Sík a puszta, se halma, se erdeje | Száz Magyar Falu

Sík a puszta, se halma, se erdeje

Kiskunfélegyházától délre, a Szeged felé vezető M5-ös műút mentén található a Bács-Kiskun megyei falu, Petőfiszállás. Távolsága a hajdani anyavárosától 13 kilométer, Szegedtől 52 kilométer. Természetföldrajzi szempontból a Duna-Tisza közi homokhátság keleti lejtőjén, a kiskunsági löszös hát déli részén terül el. Természeti környezetének kialakulása a jégkorszakban kezdődött, amikor hazánk két legnagyobb folyója, a Duna és a Tisza szabadon, csak a természet erőinek engedelmeskedve kereste útját a Kárpát-medencében.

A Duna több ágra szakadva átlósan szelte át a mai Kiskunságot. A folyó hullámai nagy mennyiségű homokot és kavicsot görgetve újabb és újabb medret vájtak, s csak a jégkorszak végére formálódott ki a vízfolyás jelenlegit megközelítő helyzete. A csapongó folyók áradásai és a szél közös ereje alakította ki azt a hordalékkúpot, amit ma Duna–Tisza közi homokhátságnak nevezünk.

A pleisztocén korban (jégkorszak) lerakott mintegy ezer méter vastagságú hordalékkúpot az iszapos, kavicsos homok, és a homokos lösz feltöltötte. A homokhátság ma mintegy ötven méterrel magasabb a Duna és a Tisza árterénél, tengerszint feletti magassága 130, helyenként 170 méter. A hajdani Duna-ágak a jégkorszak végén feltöltődtek, de az egykori meder mentén kialakult vizenyős laposok máig jelzik a zabolátlan folyó útját.

Amikor a folyóvízi feltöltés megszűnt, a hordalékkúp talaját a sík vidéken szabadon száguldozó szelek formálták tovább, s beborították a Duna völgyéből kifújt homokkal. A szél munkája nyomán újabb üledéksor keletkezett. A csapadékvíz összemosta a homokból, löszből és más üledékes anyagokból álló rétegeket, kialakította a vidék hatvan százalékán típusos ártéri, infúziós lösz és homokos lösz takaróját, a futóhomokos részekkel és szikes laposokkal váltakozó homokhátsági talajt.

A geomorfológiai folyamatok és klímaváltozások mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ember megjelenésével jelentkező hatásokat sem.

A sík vidéken kibontakozó földművelés, az erdőirtások következményeként a földfelszín kopár részein már a vaskort megelőző időszakban mozgásba lendült a homok. A Duna–Tisza közén létesült szarmata telephelyek lakóinak nagyállattartó, földművelő életmódja ittlétük évszázadai alatt jelentősen átalakította a tájat. Petőfiszálláson feltárt temetkezési helyükről még szólni fogunk.

A VIII. században bekövetkezett szárazság következtében tovább terjedt a laza futóhomok, amely egyes helyeken az uralkodó széliránynak megfelelően északnyugat–délkeleti buckasorokba halmozódott. A buckasorok között szikes tavak alakultak ki. Ilyen a Péteri-tó, településünk legnagyobb kiterjedésű vízfelülete, amelynek kisebb része Petőfiszálláshoz, nagyobb része Pálmonostorához tartozik. A rossz lefolyású szikes tó környéke futóhomokkal fedett. Környezetének, medrének kialakulása elsődlegesen a szél munkájának köszönhető. A tófenék tengerszint feletti magassága 92–93 méter.

A Péteri-tó gyűjti össze a homokhátság délkeleti irányú vízfolyásainak a Kővágó-érnek, a Szentkút-érnek, és Galambos-érnek a vizét, a felesleget pedig a 84 kilométer hosszúságú Dong-ér csatorna vezeti le a Tiszába.

A Péteri-tó teljes területe, madár rezervátumával együtt természetvédelmi terület, több mint kétszáz madárfajt figyeltek meg itt. A többi szikes vízállást lecsapolták. Közülük a legnagyobb volt a Tarjányi-szék-tó, amit csak a csapadékos, belvizes években borított összefüggő vízfelelület, szárazabb időszakban kaszálni, egy részét szántani lehetett. 1920 után a Tarjányi-szék-tó vizét mesterséges csatorna vezette le a Dong-érbe, mára a vízállás teljesen megszűnt. Területéből tíz holdat a csatorna elkészülte után sziki mézpázsittal (harmatperje, puccinellia distans) telepített be Tarjányi Antal. A meszes, szódás talajt kedvelő gyepnövény később az egész környéken elterjedt, s jól kaszálható takarmányt adott az állattartásnak.

