Szőlő, bor, gazdálkodás | Száz Magyar Falu

Szőlő, bor, gazdálkodás

A település természeti adottságai (talaja, éghajlata, védettsége, széljárása) a szőlőtermelés számára olyan kitűnő lehetőségeket nyújtottak, hogy az a gazdálkodás központi helyét foglalta és foglalja el mind a mai napig, meghatározva annak szerkezetét. Ahogy arról a község kronologikus történetét feldolgozó, korábbi fejezetekben meggyőződhettünk, megélhetésének legfontosabb forrását jelentette. Ugyanakkor a szőlők mellett szántók, rétek és legelők is megtalálhatók a határban, időben változó területen és arányban. Nagy jelentőségű volt a település gyümölcstermesztése is.

A település határa a népesség számához viszonyítva az egykori településismertető leírások szerint is szűknek bizonyult, földje meglehetősen változó minőségű, néhol nehezen művelhető. Bél Mátyás a XVIII. század első felében így írt erről: „alig ágyúlövésnyire vannak határai és mezsgyéi, amelyek körülveszik. Kelet felől közvetlen szomszédai Borszörcsök és Devecser, délről mellette van Megyes, Hany és Lovas puszta, észak felől pedig a libák is keverednek Kisjenővel” (Somlójenő).

1895-ben a község határa 3920 katasztrális hold, területe és művelési ágak szerinti megoszlása a századfordulótól az 1940-es évekig szinte semmit sem változott. A szántóföld (1901 katasztrális holdon) foglalta el a határ legnagyobb részét, de ennek több mint fele a vallásalapítvány, valamint két középbirtokos tulajdonában volt. Jelentős az erdőterület (386 hold), a legelő (591 hold) és a rét (440 hold), mivel az itt mindig fontos állattartás, főképpen a juh-, majd később a szarvasmarha-tenyésztés nagy kiterjedésű legelő és rét biztosítását követelte meg. Mégis a legjövedelmezőbb gazdálkodási ág (elsősorban a nagyobb birtokkal rendelkezőknek) a szőlő (290 hold) és a kert (84 hold), benne a gyümölcs.

A beltelkeken a kert uralkodott, csak ritkán fordult elő a lakóépületek közé beékelődő szántó. Itt állt a lakóházak és gazdasági épületek java része, bár a külterületi részen fekvő Lovaspusztán 1925-ben 92, a Somló hegyen 106 lélek lakott. (A falu népessége ekkor 1776 fő volt.) A község belterületi részétől északra, a 8-as út feletti rész, a Bele-rét nádas, mocsaras terület volt, csupán az 1960-as évek vízszabályozási munkálatai után lehetett szántóként hasznosítani ezeket a földeket.

A Somló hegy szoknyarésze alatti területet (Bors-erdő, Andics- és Vörös-föld, a Hosszú-dűlő) kis parcellákban művelt szántók uralták. A vasútállomástól Somlójenő felé eső terület a Gele-kert, és tőle délre az urasági Csonka-dűlő a vallásalapítvány szántója volt, amelyet – amint arról már szó volt – az 1920-as évek földreformja idején parcelláztak ki. Ugyancsak a vallásalap tulajdona volt a belterülettől délre, a Torna-patak egy-egy ágától körülzárt Füzes-rét, valamint Lovaspuszta, melynek nagyobbik fele erdő, tölgy-, cser- és akácfákkal. Mellette a Nyíres legelője, melynek 28 holdas része ugyancsak az 1920-as években végrehajtott földreform révén került a somlóvásárhelyi legeltetési társulat tulajdonába.

A Nyíres nagyobbik része nyírfával beültetett erdő volt kisemberek tulajdonában, akik téli tüzelőjüket vitték haza innen. Az Agyagos-dűlőt szántók uralták, de kavicsos-agyagos talaját a legtöbben nem tudták mélyen művelni, így csupán szerényen termett. Az ugyancsak itt birtokos módosabb Abelesz Samu, a kocsmáros, mélyen szántotta, és gyakran trágyázta földjét, így az jó gabonatermő területté vált. Keletre hajló részét rétként használták.

A Pap-erdő homokos földjében rozsot, krumplit termesztettek. Mivel messze esett a falutól, ritkán trágyázták. A Hottón kevesebb volt a szántó, legnagyobb részét rét, legelő tette ki. A dombos szakaszán három forrás tiszta, egészséges, hideg vize eredt, s innen csörgedezett az Egres-patakba. A terület dombos része jól művelhető szántóterület volt, míg a mélyen fekvő részeket rétként, legelőként hasznosították. Ezek a szakaszok (ahova a környező területek vízlevezető árkainak csapadéka ömlött) mocsaras területek voltak, itt égerfák nőttek.

