Jegenicza főbíró otthonra lelt népe

Full text search

Jegenicza főbíró otthonra lelt népe
A török uralom és a felszabadító háborúk pusztításait semmi sem mutatja jobban, mint hogy tíz évvel a megye visszafoglalása után mindössze 42 lakott helyet és ezer családot írtak össze Tolnában.
Az itt élők csaknem felét rácok alkották, sőt az 1680-as években arányuk még ennél is magasabb volt. Ez a délszláv eredetű népesség, amelyet a köznyelv, függetlenül attól, hogy Bosznia, Szerbia vagy Horvátország területéről érkezett-e, egyaránt rácoknak nevezett, a XVI. századtól kezdve előbb a török elől menekülve, majd pedig a hadakat követve folyamatosan érkezett Tolna megye területére. A tizenöt éves háborút követően a török telepítéseknek köszönhetően számuk még tovább növekedett. A rácok a török zsoldjába állva részben katonáskodtak, részben állattenyésztéssel foglalkozva vándoroltak nyájaikkal egyik pusztáról a másikra. A felszabadító háborúk idején jelentős részük a törökkel együtt elmenekült, de csakhamar megkezdődött lassú visszaszivárgásuk.
Az 1696-os összeírás szerint a legnépesebb rác települések közé tartozott az Agárddal szomszédos Tolna, Új-palánk és Janya, de tudjuk azt is, hogy a szekszárdi őrség tagjait is egykor a töröknek szolgáló rác zsoldosok alkották. Az összeírás Agárdot puszta helyként tartja számon, más források viszont azt valószínűsítik, hogy a falu időszakosan mégis lakott volt. A földek egy része a századfordulón már nem hevert parlagon: a Palánkon számba vett rác telepesek nyolcvan hold szántót fogtak művelés alá, további húsz holdat használtak legelőként és tizenöt-húsz kazal szénát gyűjtöttek be évente a vízjárta szigetekről.
Az újraszerveződő megye és a földesurak számára kezdettől fogva komoly problémát jelentettek a rácok, mert miközben az elnéptelenedett vidéken minden munkáskézre égetően szükség volt, világosan látszott az is, hogy a katonáskodáshoz szokott, s kiváltságaihoz a megváltozott körülmények között is ragaszkodni látszó népesség jelenléte nehezen kezelhető konfliktusok forrásává válik. A rácok az I. Lipót által a számukra a katonáskodás fejében biztosított kedvezményeket – adómentességet, tizedfizetés elengedését – akkor is megtartották önkényesen, amikor a valóságban már csak egy részük katonáskodott, s ők is csak rövid ideig. Ha már semmiképp nem tudtak kibújni kötelezettségeik alól, akkor egyszerűen továbbálltak. Rendszerint nyáron jelentek meg egy-egy új településen, s télen, amikor a porciót kellett volna fizetni, fogták a termést, és továbbmentek.
A különleges elbírálást élvező fegyveresek és a magyarok közötti súrlódások állandóan napirenden voltak. Az amúgy is rossz viszonyt tovább mérgesítette 1699 májusában a döbröközi eset, amikor ötszáz fegyveres nádori engedéllyel támadt az éppen istentiszteletet tartó döbröközi rácságra, így torolva meg a szolgabírón és a dombóvári tiszttartón esett korábbi sérelmeket. A támadást követően a falut kifosztották, a település elnéptelenedett.
A korra jellemző nagyfokú belső vándorlás, ami egyébként nemcsak a délszlávokat, de általában az egész népességet jellemezte, nem kis mértékben akadályozta a konszolidáció előrehaladását. Ebben a helyzetben kulcsszerep jutott a birtokviszonyok rendezésének, annak, hogy újra biztos tulajdonosa legyen a földnek. Az új és régi birtokosok nemcsak a falvak újratelepítésében játszottak fontos szerepet, hanem a megye újraszervezésével a közigazgatás működtetésében is, ami ugyancsak elengedhetetlen feltétele volt a konszolidált viszonyok megteremtésének.
A töröktől visszafoglalt területek feletti rendelkezést a fegyver jogán a bécsi kormány tartotta fenn magának, s mindjárt Buda visszafoglalása után felállította a budai kamarai jószágkormányzóságot, amelynek az volt a feladata, hogy az újonnan visszafoglalt területeken megszervezze a harmincad-, a vám- és a sóhivatalokat, s ezeket gazdaságilag kiaknázza. A budai jószágkormányzóság alatt álltak a kamarai tiszttartóságok. Megyénkben kettő: a földvári és az új-palánki. 