Petőfiszállás éghajlata iskolapéldája az Alföld szélsőséges meteorológiai viszonyainak. Itt található hazánk legnapfényesebb területe. A Péteri-tónál az évi napsütéses órák száma megközelíti a kétezerszázat. Csapadékban szegény, az éves csapadékmennyiség átlagosan 530–550 miliméter. Gyakori az aszályos év.

Talajképző kőzete a lösz. Területének nagy részét futó-, humuszos és cserjoznom jellegű homok borítja. Jelentős a szikes és a réti talaj területe, a tőzeges határrészek egykori mocsarak maradványai. A szikes laposokban réti mészkő képződött, amit szerkezete miatt darázskőnek neveztek. A darázskő évszázadokon át a Duna–Tisza köze egyetlen szilárd építőanyaga volt.

Növény- és állatvilága az utolsó másfél évszázad alatt átalakult. A fajok jelentős része kipusztult. Természetes flórájának jellegzetes lágyszárú növényei a tartós szekfű (dianthus diantinus) és a homoki kikerics (colchicum arenarium). A homok- és sziktartalmú réteken a porcsin keserűfű kicsiny levelű, hosszú, földre csepült szárával alkalmazkodik a nyári szárazsághoz. Az őszi rózsák közül minden nedvesebb réten felénk kandikál a pozsgás gerepcsin (aster tripolium), a lila és sárga kögü virágja. Azt a formát, amely különösen a Péteri-tó körül fordul elő s társainál keskenyebb levelű, Aster pannonicus Jacg néven ismerjük. Az árvalányhajból (stipa peunata) már csak mutatóban fedezhetünk fel néhány tövet. Gyakoribb a sziki káka (bolboschoenus maritinus) és a szik nyár végi dísze, a kék virágú sóvirág. A nyirkos helyeket a csalán szereti. Májusban az utak és árkok mentén, erdők szélén díszlő gyönyörű lila virágú szíriai selyemkóró, a vaddohány a méhészek kedvelt mézelő növénye. Elterjedtségéből alig gondolnánk, hogy az 1930-as években telepítette Szentkút környékére a méhészkedő Juhász János. Ősszel barnás, szürkés színt ölt a határ, alig marad fű, október végére csak a kiszáradt homoki ballangót görgeti a szél.

Fái közül őshonos a mezei szil és a kőris. A XVIII. századtól meg-megújuló erdő-telepítések alkalmával főleg szil- és tölgyfákat ültettek, később jelent meg a homok megkötésére kiválóan alkalmas akác, s a legutolsó telepítési hullámban a papírnyár és a fenyőfélék. A tanyaudvarok jellegzetes árnyat adó fája a fűzfa és az eperfa.

A község határában már az Árpád-korban település lehetett. A XVIII. században még láthatók voltak a hajdani templom falai. 1867-ben már csak az épület köveit fedezhette fel a kíváncsi határjáró. A falucska közel volt a Budáról kiinduló, Alsónémedin, Bugyin át a kun szállásokhoz vezető „via Kunuth”-hoz.

A XVI. században a néhány házból álló kicsiny települést a magyar feljegyzésekben, Kecskemét jegyzőkönyveiben Ferenczszállás néven említik, a török adóösszeírásokban Karácsor néven jegyezték fel.

A Buda–Sáregyháza közötti úttól délkeletre elterülő Ferencszállást a török hadak kiűzése után mintegy kétszázötven évig a Kunság pusztájaként tartják számon. Jó legelőjű területét 1743-ig a szomszédos mezőváros, Kecskemét, olykor rövid időszakokra Szeged bérelte.