A Hottó déli része homokos térség, ahol a falu lakossága kiváló minőségű homokot talált az építkezésekhez. A Köpös-kúti-dűlőnél kezdődött a Kakasmajor, melynek közel száz holdja az államosítások után is egy tagban maradt, az állami gazdaság majorját alakították itt ki. A forrás kedvező lehetőségeit felhasználva csemete– és káposztáskertként hasznosították.

A somlóvásárhelyi határ déli szélén fekvő Törökmajor (1918-tól Mosonyi Artúr zalaapáti téglagyáros területe) került kiosztásra 1927-ben. Szántóterületéből mérték ki Fazekas András vitézi telkén kívül a hadirokkantak és földnélküliek parcelláit. Homokos domboldali részén szőlőt is telepítettek.

A Nagy-tő és Langos-kút, valamint a Csisznyárda kisemberek tulajdona, rossz talajú. Dombos részét szántóként, lankás részeit rétként hasznosították. A Folyó melléki-dűlőben harmadosztályú rétek voltak, tele zsurlóval, ami felhigította az állatok tejét. Ma szántóföld, kiszáradt terület. A település lakóinak szőlői a Somló hegy oldalán, annak déli lankáin helyezkedtek el.

A gazdálkodást és határhasználatot alapvetően befolyásolta az is, hogy a gazda földjei sok darabban, a határ legkülönbözőbb részein feküdtek. Fábián András somlóvásárhelyi gazda tizennégy holdja például tíz helyen. Szántóföldjei voltak a Somló hegy alatt, Nagytőbe, a Kakasmajornál, az Agyagosban, a Csonkán, a Nyíresben és Hottón. Hatezer négyszögöles legelője Lovaspusztától a falu felé húzódott, frissen ültetett akácerdeje Megygyes mellett. Ez a helyzet egészen a tagosításokig fennállt.

A somlóvásárhelyi gazdaság meghatározója – ahogy azt korábban részletesen elemeztük – a szőlőművelés és borászat. A szőlőbeli ténykedésnek minden mást alá is rendeltek a faluban. Évkezdő első munka a nyitás, nyitogatás, pirkálás. Ha az időjárás engedte, már január-februárban nekiláttak, de az is előfordult, hogy csak áprilisban nyithattak. Általában József-napra (március 19.) igyekezték ezt a műveletet befejezni. Ekkor még a sorköz talaját nem húzták fel bakhátra, csak a tőkéket szabadították meg a földtől.

Hagyományos telepítésnél a pirkáláshoz kis bujtókapát vagy, ha ilyen nem volt, az elhasználódott, elkopott nagy kapa sarkait vágták le, így lett belőle nyitogató kapa.

Következett a metszés, amely megalapozhatta az évi és részben a következő évek termését. Régi szokás maradványa a Somlón a húshagyó keddi szőlőmetszés, amikor a terület négy sarkán egy-egy tőkét megmetszve úgy gondolták, hogy védetté és bő termővé teszik ezzel szőlejüket.

A filoxéravész előtt az alacsony tőkeművelés, azon belül is a csapos fejmetszés volt általános, csak azután terjedt el, éppen a fajtaváltás hatására, a bakművelés, mert a nyugat-európai új fajták csak szálvesszős metszéssel termettek. A szőlő metszéséhez a filoxéravész után már kizárólag metszőollóval dolgoztak, a metszőkés (a Somlón a baltás formájú) teljesen eltűnt a használatból. Az aprólékos munkás metszésre – különösen az uradalmakban – sok napszámost fogadtak fel. Ilyenkor a fél falu metszeni járt. Az öszszegyűlt venyigét a család hazahordta, kiszárítva kitűnő gyújtós lett belőle.

A nyitás és metszés során összetaposott, megtömődött talajt ezután fel kellett kapálni. A Somlón a szőlőket az év folyamán négyszer, ötször kapálták. Az első volt a parragkapálás, amikor a szerszámot mélyen a földbe vágva magas bakhátat igyekeztek kialakítani. Ezt a munkát a szőlő fakadásáig (március–áprilisban) el kellett végezni. Ehhez a művelethez a hegyes sümegi kapát használtak, melynek súlya a két és fél kilogrammot is elérte. Háromszögű alakja, egyenes éle jobban alkalmazkodott a köves talajhoz, de a használatban így is elkopott két-három év alatt. A Somlón mindig kézi szerszámokkal dolgoztak, mert a kisméretű szőlők és a lejtés nem tette lehetővé még fogat alkalmazását sem.

