Szentgyörgyvölgy Összefoglaló
Szentgyörgyvölgy
Összefoglaló
Összefoglaló
Szentgyörgyvölgy az ország nyugati peremvidékén, a Lenti-medencében, változatos földrajzi környezetben – a Hetés, Göcsej és az Őrség határán – fekszik. A lankás, sík tájon átfutó Kerka-patak és környéke már az őskorban is kedvező feltételeket kínált a megtelepedő ember számára. A régészeti leletek bizonysága szerint e környék az újkőkortól folyamatosan lakott volt, egészen a Krisztus utáni V. századig. A VI. század végére, amikor az első avar törzsek megérkeztek a Dunántúlra, a Lenti-medence és az azt övező dombvidék kívül esett települési övezetükön. Ekkortól a honfoglalás korának végéig a területet nem lakták, sőt mesterségesen lakatlanul tartották. A terület egyfajta határsáv lehetett a keletebbre települt avarság és a nyugat felé húzódó Karoling Birodalom keleti végein lakók között.
Az új haza délnyugati határa nagyjából azon a vonalon húzódott, mely a XI. század végén a veszprémi egyházmegyét a Szent László által alapított zágrábi egyházmegyétől elválasztotta. A két terület találkozási vonala a Murától, Letenyétől kiindulva északkelet felé fordult – Magyarszerdahelyig –, majd pedig északnyugatnak, így Berzencén, Szentpéterföldén, Hernyéken, Zalabaksán át a Kerka vizéhez ért, s emellett húzódott Csesztregen, Ramocsán át a vasi határig.
Az ezen a területen élők – miként Szent László II. törvényében olvashatjuk – kétségtelenül szabad emberek voltak, egyedüli feladatuk a határ, a gyepű fegyveres védelme volt. A Kerka menti őrökről írásos források a tatárjárás utáni időkből maradtak ránk. 1257-ben Csák zalai ispán előtt vallották Kuppán, Hada és László, hogy a tatároktól való félelmükben csatlakoztak a Kerka menti zalai őrökhöz, földjeikkel együtt, s a veszély elmúltával ki akartak válni. Az ekkor végrehajtott határjárás során kiderült, hogy földjeik a Kerka közelében, Szentgyörgyegyháza, a zalai őrök földje mellett feküdtek. Ez a Szentgyörgyegyháza minden valószínűség szerint a mai Szentgyörgyvölggyel azonos település.
Ez a gyepűvonal a XII–XIII. században jórészt elvesztette jelentőségét. A Kerka vidékén viszont megmaradtak az őrök, mert a nyugati határ közel esett ide, s így továbbra is szükség volt rájuk. A XIV. századtól sorozatos – immár nem katonai – támadások érik a település lakóit, az egykori őröket. Az ekkor már nagy hatalmú Bánffyak – miként annyi más kortársuk – igyekeztek birtokaik határait kiterjeszteni. Valamikor 1314 előtt erőszakkal elfoglalták a Bakács nemzetség radnai földjeit. Ez a Radna a mai Szentgyörgyvölgy határában vagy közvetlen szomszédságában feküdt. Az oklevelek a XIV. század végén Radnaülése, illetve Dédtelke néven említik. A Bakácsok és a Lendvaiak közt zajló per majd egy évszázadig elhúzódott. 1393-ban Lindvai János kénytelen volt elismerni, hogy eme birtokokra nincs joga, hisz azokat a Bakácsok mindig és régtől fogva nemesi jogon bírták. (Ez az oklevél nemcsak a Bakácsok, de közvetve a volt őrök nemességet is elismerte.)
Az egykori őrök leszármazottai közül legnagyobb rangra a Bakács család emelkedett. Vagyonát és tekintélyét Bakács Sándor alapozta meg, aki ura, Lindvai Bánffy János oldalán részt vett a gyászos emlékezetű mohácsi csatában, ahol is önfeláldozó módon átadta lovát urának. Jutalma nem maradt el. 1529-ben különböző zalai, majd 1531-ben vasi birtokokat kapott. Az 1553-ban bekövetkezett haláláig vagyonát tovább gyarapította.
