demizsonok és kosarak, azonban ezekre a munka- és alapanyagigényesebb áruk készítésére már szinte nem találtak embert. A csuhéfonás szövetkezeti formája az 1970-es évek elején már csak tizenegy százaléknyi nyereségarányt hozott, helyét teljesen a Szovjetunióba és Líbiába irányuló konfekcionáló varrás vette át.
A lébényi családok nyomorúságát enyhítő, majd jó keresetet, nyugdíjat jelentő és igazi népművészetté kiforrott csuhéfonás a kiöregedéssel és az alapanyagot adó „házi” kukoricatermesztés sorvadásával nem tudta tartani a lépést. A mai nemzedék a mesterség remekeit már csak a múzeumokban csodálhatja meg.
Özvegy Németh Istvánné és munkái
(Németh Imre felvétele, 1988)
Pödrő lányok munka közben (1948)
Lovas kocsin szállítják a csuhétermékeket (1960-as évek)