A szőlő kihajtása után, általában áprilisban végezték a vesszőválogatást, a fattyazást, majd ezt követte a kötözés, amelynek során a megmaradt szőlővesszőket a karóhoz kötötték. (A karó magas ára miatt azonban a paraszti szőlők nagy része még 1868-ban is karózatlan volt. Egyesek napraforgót ültettek a szőlő mellé, azzal helyettesítve a támasztékot, de csak a filoxéra utáni rekonstrukciók során vált általánossá a paraszti kis szőlők karózása.) Szőlőkötözéshez zsúpot, esetleg sást használtak, vigyázva, hogy a fiatal, vízzel telt hajtások le ne pattanjanak, s lazán csomózták, hogy meg ne „fulladjon” a növény. Ez a munka átnyúlt májusra is, sőt, akinek több helyen volt szőlője, ha az egyikben végzett, kezdhette a másikat. Az egész május hónap ráment. Ezután következett a második kapálás, a bevágás vagy terítés május végén, amikor laposra dolgozták el a sorközök barázdáit.

A szőlőt a kártevők ellen permetezéssel, porozással óvták, de szakszerű növényvédelemről csak a filoxéra pusztítása után beszélhetünk. Rendszeresen csak a nagy urasági, egyházi szőlőkben védekeztek (ők is csupán háromszor: virágzás előtt, virágzás után és Péter-Pál hetében), a paraszti kis szőlőkben legfeljebb kétszer permeteztek. Permetezőanyaguk a kemencéből kihúzott, megrostált fahamu, amit kis nyírfa- vagy cirokseprűvel spricceltek rá a szőlőre. A porozás szintén fahamuval történt, kora reggel, amikor harmatos volt a levél.

Szőlőmoly ellen a hegyen éjszaka gyertyát gyújtottak, s mellé vízzel telt vödröt rakva irtották a kártevőket. A háti permetezőgépek tömeges megjelenése után, három-négy alkalommal, előre bekevert rézgáliccal permeteztek. A munkát nehezítette a hegy vízszegénysége, a kutak hiánya. Ezért gyűjtötték össze hatalmas ciszternákban, hordókban az esővizet.

Növényvédelmet – igényessége miatt – napszámosokkal nem lehetett végeztetni. A nagy urasági, egyházi szőlőkben hónaposokat alkalmaztak, akik egy szezonra (március közepétől augusztus közepéig) szerződtek, napi munkaidejük „napkelet után fél órától napnyugtáig” tartott. Hónaposnak csak negyven év alattiakat vettek fel. A középbirtokosok foglalkoztattak alkalmi munkásokat, napszámosokat, ők adtak munkát az idősebbeknek és a fiataloknak. A kisbirtokosok, törpebirtokosok minden szőlőbeli tennivalót a család munkaerejére támaszkodva végeztek el.

Tavasz végén, nyár elején (általában pünkösd előtt) fogtak hozzá a fattyazáshoz, válogatáshoz, amikor a fürtkezdemények már láthatóak voltak. Azokat a hajtásokat, amelyeken nem volt fürt, kézzel tépdesték le. Amikor a megnőtt szőlővessző elérte a karót, letetejezték, csonkázták, azaz tetővágást végeztek. A levágott hajtásokat hazavitték, és a malacoknak adták zöldtakarmányként. Erre a munkára általában Péter-Pál hetében (június vége) került sor. A zöldmunka sok napszámosnak adott kenyeret vagy pénzkereseti lehetőséget a Margit-kápolna búcsújára.

A zöldmunkát követte a harmadik kapálás a harmollás vagy hurolás Péter-Pál nap körül, de még az aratás előtt, mert később nem lehetett napszámost kapni. Sarlós Boldogasszony napja (július 2.) után „fordult le a szőlő”, ekkortól kezdett el mennyiségileg is növekedni a fürt. Ezután a munkákat óvatosabban végezték, nehogy megsértsék, leverjék a gyömölcsöt. A kánikulai hetekben nem mentek a szőlőbe, a szőlőhegyet is lezárták.

Szüretig azután már csak az érés alá való kapálás, a „negyedöllés” volt hátra, amit István királytól (augusztus 20.) kezdtek el. Ilyenkor érett legjobban a gyümölcs a visszaverődő napfényben, melegben.

Ha szükség volt rá és nagyon gyomos volt a tábla, ötödször is kapáltak Kisasszony-nap (szeptember 8.) táján. A szüret előtti gyomtalanítás munkáját korábban kézzel végezték, a paraszti szőlőkben lesarlózták a gazt.

A csemegeszőlőt és az étkezésre szánt eltartani való fürtöket Kisasszony-nap táján szedték meg, hogy az érésben levő szőlők meg ne rothadjanak. A fürtöket a parasztpincékben zsúpon vagy akasztókampókon, nagyobb présházakban felkötéssel tárolták. Szellős, hűvös helyen tartva sokáig elálltak. A mézédes, töppedt szemek kitűnő csemegét jelentettek téli ünnepeken.

