Ház, étel, ruha | Száz Magyar Falu

Ház, étel, ruha

A kertészközség és a szállásokból keletkezett tanyavilág csaknem egy időben alakult ki. Az építkezés módját illetően hasonlóság és különbözőség egyszerre lehetett jelen. A dohánykertészek kunyhóit rövidesen magasabb építési kultúrát feltételező házak, sőt többosztatúak váltották fel. Ki-ki a saját maga művelte földre épített. Minden öl távolságban oszlopokat ástak le, ami közé nádat állítottak, és azt vastagon betapasztották. Kisebb vízár ezeknek a házaknak nem sokat ártott. A tetőszerkezetük ollószáras fedélszék, nádtető borítással. Az 1828. évi összeírásból föntebb láttuk, hogy a huszonegy házas zsellércsalád mellett tizennégy házatlan zsellér is élt Mártélyon, ami azt valószínűsíti, hogy ezek a házak többosztatúak lehettek. A szállásokból kialakuló tanyavilág vertfalú épületeiben eleinte még megtaláljuk a cölöpszerkezet nyomait. Később azonban a határ más részein elterjedt módon vályogból építettek. Annál is inkább, mert a mártélyi határban sok a vályogvetésre alkalmas, magas sziktartalmú, szürkés, homokos agyagtalaj. A tanyáknál a „nagygödör” szolgált erre a célra, amely gödröt aztán nyári időben disznók fürdetésére használták.

1860 után a gáton kívülre, a mai helyére áttelepülő falu szélén a szikes vízállások mellett még ma is megtalálhatjuk a vályogvető helyeket. A hagyomány szerint egyik ilyen vályogvető hely a régi gátőrház mellett húzódott. (Ez a régi gátőrház már a harmadik katonai felvételen is szerepel Őrház megjelöléssel.) A házakat „falrakó embörök” építették. Nem kellett a munkához tervrajz, sem logarléc, ki tudták számolni, mennyi vályog kell egy épülethez. (Átlag nyolc-tízezer darab.)

A tetőszerkezetet a faragó ácsok, többnyire szélmolnárok építették. A fedélfákra gazlécet erősítettek, úgy jött rá a gaztető, azaz nádtető, amelyet „tetéjverők” csináltak három-négyszáz kéve nádból. A tető vastagsága negyven-ötven centiméter. Úgy nézett ki, mintha egy darabból lett volna préselve. Akár kétszáz évig is tartott egy ilyen tető, ha időben „duggatták”, javították. 1880 óta a vásárhelyi tanács tiltotta a gaztető építését.

A módosabb falusiak zsindelytetőt csináltattak, a tanyaiaknál ez a fázis kimaradt. Ott a nádtetőt mindjárt a cseréptető váltotta fel.

A háztető oromzata készülhetett nádtutajból (nádfonatból), napraforgószárból, használt lécből, amelyet aztán betapasztottak, majd ultramarin kék festékkel bemeszelték. A módosabbak deszkából készítették. A faluban néhány napsugaras oromdísz is előfordult, sőt csipkézett verébdeszka is. Újabban a tűzfal élére rakott téglából készült. A XX. század első felében épült nagy istállók tetejét kanfarúra csinálták. A tanyavilágban kevés helyen fordult elő, hogy az istállót egy tető alatt helyezzék el a lakóházzal.

Nagyobb gazdáknál külön épületben helyezték el a lovakat, külön a marhákat. Kisebb gazdáknál előfordult a közös istálló is, de akkor végjászolhoz kötötték az állatokat. Mivel ezek az istállók később, a XX. század elején épültek, mindig cseréptetővel készültek. Ugyancsak gaztetőt csináltak a kocsiszínnek, ahol a vetőgépet, csézakocsit helyezték el, de sok helyen az igáskocsinak is készítettek ilyet, esetleg fészerként az istállóhoz vagy a tanyaépülethez ragasztották.

