A falu épített világa | Száz Magyar Falu

A falu épített világa

A község mai képének megalapozása a XVIII. századra vezethető vissza. Az első meghatározó lépést az 1730-as években a Beniczky házaspár tette meg, amikor jó érzékkel sikerült kiválasztaniuk kúriájuk kialakításához a birtok azon pontját, amely az életet adó patakhoz közel esett, a vizek romboló hatásától azonban védett, kellő magasságban lévő hely volt. A tordasi út mellett építkeztek, sem túl közel, sem túl messze a forgalmasabb buda–fehérvári országúttól. Később kúriájuk helyére épült a kastély, kápolnájukéra pedig a templom, ahol Martonvásár szíve lüktet. Még a kastély elkészülte előtt felépült a kőoszlopokon nyugvó, boltozott lóistálló a kocsiszínnel (remíz) és a szénapajtával. Az első majorság, a Belmajor a tordasi úttól jobbra alakult ki; ennek volt központi épülete az ötszintes granárium (magtár), amely elkészülte idején (1784) igen korszerűnek számított. A szőlőhegyre, ahol dézsmaház épült, szintén a tordasi úton lehetett kijutni.

Az urasági lakhely szomszédsága miatt a templom előtt nem alakulhatott ki piactér, így a faluközpont szerepköre az útkereszteződés mellékére tevődött. A négy sarki telket Brunszvikék maguknak tartották fenn, s ezeken kapott helyet a beszálló vendéglő, az iskola, a bolt és talán a postakocsi-állomás. Az 1768-ban épült, L alakú beszálló vendéglő a falu egyik kiemelkedő építménye volt borospincével, kocsiállással, istállóval, kúttal és udvarral, ahová az úgynevezett szárazkapun át lehetett bejutni. John Paget szerint 1839 táján az élénk forgalom jeleit magán viselő fogadóban a konyha, a vendéglős lakása és a tágas ivó mellett volt két, homokkal felszórt, döngölt padlójú vendégszoba is, egyszerű bútorzatukat két ágy, egy asztal és három-négy faszék alkotta.

A park bejáratától jobbra eső saroktelket a katolikus egyház kapta, s ezen épült fel 1794-ben a parókia. A szemben lévő két telket (a mai óvoda helyén) az uradalom vezető alkalmazottai részére tartották fenn. Idősebb Brunszvik Antal 1767 táján e telkeknél és a plébánia mellett kezdte kiméretni a jobbágyportákat. Ezek az egymás mellett fekvő, hosszú, keskeny belső telkek (szalagtelkek), amelyek hosszanti oldalukkal érintkeztek, az útkereszteződésen túl, az Ercsibe vezető út két oldalán is folytatódtak. Ez az utca lett a falu első utcája, gerince, amely a település képét nagyban meghatározta.

A reá merőleges buda–fehérvári országút mentén kezdetben csak a Szent László-patak hídjáig, illetve a mai mentőállomás telkéig sorjáztak házak. Két utcájával a falu kereszt elrendezésű alaprajzot mutatott. A zsellértelkek kimérése az 1772-ben megnyitott Tót utcában (ma: Rákóczi utca) kezdődött, majd a mai Malom utcában és a Budai út mentén folytatódott.

Az új telepesek a házukat maguk építették, s mivel a birtokon fa nem volt, az építkezéshez szükséges faanyag beszerzésére pénzt kaptak. 1785-ig a házak száma 99-re, a lakosságé pedig 684-re nőtt, egy házra tehát átlagosan hét ember jutott.

Beniczkyék majorosai még olyan nyomorúságos viskókban, föld alatti odúkban laktak, amelyeknek csak a teteje emelkedett ki a földből. Az idő tájt Magyarország lakóinak nem kis hányada lakott ilyen putrikban. 1762-ben Brunszvikék 21 martonvásári épülete közül hat volt föld alatti. Putrikat a környéken 1830 után is lehetett látni (egyet Paget útikönyve meg is örökített), a martonvásáriak azonban már 1815 táján is rendes parasztházakban laktak. „Mindegyikben nagyfokú kényelmet találtunk” – írja Richard Bright. Az általa meglátogatott német paraszt „nemrég szinte teljesen maga bútorozta be házát, amelyet maga épített. A jó háziasszony nagy szorgalommal mosta a bútort az udvarban”. Bright szerint „a házaknak alapbeosztásában alig van különbség, akár német a gazdájuk, akár magyar”, majd elismerően nyugtázza: „A lakások tisztasága és rendje tökéletes. A falak fehérek. A Szűzanya, a Megváltó képeivel és feszülettel vannak díszítve.”