A borszőlő leszedésére, a szüretre később került sor. A Somlón még a XX. század elején is Terézia napja (október 15.) körül kezdődött. A jobb minőség érdekében az urasági, nemes és polgári szőlőkben később, Orsolya-nap (október 21.) után, de a szerzetesrendek somlói szőlőiben gyakran november elején kezdtek csak hozzá. Előtte kitakarították és fertőtlenítették a pincéket, kimosták, kiforrázták az edényeket, majd amikor kiszáradtak, a hordókat bekénezték.

A szüret a szőlőbirtok nagyságától függően egy-négy napig eltartott. A szőlő feldolgozása: darálása, préselése, a vele kapcsolatos munkák elvégzése egy-két hetet is igénybe vett. A kisparcellás paraszti szőlőkben a szüret volt a legszínesebb, legjelentősebb és legünnepélyesebb társas munkaalkalom, amely – bár nagy figyelmet és komoly fizikai igénybevételt jelentett – inkább szórakozásnak számított.

Réső Ensel Sándor a XIX. század közepi népszokásokat ismertető könyvében így ír a somlói szüretről: „…folytonos zaj, mozgás és élet mutatkozik ekkor az egész hegy felszínén. Tánc, zene szünet nélkül, tarack és puskaropogás a szüretelők hujjogatásaitól kísértetve hangoznak vissza a hegy szikláiról, míg az éj setétében bolygó fáklya-fények, s a magasban cikázó rakéták tűnnek szemeinkbe, ez így tart három napig, mialatt rendesen a szüret is véget ér.”

Erre az alkalomra rokonokat, szomszédokat, jó barátokat hívtak. Napszámot ilyen helyen annak sem volt szokás adni, akinek nem volt szőleje, és így nem lehetett visszasegíteni. A szüretelők reggelit, ebédet és egy kosár szőlőt kaptak, illetve azt az edényt rakták tele szőlővel, amit magukkal hoztak a szedéshez.

A somlói szüretek hagyományos étele a birkagulyás. Általában nyílt tűzön, bográcsban főzték, burgonyával, galuskával dúsították. Forrón, aznap sütött kenyérrel tálalták, utána óbort ittak. Nehezen is álltak fel újra szüretelni.

A nagyobb gazdaságokban napszámosokat is alkalmaztak, bár a szüretkor kifejezetten károsnak tartották, de pótolni mással nem tudták.

A XIX. század derekáig a szüret tényleges megkezdésének időpontja nem az egyes szőlősgazdák döntésétől függött, azt a hegyközség elöljárósága határozta meg. A szüret egybehangolt kezdésének oka a régebbi századokban elsősorban a szőlőből, borból, mustból természetben szedett adó (dézsma, hegyvám, kilenced) könnyebb beszedése, később a szőlőlopások megakadályozása volt. A vásárhelyi plébános még a második világháborúig is felment szüretidőben a hegyre, és szőlejében maradt a szüret végéig. Ilyenkor mindennap átment misét tartani a Margit-kápolnába.

A szüret munkafolyamatai egymásra épültek. A szőlő szedését általában lányok, asszonyok és nagyobb gyerekek végezték, a puttonyosok, csöbrösök, taposók férfiak voltak. A szüretelők a sorok között haladva szedték a termést, kézzel szakítva le a fürtöket, az uradalmakban késsel, majd a XX. század elejétől szüretelő ollóval vágva le a termést. Faedénybe, famelencébe, fertálysajtárba szedtek, az össze- és kihordást az útra, majd onnan a pincébe, csöbrökbe öntve a csöbrözők végezték.

A puttony csak a XX. század elejétől szorította ki ezt a dongákból összeállított, abroncsokkal összefogott, közel negyvenliteres faedényt. A nagyobb urasági szőlők távolabb eső présházaiba bivalyos vagy ökrös szekerekkel, kádban szállították a mustot.

A szőlődarálók megjelenése előtt a présbe kerülő szőlőt összetörték, taposták. Először már a csöbörben muszkolófával megmuszkolták, majd ezt a munkát folytatták a taposással. A nagyobb birtokosok a présházban, a bálványprés előtt álló tipróban, a szegényebb kisparasztok, zsellérek tipróládában vagy szapusajtárban taposták termésüket. A gyári darálók csak az 1920-as évektől szorították ki a korábbi fürtzúzó eszközöket.

Ezután került a szőlő a présbe. A XIX. század végéig kizárólag fából készült szerkezeteket használtak, melyeket a famunkához értő bognárok, falusi ácsok faragtak, állítottak össze, s csak a XX. századtól vált általánossá a gyári prés használata. A préselés sokáig tartott. Előfordult, hogy mindenszentekkor végeztek.