Ferencszállás a kun puszták benépesítésének utolsó hullámában, 1743-ban került a benépesítendő helyek listájára. A szultáni hadak és a portyázó rablócsapatok elől elmenekült népesség életben maradt tagjai a XVII. századtól visszatértek egykori falvaikba. Mások az ország sűrűbben lakott vidékeiről keltek útra, hogy új otthont keressenek a gyéren lakott Duna– Tisza közén. Ferencszállásról a sors másként rendelkezett. Félegyháza tulajdonába került, s még kétszáz évig kellett várnia arra, hogy nevéhez ismét a falu megnevezést kapcsolják. 1952-ben a Tanyai Tanács kezdeményezésére az ősi lakott hely, Ferencszállás területén alakult meg Petőfiszállás község.

A széles, hosszú puszta tulajdonosa és elnevezése az idők során többször változott. A középkortól Ferencz szállásának, Ferencszállásnak nevezték, a török adószedők Karácsornak, Karácsonnak hívták. Királyi birtokként volt a szabad kunok szállásterülete, később mint jászkun földet bérelte Kecskemét, majd megvásárolta Kiskunfélegyháza. A tizenöt kilométer hosszú, nyolc kilométer széles puszta déli, hetven négyzetkilométeres területén 1952. január 1-jén falu született, amelyet a jeles Petőfi-kutató, Mezősi Károly javaslatára Petőfiszállás névre kereszteltek. A névválasztást részben a középkori helynév hagyományos továbbörökítése, részben a Petrovits család és Petőfi Sándor Ferencszálláshoz fűződő kapcsolatai motiválták.

A XIII–XIV. századtól ismerjük a hazánkba beköltözöt nomád kunok körében kialakult helynévadási szokását. Azokat a helyeket, ahol szállásaikat kialakították, ahol jószágaikat teleltették, a közelükben élő magyarok legtöbbször a szállás vezető egyéniségéről nevezték el, például Jakab szállása, Filep szállása, Ferenc szállása.

Az új község elnevezése nyelvészeti és helynévtipológiai szempontból tökéletes megfelelője a puszta középkorban kialakult nevének. Csupán any-nyi változott, hogy személynév plusz szállás összetételű helynevünkben a mind ez idáig ismeretlen okból adott Ferenc nevet Petőfi Sándor vezetéknevével váltották fel. A puszta déli fele, ahol Petrovits István mészáros, kiskunfélegyházi székárendás kaszálói feküdtek, okkal viseli Petőfi nevét.

A helyhez gyermekkorával kapcsolódó költő legszebb tájverseiben vissza-viszatér az alföldi pusztákhoz, a tágas rónasághoz (A gólya, Kinn a ménes, kinn a pusztán, Az Alföld).

A végtelennek látszó pusztaságot Petőfi gyermekszeme először ezen a ferencszállási pusztán tekintette át – írja Mezősi Károly. Így történt vagy sem, ki dönthetné el? Így is történhetett. Ferencszállás déli felén, ahol a félegyházi székárendások kaszálói feküdtek, hat évig kaszáltatott a költő édesapja, Petrovits István. Marhái és juhai százával legeltek a Péteri-tó közelében, talán a kis Sándor gyermeket is magával vitte olykor-olykor gulyanézőbe.

Petrovits István 1824–1827-ig, majd 1827–1830-ig volt Kiskunfélegyháza nagyra becsült székárendása. Hat évig élt családjával a kiskun mezőváros központjában, a templom mögötti soron bérelt házban. Szinte bizonyos, hogy Sándorka gyakran megfordult a város akkor új mészárszékében, a Hattyúház keleti szárnyában, ahol édesapja mérte, mérette a húst.

Kiskunfélegyháza Petőfi gyermekkorában tizenötezer lakosú, népes mezőváros. Gyalog- és marhavásárai távolabbi vidékekről is vonzották a kereskedőket. Tágas pusztáin számtalan juh és marha legelt, kaszálóin elegendő téli takarmány termett. Érthető, ha Petrovits István úgy gondolta, biztos egzisztenciát teremt a félegyházi székárenda. Merész vállalkozása jó döntésnek bizonyult. Petrovits István anyagi megerősödését, vagyonosodását egyértelműen kiskunfélegyházi és ferencszállási sikeres vállalkozásának köszönhette. A család gazdasági és társadalmi helyzetében a Kiskunfélegyházán töltött évek jelentik a felemelkedés korszakát.

