Nagybörzsöny Összefoglaló
Nagybörzsöny
Összefoglaló
Összefoglaló
Nagybörzsöny, német nevén Deutschpilsen, Magyarország egyik legszebb vidékén, a Dunakanyartól északra, a Börzsöny-hegység szívében található. A táj megkapó, vadregényes látványa, a hegyek ölelésében fekvő kis falu archaikus arculata az ország egyik legszebb településévé varázsolja, melynek gazdag és különös történelmi múltja a mai napig is minden porcikájában megmutatkozik.
A Börzsöny-hegység és az Ipoly völgye kedvező természeti adottságai a Kr. e. 4000–IX. század között élt embert megtelepedésre késztették.
A honfoglaló magyarok valószínűleg csak a X. század közepétől szállták meg a későbbi Hont vármegye területét. Börzsöny falu, melyet 1138-ban említ először írott emlék, fejedelmi, királyi birtok volt, ahol királyi szolgálónépek is éltek.
A XIII. század első felében már esztergomi érseki birtok volt, s az egyházi földesúr az egykori Hauland vidékéről telepíthette le a tatárjárás után az első német bányászokat, hevéreket, „Krieckhauer”-eket, akik magukkal hozva szaktudásukat és fejlett jogszokásukat, hamarosan felvirágoztatták a települést. Egyetlen falunak így lett két temploma: a Szent István-templomot a magyar, a Szent Miklós Bányásztemplomot a német lakosok építették fel. Mindkettő ma is áll, és hirdeti Nagybörzsöny múltjának kettős gyökerét.
A vásárjogot is kapott középkori falu arany- és ezüstbányászatából, valamint aranyló borából gazdagodott, s mindkettő messze földön híressé tette. Borát a helybelieken kívül főként a főváros, Buda és Selmecbánya város polgárai itták. A település fejlődése, lakóinak hatalma azonban mégsem volt olyan mértékű, hogy magasabb rangra emelkedjen, szabad királyi város, vagy kiváltságolt bányaváros legyen – megmaradt az esztergomi érsek földesúri függőségében, lakosai, vagy azok többsége jobbágyi sorban volt.
Buda 1541. évi elestét követően a törökök megszállták Hont megye délnyugati részét is, s Börzsöny is a gyakori portyák, csatározások színtere lett. A török itt nem rendezkedett be állandóan, és ezért az 1549-től mezővárosként említett település erősen megfogyatkozott lakossággal ugyan, de túlélte a megszállást. Szinte a török hódítással egy időben terjedt el Börzsönyben a protestantizmus lutheri irányzata, és az evangélikusok szabadon gyakorolták vallásukat a török hódoltság végéig az elfoglalt katolikus templomokban. Börzsöny népének egésze az új hitre tért át.
A törökök 1686. évi kiűzése után a vallásháború szólt bele a mezőváros lakóinak mindennapi életébe. Az ellenreformáció sokszor kíméletlen harca eredményes volt – habár a teljes rekatolizáció nem sikerült –, és olyan felekezeti egyensúly teremtődött meg a lakosság körében, mely napjainkig fennáll. Börzsöny szorgalmas lakói ismét felvirágoztatták a települést. A rövidebb-hosszabb időszakokra fellendülő bányászat mellett a lakosság életében egyre nagyobb hangsúlyt kapott a mezőgazdaság, a szőlőművelés. Nagybörzsöny a XVIII–XIX. században a környék legjelentősebb települései közé tartozott. A várossá fejlődés útját azonban nem tudta kijárni, s ebben talán az időközben majdnem kimerült bányák is közrejátszottak.
Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás csak sokára, 1875-re hozta meg gyümölcsét, amikor az egykori földesúr és a volt jobbágyközösség aláírta az úrbéri egyezséget. A földjét most már szabadon birtokló parasztság nem sokáig élvezhette az önálló gazdálkodás örömét, szőleiket a filoxéra kipusztította. S habár ezeket újratelepítették, a bor, amit az új vesszők adtak, már nem volt a régi, helyette inkább a pálinkafőzés dívott.