A must erjedésének megindulása után az első fejtést karácsony körüli időben végezték, addig seprőn érett a bor, az adta sajátos ízét. A következő fejtésekre január–február, majd április tájékán került sor. A bort a paraszti présházakban még a XX. század elején is faabroncsos hordókban tárolták.

A szőlőmunka azonban még ezzel sem ért véget. A tőkéket advent körül fedték, takarták, kapálták be, ekkor trágyázták. A késő őszi fedéskor kialakított sorközi árkot hordták tele trágyával, amit majd a tavaszi nyitáskor fedtek vissza. Rendszeresen csak az uradalmi szőlőket trágyázták (az apácák szőlőjét a vásárhelyi jobbágyok marhás robotban ganajozták), a jobbágyparaszti szőlők feljavítása csak a filoxéravész utáni újratelepítésekkel lett általános.

A gazdálkodás másik nagy területe a szántóföldi növénytermesztés volt, amely vetéstől aratásig igényelt a szőlőnél lényegesen kevesebb gondoskodást. Fő terménynek a búzát tekintették, legtöbbet ebből vetettek, mellette árpát, rozsot is. A szálas takarmánynövények közül leginkább a lucernát, zabosbükkönyt, bíbor- és lóherét termesztették, amelyeknek vetésterülete gyakran meghaladta a szántóföldek harmadát. A többi részben kukoricát, burgonyát, répát neveltek. Vetésforgót alkalmaztak, minden évben váltogatták a parcellákat. A rozs után krumplit vagy kukoricát, a kukorica után tavaszi árpát vetettek. A bíbor, lóhere illetve bükköny után búzát termeltek. A növénykultúrák váltogatása alól egyedül a lucerna – mint a föld minőségét javító évelő növény – jelentett kivételt, amit három-négy évig is meghagytak, így nem esett mindig a vetésforgóba.

Az őszi vetés alá mindig háromszor szántottak. Az első sekély szántást mindjárt az aratás után elvégezték, majd augusztus közepén, vége felé került sor a keverőszántásra, amelyet már mélyen végeztek. Vetés előtt egy-két héttel következett a harmadik, a vetőszántás, melynek mélysége a vetnivalóhoz igazodott. A vetőszántást azonnal tövisboronával végighúzatták, elsimították a felületét. A szántást a gazda és legényfia végezték, többnyire lovakkal, de akinek ökrei voltak, azokkal.

A vetést az uradalomban és a nagyobb parasztgazdaságokban már az első világháború előtt is vetőgéppel munkáltak. De a két világháború között már a kisebb gazdák is többen összefogtak, jobbára testvérek, rokonok közösen vásároltak egy-egy vetőgépet. Kézzel ekkor már csak a szegények vagy törpebirtokosok vetettek, illetve a kis területű utánvetés, pótlás esetén éltek vele.

A tavaszi gabona földbe juttatását, a szántást, vetést, boronálást márciusban végezték. A burgonyát a gabonafélék után március végétől, míg a kukoricát Szent György napja körül (április 24.), de legkésőbb május elején vetették el. A kukorica közé tököt is raktak nyolc-tíz lépésenként. A babot később, a fagyosszentek után rakták el az asszonyok, három-négy szemet ejtve egy-egy lyukba, amit kiskapával vágtak ki.

A kukoricát két-háromszor kapálták meg, míg a krumpli vetés utáni gondozása hagyományosan egyszeri kapálásból, majd töltögetésből állt. A kapásokkal szemben az őszi gabona nem kívánt különösebb gondozást.

Az aratást Péter-Pál (június 30.) vagy Sarlós Boldogasszony (július 2.) napja körül kezdték. Általános gyakorlat szerint mindenki maga aratott, a családok maguk végezték a nehéz munkát, legfeljebb szükség esetén valamelyik rokon segített. A nagygazdák és az uradalmak viszont aratókat fogadtak, napszámosokat, akiknek a munkáért fizettek, valamint ebéddel látták el őket, de volt akinél résziben történt az aratás, ott a munka befejeztével mérték ki az aratórészt, ami meghatározott mennyiségű gabonát és szalmát jelentett.

Az aratást a XX. század közepéig kaszával végezték. Egy kaszához három ember kellett, a kaszáson kívül a marokszedő és a kévekötő. A kaszás a gabonatábla szélét úgy kezdte vágni, hogy a levágott a fenn állónak dőlt, ahogy mondták, rávágta. A marokszedő kétmaroknyi szálat fogott egybe, és belefektette az előre elkészített gabonakötélbe. A kévekötő mindkét végén kihegyezett fával kötötte be a kéve kötelét. Egy kévébe mindig több marok ment. A kévébe kötött gabonát a napi aratás után összerakták kepébe. Az árpából tizenhárom, a rozsból tizenhét, a búzából pedig tizennégy kéve adott egy keresztet, a keresztek alkották a kepét. A keresztbe rakott gabona mindaddig állt a tarlón, amíg nem végeztek az aratással, ami három hétig is eltartott.