Az immár többutcás, szalagtelkes falu lakóházai között egymás után megjelentek a közcélú létesítmények. A régi iskola helyén az 1850-es években „díszes, kétosztályos új oskolaház” épült. A községháza feladatát kezdetben a bíró háza töltötte be, megválasztásakor ugyanis oda vitték a bírói hatalom jelképeit: a pálcát, a falu pecsétjét és az iratokat őrző bíróládát. A reformkori Martonvásáron már volt községháza, mellette állt a jegyzőlak. Községi tulajdonú kovácsműhelyről és pásztorházról is tudunk. Közösségi szerepe a vízimalomnak is volt, ahová ugyanúgy, mint az ivóba, be lehetett térni hírt hozni, hírt vinni.

Az első bolt az útkereszteződésben állt, ahol az utcai ajtót a ferdén levágott sarokba építették bele. 1858-ban a két martonvásári csárda közül a Libadöglő a tárnoki határban, a másik pedig a tordasi út mentén fogadta az utazókat. Az 1788-ban létesült postaállomás kapcsolatban állt a fogadóval, ezért ennek közelében kellett lennie. A postaállomáshoz rendszerint a postalovak és kocsik elhelyezésére szolgáló istálló és kocsiszín tartozott.

Az első dűlőneveket (Rétesdűlő, Kalapdűlő) az 1700-as évek határperes aktái említik, ezek azonban később feledésbe merültek. Az 1858. évi telekkönyvben az alábbiakkal találkozunk: Vásártéri dűlő, Máriaházi dűlő, Határdűlő, Hosszúrét dűlő, Orbán-hegy, „a belső telkesek legelője” és „a községi telkesek legelője”, a többi dűlőt a majorságok nevével jelölték meg. Ezek: a Gézamajor, Erdőhát, Belmajor, Felsőmajor, Spanyolmajor, Tükrös, Erdőhát és Kismarton. A telekkönyv három utcanevet (Temető utca, Templom utca, Országút) említ.

1858-ban a mezőváros épületei közül a legnagyobbak a fogadó, a felügyelőház, a „borosház”, az emeletes lovászház és az orvoslak volt. Tizenegy épület négy-öt helyiséggel rendelkezett. Huszonkét lakóházban három, harminckilencben pedig egy szoba volt, ugyanakkor a házak nagy része (135) két lakószobával rendelkezett. Akkoriban a budai úti házak a mai Pusztai József utcáig sorjáztak. Az utca jobb oldali végén állt a „pléh Krisztus”. A Tót utca Pest felőli házsora a Belmajorig, a mai Orgona utca bal oldali házsora pedig a temetőig húzódott. Ez idő tájt már a mai Bajcsy-Zsilinszky utcában is álltak házak. A régi vasútállomás 1861-ben épült. 1869 táján a községben 230 magánépületet tartottak számon. Ez utóbbiak közül ötven kő-, ötven vegyes-, százharminc pedig vert falú volt. Kétszáz házat nád, tízet fa, húszat cserép fedett.

1858 és 1884 között a házhelyek kimérése a vasúthoz vezető út, az időközben kialakított szeszgyár, a temető és a Belmajor között folytatódott. 1884-ben az ercsi út iskola felőli oldalán három nagyobb épület állt: az Ofner kereskedőcsalád házai (egyikük emeletes volt) és Gresser Tamás L alakú háza. A másik oldalon a házak zöme eredetileg az utcafronttól beljebb állt, ekkorra azonban néhányat már az utcáig „kihoztak”. A Müller-házat és a (régebbi) Purnhauser-házat ekkor alakították át fordított házzá. 1905 őszén a nagy tűzvész ebben az utcában pusztított, így a régi nagygazdaházakra ma már csak néhány homlokzat emlékeztet.

Időközben Martonvásáron is megjelentek a polgári társadalom különféle létesítményei: a távírda, takarékpénztár, gőzmalom, villanytelep.