Idős mártélyi emberek szerint régen szabadkéményes pitvar volt. Így például a Nagy Rácz János-tanyában – amely az 1700-as évek vége felé épült – ilyen szabadkéményes konyha készült. A középen lévő tűzhelyen, vasháromlábon főztek. Kétoldalt egy-egy katlan. A kiskatlan mellett nyílt a kemence szája, ahonnan a kemencét fűtötték. A legtöbb tanyában már az 1890-1900-as években lepadlásolták a pitvart és kaminos kéményt csináltak. A kaminos kéményt fölváltotta a „kubik kémény”, amelyből száműzték a katlant. Ez is kiemelkedett még a konyha falsíkjából, de az ajtaja már nem ért földig, csak a kemence szája iránt látták el egy négyzetméternyi ajtóval, és alul egy lyuk szolgált a pernye kihúzásához. Míg a kaminos kémény alkalmas húsfüstölésre, a kubik kémény már nem. Külön füstölőt építettek, vagy a tyúkólban füstölték a húst. A konyha berendezése elég egyszerű: a berakott sparhelt és a konyhakaszni, valamint asztal és néhány szék (hokedli). A nagyobb edényeket olykor falba vert szögre (faszögre) akasztották. A sarokban kapott helyet egy vacok a cselédlány számára.

A másik sarokban hokedlire került a lavor. Az ajtóra akasztott fogas a nagykabát, viselő kabát, kalap helye. A kantaállón három-négy zománcos kanta, esetleg cserépkanta állott.

A szoba állandó berendezése a kemence. A nagygerenda alatt állt a sublót, amelynek három fiókjában őrizték a család fehérneműit. Tetején lefordított findzsák sorakoztak. Fölötte a falon családi fényképek. Az egész fölött a nagytükör. Ennek háta mögé kerültek az iratok és a kalendárium. A kemencével átellenes sarokban állt a sarokpad, fölötte a téka. A sarokpad előtt az asztal, néhány szék. Az udvar felöli oldalon varrógép, esetleg még egy ágy (alatta toliágy a gyerekeknek). Az ajtóra akasztott fogason ruhák, kéztörlők. Az ajtó mellett a falióra. A kemence torkán tucat gyufa.

Az első világháború után a módosabbak házába betört a polgári ízlés.

A sublót helyett sifonokban őrizték a ruhákat. Az ágyakat kifordították, véggel a fal felé kerültek párban. A Tóbiás családnál már tükörasztal és éjjeliszekrény is jelezte a jómódot.

A mártélyiak táplálkozásában első helyet foglalt el a kenyér, amelyet mind a falusiak, mind a tanyaiak maguk sütöttek egészen az 1950-es évekig. Hagyományos recept szerint készült házi készítésű korpaélesztővel, később sörélesztővel is.

Levest csaknem minden főzéskor készítettek az asszonyok, „ételnek” nevezték. Leggyakrabban a suhantott leves került az asztalra. Szívesen fogyasztották a savólevest. Főztek hagymalevest, krumplilevest, galuskalevest, paradicsomlevest. Nyáron gyümölcsleveseket, de berántva. A bab- és lencse-, valamint a lófogú borsóleves akkor volt igazán finom, ha egy kis hús is került bele. A húsleves szegényebb helyen jó, ha egy héten egyszer sorra került, módosabb helyen, főleg disznóvágás után gyakrabban adták föl az asztalra. Falusi asszonyok a szármát helyezik első helyre az ételek között.

A falusiak főleg tyúklevest és galamblevest főztek, no meg hallevest (halászlét). Ünnepélyes alkalmakkor csigatészta került a húslevesbe. A kifőtt húst mártással ették (paradicsom, torma, meggyszósz). Sült hússal fogyasztották a kaporral és aludttejjel készült tökkáposztát. Egytálétel is lehetett, de második fogásnak is beillett a krumlipaprikás. Nehéz munkák idején került az asztalra a tört bab és a tört krumpli. Igen kedvelték a keménytarhonyát. Kukoricaliszből puliszkát főztek, a búzalisztből gancát.

A halat sütötték paprikás, borsos lisztben megforgatva, de kemencében is, csak úgy natúr. A halászlét sokféle halból és többféleképpen készítették. Egyesek áttört alaplével, mások hagymán, són és paprikán kívül mást nem is használtak. Hallottunk olyanról is, aki tenyérnyi szalonnát aprított a bográcsba, arra szórta a hagymakarikát, végül a besózott haldarabokat. Az ízlések nagyon különböztek.

