IV. Egy különös házasság története 1940-ből
IV. Egy különös házasság története 1940-ből
„Én egy püspöknádasdi lány voltam. Józsi, aki később a férjem lett, pécsváradi legény volt. A mi házasságunk úgy kezdődött, hogy az én unokatestvérem lakodalmán párom volt egy legény, aki Józsi szomszédja volt. Nádasdi szokás szerint megkérdeztem a legényt, lesz-e a párom és kalapjára tűzhetem-e a fehér viaszcsokrot és a rózsaszín szalagot. Igent mondott, így ő kísért a templomba. Ő, mivel nem ismerte a szokást, hazavitte a csokrot. Mikor azonban megtudta, ezt vissza kell adni a leánynak, megkérte Józsit, vigye el őt Nádasdra. Ez Katalin napján történt. Este a bálon találkoztam velük, táncoltunk, a mulatság végén hazakísértek. A viaszcsokrot emlékbe akarta, ezért tiltakozásom ellenére is kifizette a háromszoros árát. Józsi kérdezte, nem tudnék-e ajánlani egy rendes lányt, mert házasodni akar. Mondtam neki, a szomszédban ismerek egy tisztességes leányt, aki talán férjhez menne. (Később bevallotta, énrám gondolt.) Józsi egyszer meglátogatott, karácsonyi lapot, levelet is küldött, melyben kérte, hogy legyek a felesége. Megköszöntem ajánlatát, de nem akartam elhagyni szüleimet, testvéreimet és a falut. Ennek ellenére Józsi nem adta föl a harcot, vasárnap újra eljött hozzánk és a szüleimmel is beszélt. Ezután, mikor jobban megismertem, én is igent mondtam. Józsi árva gyerek volt, édesanyja már 3 éves korában meghalt, majd később édesapja is, így neki kellett gondoskodnia testvéreiről. Lovakkal, jószággal foglalkozott, sokat dolgozott.
Az esküvőig sokat járt hozzánk kocsival, sőt még gyalog is. Január 30-ára terveztük az esküvőt (1940). Nem tudtuk, hogy addig még sok meglepetés ér minket. A lakodalom előtt három héttel be kellett jelentkezni a községházán és a papnál. A pap már akkor is ellenezte a házasságunkat.
A keresztapáink egyik vasárnap délután házról házra járva meghívták a rokonságot, ismerősöket, barátokat. Kezükben egy-egy szál rozmaringot tartottak fehér szalagokkal átkötve. Az édesanyák a közelebbi rokonokat hívták segíteni a lakodalom előkészítéséhez, sütéshez, főzéshez. Ekkor jöttek a meglepetések. Külön-külön hivattak minket a községházára, vőlegényemet és engem is megkérdeztek, mi lesz akkor, ha valamelyikünk lemond a házasságról. Ők sem akarták, hogy összeházasodjunk. Máig sem tudjuk, hogy miért. Szándékunkról egyikünk sem mondott le.
A lagzi az én szülőházamban lett megtartva. Négy nappal előtte kezdődött a készülődés: 1 disznót, 1 borjút, libákat, kacsát, csirkét vágtunk. Még a férfiak is besegítettek a tésztagyúrásba. Keddi napon, délután volt az esküvő. Elindultunk a násznéppel a községházába és onnan a templomba, de bemenni nem tudtunk, mert a pap bezáratta és elutazott. A násznép velünk együtt fagyoskodott a 25 fokos hidegben. A nép zúgolódott, így
a harangozónak ki kellett nyitni az ajtót. Pap nem volt, így esküdni sem tudtunk, hazamentünk. Szerencsére a faluban akadt egy lengyel pap, aki felajánlotta, hogy jöjjünk csak vissza, ő megesket minket. Így hát újra elindult a menet a templomba, ahonnan már mint férj és feleség tértünk vissza. Minden jó, ha jó a vége, kezdődhetett a mulatság.
Régen torta sem volt, de mégis kaptunk egyet: hóból, szépen feldíszítve, csak akkor csodálkoztunk nagyot, mikor a tányéron már csak a díszítés úszott, a többi elolvadt.
Soha nem fogjuk elfelejteni ezt a napot, lányainknak, unokáinknak is sokat meséltünk már róla.”
Tompek Józsefné szül: Bernhárdt Mária
(1922. február 17-én)