Az aratást követte a takarulás, azaz a gabona behordása a szérűre, ahol a cséplés történt. A takarulással sietni kellett, ezért többen összefogtak és ökrökkel, lovakkal, hosszúszekerekkel hordták be a terményt. A behordott gabonát az udvar végében kijelölt helyen, a szérűn asztagba rakták. Alulra régi szalmát hintettek, majd a kévéket fejjel egymás felé fordítva rakták össze soronként, úgy, hogy eső esetén a víz lecsurogjon róla.

A cséplést megállapított rend szerint végezték, előre értesítve a gazdákat sorra kerülésük idejéről. Egy nap három helyre is odaért a gép. Az 1940-es években Fábián Lászlónak, Fazekas Józsefnek és Szalai Gézának volt cséplőgépe.

A gépi cséplés mellett a kézi cséplés is hosszú ideig megmaradt a gyakorlatban, mert egyrészt a tetőfedéshez szükséges rozsszalmát csak így tudták biztosítani (a gép teljesen összetörte volna), másrészt a szegény emberek, akiknek csak öt-hat kereszt gabonájuk termett, többnyire cséphadaróval verték ki a szemet.

A cséplőgépek megjelenése előtt állatokkal nyomtatták a gabonát. A pajta előtt elkészített szérűre terítették le a kioldott gabonakévéket, majd ráhajtották a lovakat, ökröket, azok körbe járva kitaposták a szemeket. Időnként megforgatták a kiterített gabonát egészen addig, amíg ki nem pergett a szem.

A kicsépelt gabonát a lakóház élelmiszer-tároló helyiségében tárolták a hombárban, külön a búzát és az árpát. Általában havonta mentek valamelyik helybeli malomba őrletni. (A községben lévő három vízimalom a Torna-patak nagy esése, viszonylag bőséges vízhozama folytán egész éven át működött.)

Szeptember végén, esetleg október elején szedték ki a krumplit, répát, törték a kukoricát. A burgonyát kapával forgatták ki a földből vagy ahol nagyobb területen ültettek, ott kiszántották. Kisebb mennyiséget még kint a földön, ha több termett, azt zsákokba rakva hazaszállították, és fedél alatt, legtöbbször a színben szétválogatták. A nagyot, „az öregét” étkezésre, másik részét vetésre tették félre. Az apró szemű vagy hibás az állatoknak maradt, amit folyamatosan megfőzték, és azzal etették a disznókat, tyúkokat. A saját szükségletre való „evőkrumplit” a ház pincéjébe vagy kamrájába tárolták, a többit, a javát jól kibélelt verembe rakták, amit szalmával, vagy ha nagyon hideg tél volt, szalmás trágyával, kukoricaszárral gondosan befedtek, ott tavaszig elállt. Az elvermelt krumplit tavasszal magasabb áron tudták eladni.

A beérett kukoricacsöveket kézzel tördelték le, halomba rakták, majd szekérrel hazaszállították. Otthon, esténként fosztották, többnyire a fiatalok: a családból, a rokonságból, a szomszédból vagy a barátok, barátnők jöttek össze, ami szórakozást is jelentett, nem csak munkát. A kukoricát ugyancsak válogatták. A szép hosszú csövűt félretették a következő évre vetnivalónak, a többit a góréban, vagy ha kevés volt, a padláson tárolták. A morzsolást téli esténként az öreg családtagok és a gyerekek végezték. A földeken maradt kukoricaszárat november körül levágták, hazaszállították, felaprítva takarmányozásra használták. De még a földben maradt töveket is kiszántották, összegyűjtötték, és tüzelőként hasznosították.

Kert minden háznál volt, de ott csak a család szükségletére termeltek zöldséget vagy főzelékféléket. Az 1930-as évek végén dinnyével próbálkoztak, amit Pápára, Celldömölkre és Veszprémbe szállítottak eladni, de hosszú távon nem vált be termesztése.

A község gyümölcstermesztésének jelentőségét gyümölcsfáinak nagy száma igazolja, a mennyiségi rangsorban (1895-ben 3784 fa állt a telkeken) a devecseri járás községei között a hetedik helyet érdemelte ki a település. A legtöbb a szilva-, szeder-, őszibarack-, alma- és körtefákból volt, ezt követte a cseresznye, meggy, kajszibarack, dió és a mandula. A gyümölcsfák többsége természetes vad magokból, a Somló hegyen, a szőlőkben nőtt. A nyári gyümölcsök értékét még növelte viszonylagos koraiságuk. A fák gyümölcsének felhasználását a XVIII. majd a XIX. századi hegytörvények is köztesnek nyilvánították. Mivel az urasági szőlőföldek körüli gyümölcsfák termésére gazdájuk nem tartott igényt, legtöbbször a vincellér rendelkezett vele. A gyümölcsöt gyakran elvermelték, és ősszel hordták haza. Egy részét megszárították, de bőven került belőle a piacra és a vásárhelyi szeszfőzdébe is alapanyagként.