A „boldog békeidők”-ben szaporodó lakosságot egyre kevésbé tudta eltartani a föld, mert egy-egy családi birtokot nem lehetett tovább feldarabolni, ezért sokan ki- és elvándoroltak, vagy felhagyva a földműveléssel, az erdőgazdaságban, az iparban keresték meg a kenyérre valót. A társadalmi ellentétek kiéleződésére az 1918/19-es forradalmak sem jelentettek gyógyírt. Az első világháborút követő trianoni békekötés pedig az egész országot, s különösen az új határ menti településeket mélypontra juttatta. A rövid ideig fellendülést hozó, de ellentmondásokkal teli korszak az újabb világégésbe torkollott. A második világháború idején a birodalmi német érdekek kiszolgálójává vált és a propagandagépezet hatása alá került az ország és Nagybörzsöny falu lakóinak egy része. A háború okozta anyagi károkat viszonylag hamar helyreállította a község, az emberveszteség és a „bűnös” falu kollektív felelősségre vonása azonban emberi tragédiákhoz vezetett. A kitelepített német nemzetiségű lakosság egy részének a helyére a Cseh és Szlovák Köztársaságból telepítettek be magyar nemzetiségűeket.
Az 1948-as „fordulat éve” mindezek után rendszerváltozást is hozott, és a szocializmus építésének a jegyében Nagybörzsöny is rátért a kollektív gazdálkodás útjára. Az erdőket államosították, a földeket szövetkezeti tulajdonba vették. Nagybörzsöny lassú fejlődése, a világtól való elzártsága arra késztetett sok fiatalt, akiknek nem tudtak elegendő és megfelelő munkaalkalmat nyújtani a helyi munkáltatók, hogy elköltözzenek nagyobb településekre, melyek kedvezőbb életkörülményeket biztosítanak.
A település változatos, sokszor különös múltjában megjelennek a sáncvár lakói, a német lovagok, a szekeresek, az érsek-földesúr, a német bányamunkás a patikárius, a hatalmaskodó nagyúr, a budai és a selmeci polgár, a bíró, a török megszálló, a protestáns és a katolikus pap, a kuruc katona, a földjén küszködő és a földjéért küzdő jobbágy, az uradalmi ispán, a szőlőművelő gazda, a bányavállalkozó és a bányamérnök, a vízimolnár, a lelkész-forradalmár, a kisdiák, az iskolaigazgató, a hátikas-készítő, a hősi halott és a háborús áldozat, a ki- és áttelepített, a tanácselnök, a nemzetőrparancsnok, a falujáért aggódó tanító, a magyart és a németet anyanyelvének valló, az itt megszülető, házasodó és haló – vagyis mindazok, akiket közös sorsuk évszázadokon át Nagybörzsönyhöz, Deutschpilsenhez kötött.
Nagybörzsöny ma a kirándulók és a túrázók kedvelt célpontja. Várja őket a nyugalmat, kikapcsolódást nyújtó érintetlen természet, az Árpád-kori Szent István-templom és a Bányásztemplom, a római katolikus és az evangélikus templom, a régi plébániaépület az egyházközségi kiállítással, a régmúlt időket tárgyi emlékekkel felidéző tájház, az ódon vízimalom, az ifjúsági tábor, a girbegörbe utcácskák. Egyre többen vannak azok, akik régi lakó- és présházakat vásárolnak meg, vagy építenek újat a faluban, hogy hétvégéiket távol a város zajától töltsék.
Nagybörzsöny régi fénye a századok alatt megkopott. Ahogyan a földben rejlő arany és ezüst mennyisége, majd a föld eltartó képessége csökkent, s még később, amennyivel kevesbedett a munkahelyek száma, ugyanolyan mértékben fogyott a település megtartó ereje. A középkorban az arany- és ezüstbányászatából, a szőlejéből meggazdagodó, vásárjoggal és vámmentességgel is bíró faluból a XVIII. századra „ezüstös” mezőváros, majd a XIX–XX. századra körjegyzői székhely, nagyközség, s a XX. század végére 800 lelket számláló kisközség lett. Míg korábban az arany, az ezüst és a bor szolgált a település növekedésének fedezeteként, addig ma a települést körülölelő természeti környezet és a középkorban, illetve a XVIII. század végére, a XIX. század elejére kialakult, a mai napig alig változó falukép jelenthetik a megmaradás, sőt az újbóli fejlődés lehetőségét. S talán hamarosan ismét mondhatják a nagybörzsönyiek a régi bányászszólást, amivel a korábbi évszázadokban büszkélkedtek, hogy „Az aranytehén farka Selmecen, de a feje Börzsönyben van!”