Utódai a Szentgyörgyvölgyén lévő udvarházukat megerősítették, de az nem tudott ellenállni az olykor be-betörő töröknek. Egy ilyen támadás során esett el valamikor 1576 és 1578 között Bakács Lukács. A család leszármazottai a XVII. században már nem élnek a faluban. A XVI–XVII. században jelentős szerepet játszó nemzetség utolsó sarja az 1743. szeptember 6-án elhunyt Bakács Benedek huszárkapitány.
Az egykori őrök ivadékai a XV–XVI. század során szinte kivétel nélkül nemesi levelet kaptak. 1368 és 1541 közt 33 család. 1513-ban tizenkilenc családnak mindössze egy telke vagy annál kisebb birtoka volt. 1542-re a nemes családfők száma már 49-re nőtt. 1542 és 1626 közt a nemesi családfők – s ezzel együtt a falu – lélekszáma viszonylagos állandóságot mutat. A következő száz év alatt erőteljes növekedés figyelhető meg. 1725-ben az összeírók már 82 nemesi családot találtak itt.
A népesség száma a XVIII. század folyamán szinte robbanásszerűen gyarapodott, és 1900-ban elérte a falu történetében feljegyzett legmagasabb számot, 1242 lelket. 1949-ben 1235-en lakták a falut. Az ezt követő viharos politikai és gazdasági változások következtében azonban nem egész fél évszázad alatt drasztikus változás következett be, 1990-ben mindössze 530-an élnek már csak itt.
A falu lakói a XVI. század második felében – miként a környékbeli települések is – a megreformált hit követőivé váltak. Első ismert lelkészük Farkasi István volt, aki 1596-ban szolgált itt. A helybeliek szabadon gyakorolhatták vallásukat 1717-ig, amikor a zágrábi püspök megbízásából a vármegye katonasága elűzte az akkori prédikátort, Peleskei Pétert, és a templomot erőszakkal elfoglalta. Ezt követően mintegy 65 évig a református híveket a becsvölgyei prédikátor szolgálta. Az 1781-ben kiadott türelmi rendelet után, 1783-tól ismét van református lelkésze a falunak. Templom 1787-ben, Szalay János prédikátorsága idején épült, akkor torony nélkül. Azt 1805-ben emelték. A templom berendezés és festése, híres felhős-kazettás mennyezete a XIX. század első harmadában készült.
A katolikus plébánia XVIII. századi újjászervezésével módosult a falu vallási és társadalmi képe. A század derekán a plébánia földjeire a plébánosok jobbágyokat telepítettek. Ez időtől folyamatosan négy-öt jobbágycsalád élt itt.
A XIX. század második felében lassú, de egyenletes gyarapodás jellemezte a települést. A század végén és a XX. század elején épültek a rangos, a jómódot erőn felül is hirdető, a falura oly jellemző lakó és gazdasági épületek. Ez a fejlődés azonban az első világháborút követően megrekedt. 1918 decemberében a szerbek megszállták a Muraközt, illetve a Muravidéket, így a falu határának egy részét is. A jugoszláv–magyar határkijelöléskor a szerbek falunkat is magukénak kívánták. Igényüket azonban nem tudták elismertetni, a község a magyar oldalon maradt. A sajátos helyzet hátrányait igazán majd csak a második világháború után érezték az itt lakók. A jugoszláv határ közelsége miatt az itt élők fokozott mértékben szenvedték meg a Rákosi-korszakot. 1949 nyarán félszáznál is több gazdát nyilvánítottak kuláknak. A tőlük elvett földeken alakult meg a tszcs. 1950. június 23-án néhány óra alatt kitelepítették az ellenségnek tekintett embereket, családokat. A kitelepítettek egy része 1953-ban, java része azonban csak 1956 után térhetett vissza szülőfalujába.
Szentgyörgyvölgy napjainkig megtartotta alapvető mezőgazdasági jellegét. Az 1960-as évektől – a hagyományos népi fazekasság mellett – iparszerű kerámiagyártás is folyt a téesz melléküzemágában. A falu egyetlen üzemét 1998 óta szlovén tulajdonos működteti. Az 1990-es évektől az egykori hátrány előnnyé vált. A nyugati határszél közelsége, a falu és a környező táj szépsége vonzza a turistákat. Ez érződik a falu külső átalakulásán is. Sorra újítják fel a régi kúriákat, két panzió is megnyílt, új iskola épült, emlékműveket, köztéri szobrokat állítottak.