A takarékszövetkezet méhkaptárral díszített sarokháza a mai posta helyén állt. A millennium táján elkészült az új községháza, a csendőrőrs, a zsidó imaház, a szegényház, az óvodaépület és az árvaház. Az 1906-ban átadott, tetszetős manzárdtetős, emeletes iskola csakúgy, mint Schwarcz Vilmos fűszerkereskedése és a takarékpénztár is a faluközpont képének meghatározói voltak. 1910 tájáról az alábbi utcák ismertek: Temető, Templom, Tót, Budai, Ercsi, Géza, Malom, Szentjános, Új, Vasút és Vásártér utca.

A községben idővel megjelenik a kávéház, a kerthelyiséges Braun vendéglő, a hitelszövetkezet, a Hangya-üzlet, a legényegylet épülete, sőt a mozi is. A postahivatal a harmincas évekig a református egyház mai telkén működött. A Táncsics utca állomás felőli oldalán volt a sokgyermekes családoknak otthont adó Oncsa-telep. A kirakodóvásár sokáig a mai Pusztai József utca és „a nagy vízfolyás” között, az állatvásár pedig a 70-es út másik oldalán volt, később azonban áthelyezték azokat az Ercsi úti faluvégre.

1930-ban kiadott Beethoven-könyvében Edouard Herriot (1924-ben francia miniszterelnök) így jellemzi Martonvásárt: „A nagy falu poros utcáival, alacsony, fehérre vagy sárgára festett házaival éppen olyan, mint az ország többi falusi települése. Lármás gyermekcsapatok, ünnepélyesen merev nyakú libák és disznócsordák zárják el vad összevisszaságban a hitvány akácfákkal szegélyezett kocsiutat.” A községről készült képeslapokon látható a széles főutca, amely utóbb kockakő („topeka”) borítást kapott. Rajta lovas és szamaras kocsik és kerékpárosok közlekedtek; az autóforgalom a negyvenes évekig nem volt jelentős. A képeslapok az utcák széles árkait és az iskolasarkon lévő hidat is megörökítették.

1935-ben a Reménysugár című lapban a Martonvásáron lakó Dobozy Imre írja: „Népművészetről, népszokásokról, fájdalom, nem beszélhetünk. Községünk a fővároshoz közel van, fontos forgalmi útvonal mellett, és a városokból kiszorult úgynevezett civilizációhoz való alkalmazkodás megöl minden egyéniséget… Alig van komoly kvalitás nálunk, és még a gazdaosztály is teljesen kivetkőzött mivoltából. Népdalok helyett értéktelen slágereket dúdolnak az eke szarva mellett, és ha itt-ott felhangzik egy-egy régi szép magyar nóta, az illetőt elmaradottsággal gúnyolják. Népviseletről egyáltalában nem beszélhetünk…”

A második világháborúban a községet súlyos károk érték, az újjáépítés azonban hamar kezdetét vette. Márkus István 1946-ban Martonvásárt imigyen jellemzi: „A Budát környező elővárosok és kertes telepek után ez az első faluszerű település nyugat felé. Aki autón szalad, némi jóakarattal városkának nézhetné: az országút-főutcát kispolgári házak szegélyezik… A falusias parasztházak és istállók s a szegények viskói jól elbújnak a kispolgár-sor mögé, de még ott is gyakran eresztenek maguk közé villaszerű családi házakat, és olyan szoba-konyhás házikókat, amelyekben láthatólag nem paraszt lakik, hanem proletár. A külső kép is elárulja: nem igazi parasztfaluval van dolgunk…”

Martonvásár, az útifaluból kialakult többutcás, szalagtelkes település képe az elmúlt évtizedekben sokat változott. Új utcák, sőt lakótelepek nőttek ki a földből. Felépült az új iskola (1976), a Brunszvik Teréz Óvoda új épületegyüttese (1991) és kialakult az Emlékezés tere. A régi házak jó részét lebontották, a letűnt idők nyomait azonban a figyelmes tekintet egy-egy homlokzatdísz, fafaragásos ereszalj, rozsdás ajtóveret, boltíves pince, kerekes kút és csigavonalas sárvetőkő formájában itt-ott még felfedezheti. Martonvásár múltidéző épületei: a kastély- és templomegyüttes, a régi óvoda, a vendéglő, a granárium, a temetői mauzóleumok, valamint az a néhány parasztház és felújított polgárház, amelyek a századforduló hangulatát őrzik.