1709-es fennállásáig ez utóbbihoz tartozott Agárd is. A birtokjog elismerésében fontos szerep jutott az úgynevezett neoaquistica bizottságnak, amely a háborús évek alatt összekuszálódott tulajdonjogi kérdésekben döntött. A viszonyokra jellemzően Agárd birtokjogára is többen tartottak igényt. Egyrészt a Karacsics család, amely Karacsics Mihály tihanyi főkapitány révén a XVII. század második felében szerzett itt birtokot, másrészt a Martonfalvyak, akik valószínűleg a török elvonulása után királyi adományként jutottak néhány Szekszárd környéki falu birtokába. A tulajdonjogot végül a harmadik igénylő, Mérey Mihály szerezte meg, aki 1693. október 11-i kinevezése óta minden energiáját a szekszárdi apátság helyreállításának szentelte. E cél érdekében 1694-ben lemondott érsekújvári plébániájáról, és Szekszárdra költözött. A művelt és nagy teherbírású, ugyanakkor rendkívül erélyes férfi tevékenységét siker koronázta. A bizottság előtt bemutatott birtokügyi iratok alapján 1703-ban I. Lipót ünnepélyes oklevélben erősítette meg az apátság tulajdonjogát 44 birtokra, köztük Agárdra vonatkozóan is. Az oklevélnek volt azonban egy a későbbi történésekben még szerepet játszó olyan kitétele, amely szerint az apátság bármi módon történő megüresedése esetén javait a nagyszombati egyetem nyeri el annak az ötvenezer rajnai forintnak a fejében, amellyel a királyi kincstár az egyetemnek tartozott.
A tulajdonjogi kérdések tisztázása fontos előrelépést jelentett, a konszolidáció folyamata viszont a Rákóczi-szabadságharc eseményei miatt rövidesen elakadt, sőt az addig elért eredmények is veszélybe kerültek. A szabadságharc mindenekelőtt a már korábban is jelen lévő rác problémát mérgesítette el olyannyira, hogy egyes kortársi vélemények szerint a török dúlást talán még meg is haladó mértékű pusztulás lett a néhány éves küzdelem következménye.
Az ország déli végein katonáskodó rácságot a kuruc vezetés kezdettől fogva meg akarta nyerni, s ennek érdekében Székesfehérvár elfoglalása után Újlaki András Károlyi Sándor megbízásából követeket is küldött a bajai rácokhoz. Állítólag megállapodás is született, ami azonban kérészéletűnek bizonyult, mert az egyezményről mit sem tudó kuruc csapatok a rácokra támadtak, és kifosztották őket. A Rákóczinak behódoló dunaföldvári rácok sem menekültek meg, amikor 1704. január 17-én a Deák Ferenc és Ilosvay Imre parancsnoksága alatt álló kuruc csapatok bevették a várost. Kardélre hányták őket csakúgy, mint valamivel korábban pécsi sorstársaikat.
A kurucok az 1704. januári támadásukkal gyors sikereket értek el. A hadjárat első szakaszában a Dunán átkelő Károlyi csapataihoz nagy számban csatlakoztak parasztok, kisnemesek, nemesek, s néhány kisebb vár őrsége is átállt. Csakhamar elfoglalták a Nyugat-Dunántúl nagy részét, kuruc kézre került Tolna megye is.
A gyorsan lángra lobbant felkelés a Dunántúlon ugyanilyen gyorsan öszsze is omlott. A januári-februári támadásban részt vevő kuruc csapatok szét-oszlottak, csak egyes várakban maradt kisebb őrség. A mozgékony, a vidéket jól ismerő rác csapatokat semmi és senki sem tartóztatta fel, szabadon dúlták a vidéket. 1704 áprilisára Tolna helyzete katasztrofálissá vált, az egykori források szerint a rácok a Sióig elpusztították a megyét.
A kialakult helyzet miatt a szekszárdi apátság birtokain élő népesség jó része menekülni kényszerült, és újra bizonytalanná vált a tulajdonjogi helyzet is. Mérey Mihály szekszárdi apát ugyanis azon kisszámú főpapok közé tartozott, akik Rákóczi táborához csatlakoztak. Részt vett az ónódi országgyűlésen, ahol tagja lett annak a bizottságnak, amely az országban tapasztalt sérelmek összeírására alakult meg. Az apát később a labancok fogságába került, előbb Kukländer Ferenc táborában raboskodott, majd pedig Bécsben őrizték. A nagyszombati jezsuiták ekkor elérkezettnek látták az időt arra, hogy az apátság birtokait megszerezzék. A fölkelőkhöz csatlakozó Méreyt „polgárilag, törvényszerűen és kánonilag” halottnak nyilvánították, amivel elérték, hogy az apátság jogi értelemben megüresedettnek volt tekinthető, s így az 1703-as adománylevél rendelkezéseinek megfelelően birtokai a nagyszombati egyetemre szálltak. Igaz, a jezsuiták végül csak rövid ideig gyakorolhatták tulajdonosi jogaikat.
Mérey 1711 júniusában visszanyerte szabadságát és birtokai feletti korlátlan rendelkezési jogát. Újra kellett viszont kezdenie a telepítés munkáját, hiszen az apátsághoz tartozó falvak jó része üresen vagy csaknem üresen állt. Az óriási munkaerőhiány miatt minden ideérkezőt szívesen fogadott, a Dráván túlról visszaszivárgó rácokat is. A rácdúlásból okulva azonban Tolna és Baranya vármegye azzal a kéréssel fordult az eszéki várkapitányhoz, hogy a fegyverrel érkezők bejövetelét tagadja meg. S valóban, az 1711–13 között visszatelepülő rácok közül alig akadt fegyverviselő.