A hagyományos gazdálkodásban a szőlőművelésen és a szántóföldi növénytermesztésen kívül az állattartás játszott még jelentős szerepet. Nagy jelentőségűnek a szarvasmarha-, sertés-, a ló, a XIX. század végéig a juh- és baromfitartás mondható. Vásárhely mezővárosnak a török hódoltság alatt, de még a XVIII. században is az egyik fő jövedelemforrása a marhatartás volt, majd a XIX. század elejétől a juhtenyésztés. A szabad legelők elvétele, a legelők bérleti lehetőségének elvesztése ellehetetlenítette az állattartást, de azt látjuk, hogy még 1895-ben is Somlóvásárhely állatállományának összeírásakor 1016 juh, 726 szarvasmarha, 680 sertés, 77 ló és 3578 baromfi, húsz méhcsalád volt a községben. Alapvető szerkezetváltozás következett be ezután, mert az 1925-ös adatfelvétel már csupán három juhot, kevés baromfit, családonként átlagosan tíz tyúkot, 389 sertést és 633 szarvasmarhát talált. Növekedett viszont a lovak száma, ekkor százkettőt írtak össze a faluban.

Az 1930–40-es években a tíz hold körüli gazdaságok mindegyikében tartottak egy pár ökröt igavonóként és egy pár lovat, mert a hosszabb utakra, vásározásra vagy borszállításra alkalmasabb volt a lovas fogat. Volt még egy-két fejőstehén a család eltartására, valamint hat-nyolc disznó, kettő a család szükségleteire, a többit eladásra nevelték. A nagyobb gazdáknál baromfiféléből is több fajta volt, húsz-huszonöt liba, pulyka, ötven-hatvan tyúk szaladgált az udvaron.

Ezen a vidéken emberemlékezet óta pirostarka svájci szarvasmarhát tartottak, az uradalmakban viszont foglalkoztak szürke magyar marha, a celldömölki apátság szomszédos várdapusztai birtokán bivalyok nevelésével. A falubeliek között is volt, aki kísérletezett a nagy szarvú szürke marhával (Fábián Andrásnak és Meszlényi Józsefnek az 1930-as években húsz-huszonöt szilaj jószága volt), azonban száj- és körömfájásban elpusztultak.

A nagyállatok etetése télen és nyáron különbözött egymástól. Szent György-naptól Szent Mihály-napig (április 24. szeptember 29.) a szarvasmarhákat és a sertéseket a legelőre hajtották, így az istállóbeli takarmányozás mellett friss zöldhöz is juthattak. A pásztorokat – a gulyást, a kanászt – a legeltetési társulat fogadta fel, és kötött velük évenként megújított szerződést, de járandóságukat a gazdák fizették az állatok után meghatározott mennyiségű gabonában. Szállást a község biztosított. A pásztorház a Bele-szegben volt, a szegényházzal egy fedél alatt. A nagygazdák külön is legeltettek marhákat. Ezeket őrzőgyerekre vagy saját fiaikra bízták.

Ősszel, tavasszal, nyáron mindig volt elegendő zöld: lucerna, lóhere, csalamádé, baltacím, a lovaknak szemestakarmány, zab. Télen törekkel kevert répát, kukoricaszárat etettek velük. Az állomány takarmányozásában fontos szerepet játszott a rétgazdálkodás. Akinek jó vizenyős részen volt kaszálója, már márciusban kitisztította a vízelvezető árkokat, mert csak így nevelt jó szénát. A fű elvirágzása után kezdődött a kaszálás, júniusban, júliusban. A lekaszált füvet is ki kellett szárítani, ezt szolgálta a forgatás. Miután megszáradt, a szénát nagygereblyével összeszedték, petrencébe húzták, majd a rét szélére boglyába rakták. Ezt követte a hazaszállítás, valamint a széna behordása, betárolása. A kisgazdák a ház padlásán, a módosabbak a telek végében álló keresztpajtában halmozták fel a szénát.

Somlóvásárhely lakossága az önellátáson felül termelt javait értékesítette. A település árucsere-kapcsolatai kétirányúak voltak: egyrészt a községből kifelé, másrészt a szűkebb és tágabb környékről befelé irányultak. A község fő kiviteli termékeit a bor, gyümölcs, zöldségfélék, a tej, valamint bizonyos állatok képezték, ezeket a helyi vásárokon kívül leginkább Devecserben, Tüskeváron, Sümegen, Jánosházán, Csöglén, Pápán értékesítették. Takácshoz Nemeshanyba és Bodorfára, kötélverőhöz Devecserbe jártak.

A szükségletek kielégítésében a helyi iparosok és kereskedők vezető szerepet játszottak. Sokan jöttek venni és eladni a faluba. Fekvése, a térség közigazgatásában korábban betöltött szerepe mind hozzájárultak ahhoz, hogy még a XX. század elején is a térség vásári és piaci központja lehetett. Itt találkoztak a Bakony és a Kisalföld vásárlói és vásározói. Jöttek iparosok Pápáról, Celldömölkről, Sümegről és Jánosházáról. Szívesen hozták ide portékájukat a tüskevári fazekasok, az ugodi meszesek, a bakonybéli faeszközárusok, a győri halászok, rendszeresen látogatták vásárait a soproni és bécsi tyúkászok és tojásvásárlók.

Somlóvásárhelynek négy vására volt: a József-napi (március 19.) állat- és kirakodóvásár, a Margit-napi (július 13.) és Lambert-napi (szeptember 10.) állat-, kirakodó-, és gyümölcsvásár, valamint a karácsonyi (december 24.) kirakodó-, déligyümölcs- és mézeskalácsvásár karácsony hetében. Ezekre nemcsak a helyiek, hanem a környező települések, Borszörcsök, Somlószőlős, Somlójenő, Oroszi, Pusztamiske, Káptalanfa, Pirit, Csabrendek, de még Sümeg és Tapolca lakói is készültek.

Az állatvásárokat a falu északnyugati részén, a vasútállomástól Somlóvásárhelyre vezető út déli oldalán tartották, míg a kirakodóvásárok és heti piacok helye a község keleti részén lévő Szent Imre téren volt.

Az állatvásár bejáratánál állt a Cédulaház, ahol a vásárra hajtott állatok egészséges voltáról győződtek meg az állatorvos segítségével, valamint itt kellett befizetni a helypénzt is. A vásárhelyi állatvásárra különösen szarvasmarhát hoztak szívesen, egy-egy nagyobb forgalmú napon több száz állat cserélt gazdát, itt szerezték be a lovakat, a disznót, adták el a malacokat. Kis számban kecskét és birkát is árultak. Az állatvásártér mellett álltak a pecsenyés sátrak, ahol a hurka, kolbász íncsiklandozó illata terjengett, és itt verték fel a kocsmárosok sátrait. A pecsenye és a bor árusítása elmaradhatatlan része volt a vásároknak. Itt kaptak helyet a jövendőmondók és mutatványosok, ide húzódtak a koldusok és szerencsejátékot űzők is.

Az állatvásárokhoz kapcsolódtak a kirakodóvásárok, ahol a gazdaságban, háztartásban vagy a ruházatban szükséges holmit lehetett megvásárolni. A kettő kiegészítette egymást, azonos napon tartották. Az állat-és terményvásár a tér egyik oldalán, az iparcikk- vagy kirakodóvásár a másik oldalon kapott helyet.

A kirakodóvásár területén az azonos árucikket árulók egymás mellett, meghatározott sorrendben követték egymást. A tér északi oldalán árulták portékáikat a csizmadiák, cipészek, edényárusok és fazekasok. Középen kaptak helyet a szabók, míg a tér másik oldalán álltak a rőfösök, kékfestők, kalaposok sátrai. A kirakodóvásár hátsó részében helyezkedtek el az asztalosok és a bakonybéli faeszközkészítők, akik különféle gereblyéket, favillákat, nyírágseprűket árultak. Keresett volt a cukorkások, törökmézesek és mézeskalácsosok sátra, ahol nemcsak mézeskalács-figurákat, hanem csokoládét és márcot is kínáltak. A bazárosoknál sokféle apróság közül lehetett választani: fésűt, tükröt, pántlikát, gyöngyöt, gyűrűt meg varrótűt és szappant.

Vásáraink megszüntetéséig (1949) még működött a Somló vidéki falvak egymást kiegészítő kapcsolatrendszere, állandó és rendszeres árucsere-tevékenységgel, melynek egyik központja Somlóvásárhely volt. Vásárok nélkül a községnek ez a szerepe is elveszett. A nagy gazdasági-társadalmi átalakulások nem hagyták érintetlenül a hagyományos kultúrát sem. A mezőgazdaság kollektivizálása háttérbe szorította a paraszti gazdálkodás formáit. Az évszázados tapasztalat- és tudáskincs az emlékezetbe szorult vissza.