A tanyaiak sok tésztás ételt fogyasztottak, szombatonként elmaradhatatlanul a túrós lepényt. Sütöttek kalácsot, kiflit, hajtogatottat, perecet és pogácsát, farsangkor fánkot, újévkor rétest, nyáron bélest és „kőtt” kiflit, újabban édes tésztákat, piskótát és tortát. Ételként fogyasztották a sült tököt. Csemegeként ették a főtt és sült kukoricát, a tökmagot, a pattogatott kukoricát és még sok mindent, ami pénzbe se került, mert megtermett a ház körül. Társas vacsorákon, lakodalomkor marhapaprikást vagy birkapaprikást főztek. Arra csúszott jól a csongrádi bor.

Életkor és divat szerint nagy változatosságot találunk az öltözködésben. Régi fotók alapján úgy tűnik, hogy kevés eltérés van a tanyai és falusi ruházkodásban, a különbségek a vagyoni helyzetből adódtak.

A fiúk öltözködésére nem nagy gondot fordítottak, négy-öt éves korig pöndölben, pundrában járatták őket, amihez télire ujjat varrtak – pargetból készült –, a neve ubony. Azután kezeslábas nadrágot kaptak. Ötéves kortól nadrágot adtak rájuk. Jó időben – Szent György-naptól mindenszentekig – mezítláb futkároztak. Még lakodalmas csoportképen is így látunk néhány fiút, akik különben egészen jó ruhában vannak. A nagyocska fiúk télire kétlábas csizmát kaptak, amely jó bő volt és bármelyik lábra fölhúzhatták.

A csizmához csizmanadrág dukált, a pantallóhoz hosszú szárú cipő vagy bakancs, amely fordított bőrből készült. A sarkára patkót vertek, amellyel iszánkodás közben jól lehetett karcolni a jeget. Az iskolások hosszú téli kabátot kaptak. Télen a tanyai gyerekek elmaradhatatlan fejvédője a báránybőr kucsma, amelyet kúpalakúan vagy körkörösen beütve használtak.

A felnőttek az első világháború óta a bő gatyát fölváltották a szűk komisz gatyára. A lábukra viselőre kifordított bőrből készült zsíros csizmát húztak, ünneplőöltözetük a féllábas bokszcsizma volt. Kubikosok is szívesen használták a csizmát, de köztük inkább a bakancs terjedt el, amelyet pantallóval viseltek. Hetényi István vőfélyt is így fényképezték le. A parasztlegények kemény szárú csizmát hordtak. A halászok a hűvösebb idő beálltával olyan magasított szárú csizmát viseltek, amilyet Samu Ágoston csinált nekik. Rossz csizmaszárral térden felül érőre toldotta meg a csizma-szárat, hogy a nadrág ne legyen vizes. Kubikosok, parasztemberek nyári lábbelije a bőrpapucs volt, amelyet vásárokon a papucsostól szereztek be. Férfiember nem szívesen járt mezítláb, legföljebb ha olyan munkát végzett.

A felsőtestüket sárga vászonból készült kézelős ing fedte. Nagyobb gazdáknak, gyereknek esetleg fehér vászonból is megvarrták a „varróasszonyok”. Télen a bolyhos flanelinget viselték. Az ingre lajbit, mellényt vettek föl. A „kismándlit” nyáron sem vetették le. Ilyenkor az izzadtság kiverte a hátulján a salétromot. A mellény fölött kiskabátot hordtak, amely készülhetett szövetből, lüszterből vagy cájg anyagból.

Télen rövid, derékig érő nagykabátot viseltek, posztóból valót. Tanyaiak szívesebben vették föl a bekecset, amelyet birkabőrből készített a szűcs.

A kezükre egyujjas kesztyűt húztak, ami készülhetett gyapjúfonalból vagy birkabőrből. Ez nem akadályozta a lóhajtást. A falusiak a kalapviseletben tértek el némileg a tanyaiaktól. Amint a fotókból megállapítható, a falusiak kalapjának a kosara magasabb és összeszűkült, úgy, mint a kunkalap.