1715-re újratelepült Agárd is, az ez évből származó összeírás tanúbizonysága szerint százszázalékosan rác népességgel. Ugyanez látszik a Függelék II.-ben közreadott 1720. évi összeírás neveinél is. Azok, akik akkor érkeztek – Nicolaus Jegenicza főbíró vezetésével –, kizárólagos birtokosaivá váltak az elnéptelenedett határnak. Agárdon kívül még négy tisztán rácok lakta települést találhatunk a megyében: Berekaljat, Cikót, Majost és Szálkát. Az összes rác háztartás száma százötvenre tehető. Az összeírás biztosa a rácokat kóborló, jobbágytelek nélküli jövevényekként írja le, akik hevenyészett kunyhókban és faviskókban élnek. Ez a minősítés azonban az 1710-es évek második felében a rácság többségére már nem igaz. A Rákóczi-szabadságharc után visszatelepültek között csak kis számban találhatók csekély állatállománnyal rendelkező jobbágyok, a többségük viszonylag jómódú, fegyverétől megvált, gazdálkodáshoz értő földműves és állattartó jobbágy, vándorlásaik során nem vesztették el, sőt zsákmányolás révén még gyarapították is jószágaikat.
Az 1720-as összeírás Agárdon tizenöt jobbágycsaládfőt és mindössze egyetlen zsellért tart számon. A családok átlagosan két ökörrel, egy-három tehénnel rendelkeztek, a háztartások több mint a fele lovat tartott. A megte-lepülő rácok körében kedvelt volt a juhtartás is. A juh ugyanis igénytelen állat, jól hasznosítja a gyenge legelők füvét is. Gyapja nélkülözhetetlen ruházkodási alapanyagul, húsa, sajtja, túrója ízletes táplálékul szolgál. A magyarlakta falvakhoz képest viszont alacsony a sertések száma; 1720-ban mindössze nyolcat írtak össze. A saját szükségletet jóval meghaladó mértékben foglalkoztak az agárdi rácok méhészkedéssel, ami a török időkre visszanyúló ha-gyományokkal magyarázható. Előbb az úgynevezett élő fás méhtartás dívott, amikor is a méhek rajzását megfigyelve édességet tartalmazó edénybe csalogattak néhány vad példányt, majd egyenként elengedték őket, és követték ahhoz az odúhoz, ahova repültek. A megtalált méhcsaládokat nem pusztították el, hanem a továbbtenyésztés érdekében nyílást vágtak a fa odvába, amelyen keresztül ősszel a fullánkos rovarok lépeinek egy részét kiszedhették. Az élő fás méhtartás a XVIII. századra azonban egyre jobban háttérbe szorult, helyet adva a jóval jövedelmezőbb kaptáros méhészetnek. Az agárdi rácok méhészkedés céljára az uradalomtól béreltek földeket Adácspusztán évi harminc forintért.
Az újonnan megtelepülők az állattartás mellett növénytermesztéssel is foglalkoztak, bár ennek lehetőségei a hallatlan földbőség ellenére rendkívül korlátozottak voltak. A természet által újra birtokba vett elvadult táj emberi környezetté alakítása a rendelkezésre álló szegényes eszközökkel csak nagyon lassan haladt előre. A megtelepülés időszakában a növénytermesztés a legszükségesebb mértékre szorítkozott, a parlagolás színvonalán még alig lépett túl a nyomásos gazdálkodás irányába. A kemény munkával feltört földdarabon több éven keresztül, gyakorlatilag annak kimerüléséig, gabonatermesztés folyt, aztán hagyták parlagon heverni, s újabb terület feltörésére fanyalodtak.
A földet kimerítő rablógazdálkodás azonban csak rövid ideig volt folytatható. A népességszám növekedésével, új telepesek érkezésével oly mértékben nőtt a kenyérszükséglet, hogy ennek kielégítésére már okszerűbb gazdálkodás bevezetése vált szükségessé. 1720-ban a 15 jobbágyháztartás 231 pozsonyi mérő gabonát termelt, ami körülbelül ötven fő szükségletének kielégítésére volt elegendő. A búzatermesztés mellett jelentős volt a kukoricáé is, összesen 130 pozsonyi mérőt írtak össze. (A sertések alacsony számából arra következtethetünk, hogy ez is elsősorban emberi táplálékul szolgált.) Az agárdiak a gabonájukat Popovics Jakab malmában őröltették, aki a molnárságból évente 25 forint jövedelmet húzott. A molnár egyike lehetett a település legmódosabb gazdáinak, két lovat, három ökröt, négy tehenet tudva magáénak. Kettő kivételével valamennyi jobbágyháztartás szőlőműveléssel is foglalkozott, ami újabb bizonyságul szolgál arra, hogy az ideérkezők gazdálkodáshoz értő földművelők voltak.

A szekszárdi apátság főbb birtokainak a térképe Agárd megjelölésével (1703. évi állapot)

Mérey Mihály szekszárdi apát aláírása 1710-ből
 

Szerb üvegikon (Gaál Attila reprodukciója)

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi