Szatmárcseke Összefoglaló
Szatmárcseke
Összefoglaló
Összefoglaló
Szatmárcseke az ukrán határon, Fehérgyarmattól 18, Nyíregyházától 88 kilométerre, a Tisza bal partján fekvő, 1640 fős település. Belterülete 240, határa 3420 hektár. A község 110-115 méterre a tengerszint felett, a délkelet felől északnyugatnak lejtő Szatmári-síkságon helyezkedik el. Mindenütt víz övezi, északon és nyugaton a Tisza, keleten a Túr csatorna, délen egy mély vízlevezető csatorna és a kis Túr határolja. A Kárpátok közelsége a csapadékban érezteti a hatását: összege eléri a 750 millimétert. Az éghajlati tényezők a kevésbé hő-, inkább vízigényes szántóföldi és kertészeti kultúrák számára kedvezőek. Kiváló lehetőséget biztosít a rét- és legelőgazdálkodás, az állattenyésztés számára is.
A község területét a XII. század végéig összefüggő tölgy-kőris-szil erdő, a folyók, vizek mentét füzesek, fűz-nyár és elegyes ligeterdő borította. Amikor 1181-ben egy oklevélben feltűnik a település neve, egyúttal létrehozóját, a Cseke nevű erdőőrt is megemlítik. Ura a későbbiekben a Szentemágócs nemzetségbe tartozó Kölcsei család volt, amely két ágon, a Kölcsey és a Kende családon keresztül egészen 1945-ig a település legnagyobb és meghatározó birtokosa volt. Bár Csekét (csak 1907-ben kapta a megkülönböztető Szatmár jelzőt) a XVI. század elején az ország nagybirtokosai, a Báthoriak, a Perényiek szerezték meg zálogban és vétel útján, eredeti tulajdonosaik mégis vissza tudták szerezni az ősi falut. Az 1660-as évre már nagyszámú armálissal (nemesi levéllel) rendelkező nemes él a hadak vonulásától viszonylag messze eső településen, számuk a következő században is gyarapodott. Ők, mintegy tíz-tizenöt család alkotják a község XIX. század végén, XX. század első felében élt nagygazdáit, az 1795-ben a Felvidékről betelepített római katolikus vallású tizenhat család leszármazottai a nagybirtokon élő úgynevezett gazdasági cselédséget.
A település lélekszámát a középkor végén – egy 1509-ben elkövetett hatalmaskodás résztvevőit jegyző dokumentum alapján – háromszáz főre tehetjük. 1660-ban 108 háztartást írtak össze (körülbelül 540 lélek), ám a lakosság száma a Rákóczi-szabadságharc után, 1720-ra, húsz jobbágy- és négy zsellércsaládra csökkent. 1785-ben már 806 ember lakta Csekét, határa ez idő tájt 6368 katasztrális hold volt. A népesség a XIX. század legvégére (2003 fő) és 1960-ra (2165 fő) érte el a csúcsot, számát az Amerikába történt kivándorlás (körülbelül háromszáz fő) és a világháborúk apasztották, nem beszélve az országon belüli gazdasági migrációról.
A XIX. század harmincas éveitől Cseke nevét Kölcsey Ferenc, a költő, a politikus, Szatmár vármegye főjegyzője tette ismertté, 1838-ban bekövetkezett halála óta híressé. 1815-ben birtokosztály révén költözött a faluba, s bár végleg nem kívánt itt maradni, családi körülményei (öccse, Ádám halála, árvájának, Kálmánnak a felnevelése) miatt végleg ittragadt, itt halt meg 1838-ban, itt is temették el. A klasszikus műveltségű, a korabeli Európa filozófusainak, irodalmárainak (Bayle, Fontenelle, Voltaire, Holbach, Goethe, Kant) műveit jól ismerő, de a magyar irodalomban is tájékozott, messze földön megcsodált könyvtárral rendelkező költő kúriájában született meg Magyarország nemzeti Himnusza 1823. január 22-én. Az országgyűlési követséget is vállaló, a politikai ügyekben a legnagyobbakhoz, Wesselényi Miklóshoz, Széchenyi Istvánhoz, Deák Ferenchez, Kossuth Lajoshoz mérhető költő miatt vált zarándokhellyé Szatmárcseke. 1838 óta minden magyarok Mekkája a „szent sír”, mindazoké, akit megérintett életében legalább egyszer a hazaszeretet érzése.
A Himnuszt – melynek végső címe: a magyar nép zivataros századaiból – 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg, s ezzel vált közismertté. 1848-ra már héber nyelvre is lefordították. Sikerét annak köszönhette, hogy egymásra felesel benne a magyarság történetének diadalmenete és az elbizakodottság szülte bűnök miatti isteni büntetés okozta egyetemes szenvedés. Tiszteletére megírásának napját, január 22-t az egész országban a magyar kultúra napjaként tartják nyilván 1990, a rendszerváltás éve óta. Szatmárcsekén minden évben a Himnusz keletkezését megelőző vasárnapon összegyűlnek mindazok, akik hisznek a magyar kultúra maradandóságában és értékeiben.
Kölcsey Ferenc maga építette kúriáját – melyről több, hiteles beszámoló ad képet – 1862-ben a rokon Kende család vette meg, s a lassan rommá váló hajlékot 1889-ben lebontották. Hasonló sors várt a helyére épített háznak 1960-ban, amikor ugyanitt húzták fel egy új művelődési ház falait. Ez ad helyet ma a két helyiségből álló, a költőt és korát bemutató Kölcsey Ferenc Emlékháznak.
Szatmárcseke ma már országszerte ismert nevezetessége az 1979 óta műemléki védelmet évező református temető. A különleges, egyedi megformálású sírjelek csak erre a településre jellemzőek, máshol nem találhatók fel az országban. A csónak alakúnak mondott fejfák tulajdonképpen ember alakúak, s a sírba fektetett halottat személyesítik meg. Eredetükről, keletkezési idejükről – írásos feljegyzések híján – 1930 óta, miután a néprajztudomány „felfedezte” a csekei temetőt, számos elméleti feltevés látott napvilágot, némelyik még obi-ugor nyelvrokonaink csónakos temetkezésével is összefüggést vélt találni.
E temető sarkában található Kölcsey Ferenc sírja is. Az első síremlék – egy félbetört oszlop – 1854-től 1938-ig jelezte az arra járóknak a költő nyugvóhelyét. Halálának századik évfordulóján exhumálták Kölcsey és öccse, annak felesége hamvait, s helyezték országos ünnepség megtartásával a ma is látható köroszlopos síremlék alá.
A kötet szerzői a fellelhető írásos források alapján részletesen bemutatják a község történetét a középkortól az 1970-es évekig, leszármazási táblákkal eligazítva az olvasót a Szentemágócs nemzetség XIV–XV. századi, valamint a Kölcsey család XVIII–XIX. századi viszonyait illetően. Külön fejezetet szánnak az 1919-es véres eseményeknek, amikor a helyi direktórium elnökének a hívására egy harminc-negyven fős vörös különítmény a csekei laktanya fegyveres elfoglalásával két csendőrt megölt, a helybeli folyambiztost pedig kijelentései miatt Sátoraljaújhelyen kivégeztette. Hasonlóképp részletesen tárgyalják 1956 forradalmi napjait, a lakosság magatartását.
Önálló fejezetekben történik a XVI. század közepén református hitre áttért lakosság vallásos életének, a XVIII. század közepe óta folyamatos iskoláztatás múltjának a bemutatása, építkezéseik felsorolása. Az 1795-ben betelepített katolikusok 1841-ben építettek Hám János szatmári püspök anyagi támogatásával templomot, iskolájuk 1809-től mutatható ki.
A kötet Függelékében kapott helyet a költő sógornője, Kölcsey Ádámné született Szuhányi Jozefin 1856-ban felvett hagyatéki leltára, amely képet ad a magyar nemesség középső rétegének életmódjáról a XIX. század első felében.
Szatmárcseke ma az idegenforgalomban reméli jövőjét megtalálni: a fejfás temetőt, Kölcsey Ferenc sírját felkeresők, a magyar kultúra napján idesereglők mellett számít mindazokra, akik a magyar népi ételkultúrát kedvelik. Ezért rendezik meg minden év februárjában a nemzetközi cinkefőző (lisztes krumpli), augusztusban, az érésekor a szintén nemzetközi szilvalekvárfőző versenyt szatmári, beregi, kárpátaljai versenyzők részvételével – többezeres idelátogató örömére, gazdag folklórműsorral színesítve.