Kiskunfélegyházán korábban a társas bérlet volt szokásban, azaz többen szövetkezve bérelték ki a mészárszékeket. Petrovits azonban egymaga válalkozott a bérletre, sőt a korábbi évekhez viszonyítva magasabb bérleti díjat, évi ötszázötven váltó forintot ígért. A város arra törekedett, hogy minél tőkeerősebb vállalkozó nyerje el a bérletet, hiszen a mészárszékek jövedelme a közkasszát gyarapította. A bérleti díjat a település házipénztárába fizették, ahonnan például az iskolák vagy a szegényügy finanszírozását fedezték. A tanács minden rendelkezésére álló eszközzel elősegítette a székárendás fizetőképességének megmaradását, ezzel a lakosság érdekeit is védte. A bérleti szerződés tartalmazza, hogy az árendás kap a mészárszék mellé szántó- és kaszálóföldet, továbbá ingyenes marhajárást, de köteles betartani a tanács előírásait, s főleg köteles negyedévenként pontosan fizetni.

A székárendások marhái mindenkor a jó füvű ferencszállási közlegelőn legelhettek. 1818-tól a kedvezményeket korlátozták. Felmérték a mészárosok számára kijelölt szántó és kaszáló területét, a szabad legeltetés helyett pedig megszabták, hány marhát legeltethetnek. Ettől kezdve a a székárendások – Petrovits is – hatvan katasztrális hold kaszálót és huszonöt katasztrális hold szántót használhattak. A szigorítás ellenére rendkívül kedvező marhatartási lehetőséget kaptak, díjtalanul legeltethettek százhúsz marhát és a székhez szükséges vágójuhokat. Másoknak legelőbért kellett fizetniük. A szántóföldet Petrovics szintén kedvezményként kapta, a régi ferencszállási csárda közelében, a mai szegedi betonút környékén.

Maga a csárda a szegedi út mellé épült, a várostól délre hét–hét és fél kilométerre, két ablakszemével az útra tekintett. Az 1950-es években toldaléképületében kovácsműhely működött. Mezősi Károly, aki 1960-ban még látta az épületet, ezt írta róla: „Ez az egykori csárda külsőleg már egyszerű tanyaépületnek látszik. …Belül még a csárda régi épületrészeit találjuk.

A verandáról öles szélességű pincelejárat ódon, nagy pincébe vezet. A falépcsős lejárat melletti falban mélyedéseket látunk. Ennek polcain tartották egykor, mikor a csárda még fennállott, a pálinkásüvegeket. Toldi Jánosék szobája a mellette levő kamrával együtt volt a csárda »szálája«. Toldiék még ezzel a kifejezéssel említik. A kamra mennyezete még ma is gerendás, deszkázott, mint csárda korában volt, a szoba mennyezetét azonban már »lestukatéroztatták«. A szoba mellett van a konyha. Szabad kéményét Toldiék építették át. A konyha után, már az udvar felé a csárda régi lakóépülete következik.”

Petrovits az akkor ferencszállási vendégfogadónak nevezett csárdát rövid ideig bérelte. 1827-ben Kiskunfélegyháza tanácsa úgy döntött, hogy a két mészárszéket, amelyeket eddig Petrovits egyedül üzemeltetett, a szerződés lejártakor külön-külön adja bérbe. A monopolhelyzetet megszüntető döntés a korábbi székárendás számára kedvezőtlen volt. Úgy gondolta, nem osztozik másokkal, inkább új vállalkozásba kezd, és a ferencszállási vendégfogadó jövedelméből próbálja családját eltartani. A forgalmas út mentén fekvő csárdát évi hatszázötven forintért adta ki a város, többért tehát, mint a mészárszéket. A fogadó közelében, a mészárosok földje mellett a fogadós kapott tíz hold legelőt és tizennyolc holdat szántónak, kaszálónak. A forgalmas hely és a szabad bormérés vonzóvá tette az üzemeltetést, de úgy tűnik, a fogadónál a mészárszékek többet jövedelmeztek. A fogadó üzemeltetésére 1927. augusztus 9-én kötött szerződést, ám hamarosan visszalépett az egyezségtől. Egészen pontosan akkor, amikor kiderült, hogy mégis megkaphatja mindkét húsmérést.

Korábbi mészárszékbérlete 1827. október 31-én járt le. Akkor a város meghirdette az új feltételeket, de hiába szerették volna a két húsmérést külön-külön bérbe adni, megfelelő vállalkozó nem jelentkezett. Minthogy a tanácsnak más választási lehetősége nem volt, a monopolhelyzethez ragaszkodó, viszont jól és pontosan fizető Petrovits ismét megkapta a bérleti jogot. A mészárszékek üzemeltetése az előző három évben már sikeresnek bizonyult, ezért a biztosabb haszon reményében Petrovits a kevesebb hasznot ígérő vendégfogadóról lemondott.

A mészárszékek bérlőjének használatára kijelölt kaszáló a Péteri-tó közelében terült el. Akkoriban a tavat Ferencszállási-tónak is nevezték. Petrovits István kaszálóját az 1828-ban elvégzett felméréskor százhúsz holdnak találták. A szerződés szerint ennyi nem járt volna neki, de a felmérésig senkinek sem tűnt fel, hogy a tágas pusztában többet kaszáltatott a szokásosnál. A Fekete-halomtól felfelé a Ferencszállási-tó napnyugati oldalánál elterülő százhúsz hold mellett Petrovits a Dobos-tó körüli kaszálót is használta három évig. Az első évben egészen, a második és harmadik évben pedig felesben, „mellynek fele is közel száz jugerumokat ( katasztrális holdat) foglalhat magában”, olvasható a városi bizottság jelentésében. A Dobos-tó ma már nincs meg. Hajdan szikes vízállás volt a Ferencszállási-, azaz a Péteri-tó közelében, a puszta déli részén. A két tó közötti csordajáráson a mészáros százhúsz vágómarhát tartott, valamint annyi juhot és bárányt, amennyit a mészárszékben kiárusított.

A népes mezőváros mészárszékeiben ekkoriban minden napra jutott egy marhavágás. E mellett borjút, birkát, bárányt is vágtak. A városi tanács vendégeinek, a konvenciósoknak és a hivatali közös étkezésekhez elhordott áru elszámolási jegyzékei tetemes mennyiségű húsvásárlásról tanúskodnak. Az árat a tanács szabta meg, a környező vármegyékéhez igazodva. Az említett célokra vásárolt húst a városgazda olcsóbban kapta a szabad forgalmi árnál, a marhahúst hat-hét krajcárért fontját, a juhhúst öt krajcárért fontját. A hivatali vásárlás az árengedmény ellenére jelentős és biztos jövedelmet hozott a mészárosnak. A városi közbeszerzés nagyságát érzékelteti az 1825– 26-os év vásárlási jegyzéke. Fazekas László szenátor és másodbíró elszámolásából kitűnik, hogy az esztendő során 1609 és fél font húst, 267 font fagy-gyút vett meg, amiért 239 forintot és 22 krajcárt fizetett. Az éves árenda összegének közel felét fedezte tehát a tanács vásárlása.

A húsmérés mellett Petrovits élő állatokkal is kereskedett. A második bérleti ciklus eredményességét mutatja, hogy már 1828-ban 44 tehenet és kilenc ökröt adott el, amiből 2500 forint bevétele lett. Az eladás két részletben, július 27-én és október 30-án történt. A dátum azért jelentős, mert tudjuk, hogy 1828 decemberében Petrovis István 2400 forintért redemptus földbirtokot vásárolt Szabadszálláson. A székárendás ezzel a vásárlással nyerte el a jászkun kiváltságokat, amelyekre költő fia olyan büszkén hivatkozott a Kiskunokhoz című választási kiáltványában.

Petrovits István és családja hat évet töltött Kiskunfélegyházán és Ferencszálláson. Ezek az évek a családnak gazdasági sikereket, megbecsülést hoztak, s lehetővé tették, hogy Petrovits az irredemptusi társadalmi kategóriából a redemptusok közé emelkedjen. Petőfi Sándor édesapja a kor sikeres vállakozója volt, aki jól használta ki mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a jászkun szabadság és a kiváltságolt mezőváros nyújtott. A széles, hosszú puszta déli részén, a Péteri-tó mellékén ingyenesen legeltetett marhák százai és a félegyházi mészárszékbérlet eredményezte azt a vagyont, ami megalapozta a család egzisztenciáját és Sándorka, Petőfi Sándor gondtalan, boldog gyermekéveit.