A tetejét kissé lenyomták. A szalagja is szélesebb egy kicsit, mint a vásárhelyieké. A tanyaiak kalapja nem szűkült össze. Mindig beütve hordták, kör alakban begyűrve vagy egyetlen beütéssel hosszúkásra. Ilyenkor a szélét elöl legömbölyítették. Ünnepi alkalomra sok öreg paraszt a kis szélű, félgömb formájú „keménykalapot” viselte. Ezt sohasem ütötték be (hívták dinnyekalapnak is). Sok szegény ember, kubikos, napszámos hétköznap micisapkát viselt.

A női viselet sokkal színesebb, változatosabb volt, mint a férfiaké. A kislányok kezdetben olyan pöndölt, pundrát kaptak, mint a fiúk. Egyenes derekú, bokáig érő ruhadarab volt ez, többnyire sárga vászonból. Ujjatlan és nyakánál kerekre szabott. Sok asszony maga varrta „kézen”, tehát varrógép nélkül. Ahogy nőtt a kislány, előbb-utóbb nyakba akasztós köténykét kapott. A nyaklója saját anyagából készült, a derekán két pertlivel kötötték meg.

Nyáron a lányok is mezítláb jártak. Ünneplősen szandált viseltek, hideg időben bakancsot hordtak. Téli viseletük egybeszabott pargetruha, a nyakukban az anyjuk puha fejkendője. Az iskolás lányok inget hordtak és kezes-lábas bugyit. Ettől kezdve volt alsószoknyájuk is. A felső ruha kartonból, télen pargetból készült. Vállas kötőjük hasonlított a felnőttekéhez, az alját fodor díszítette. Nagyobbacska lányok vállon gombolós inget kaptak hímzéssel és csipkedíszítéssel. Régebben úgynevezett nyitott bugyit viseltek. Az első világháború után terjedt el a csukott bugyi. Fázós öregasszonyok télen bolyhos bundabugyit hordtak. Az ing fehér vászonból készült, amire melltartó helyett pruszlikot vettek föl, ebbe halcsontokat varrtak. Végül következett a fehér vagy rózsaszín kombiné. Módosabbaknál selyemből csipkével, görögvállasan készült.

A ruha kétrészes, blúzból és szoknyából állt. Az alsószoknya nem maradhatott el. A blúz készülhetett fehér anyagból, ilyenkor csokorra kötött masnival díszítették, fodros kézelővel. Sokan tarka, mintás kelméből, fehér gallérral varrták, de felhasználtak pepitaanyagot is. A szoknyát többnyire sötét textíliából készítették. Fiatalok térdig érő egész ruhát viseltek, mások tarka mintás egész ruhát, amely a földig ért, alul két sor fodorral.

A díszítés változatos, lehetett zsabó, rátét vagy gyöngyvarrás. A nyakkivágás szögletes, spicces. A kötő sokáig jelen van, vállas, nyakba akasztós formában, egy- vagy kétzsebes. Anyaga karton vagy szatén. A lábukon szandál, a módosabbaknak lakkcipő, régebben panglis, újabban körömcipő, télen hosszúszárú cipő. A pásztorlányok, cselédlányok jó időben mezítláb jártak. Az öregasszonyok viselete a harmincas években a bundacipő. Régebben a nők bőrcsizmát is hordtak, legújabban gumicsizmát.

Fejüket áll alatt bekötött kendővel borították, anyaguk szerint delin-, parget-, muszlin-, mintája szerint törökös-rózsás és egyszínű fekete kendővel. Az öregasszonyok minden felső ruhadarabja fekete volt.

Régi családi fotókon kendő nélkül látjuk a fiatal és középkorú nőket. Rossz időben berlinerkendőbe burkolóztak vagy gyapjúból készült bolyhos „nagykendőbe”. Ezt még télikabát fölé is használták, az egész fejtetőt beborítva. Készült lélekmelegítő is posztóból vagy birkabőrből. Ismerték a női bekecset, amely könnyebb, karcsúbb és díszesebb a férfi hasonló ruhadarabjánál. Polgári ízlés hatásaként némelyek karmantyút vagy muffot húztak a kezükre.

A mártélyiak viselete leginkább a szomszéd és anyaváros Vásárhelyéhez hasonlított, de árnyalatokban számos eltérés jellemezte.