Guzsalyosok, szőttesek, viseletek

Full text search

Guzsalyosok, szőttesek, viseletek
A szilágnagyfalusi parasztság gazdálkodásában hosszú évszázadokon keresztül igen jelentős szerepet töltött be a kender finom rostjainak fonallá fonása, majd ennek vászonná, textíliává szövése. Kender- és lenvászonból készültek az alsóruházat egyes darabjai, a gatya, az ing és a pendely, valamint a búza és a liszt tárolására szükséges zsákok, a lakásban és a háztartásban használatos textíliák (abrosz, törülköző, lepedő, törlőruha), a férjhez menő leány kelengyéje.
A kender és feldolgozása a legrégibb idők óta hozzátartozott a szilágynagyfalusi asszonyok életéhez. A XVIII. század első évtizedeiben, sőt még előtte is a község jobbágyasszonyai – robot formájában – fonással tartoztak a földesuraknak. Évente több font kendert kellett beszolgáltatniuk: két font súly alatti mennyiséget 57, két-három fontot 112 családnak. Az elmúlt évszázadok folyamán a kender termesztésében és feldolgozásában a lakosság nagy jártasságra tett szert. Itt a kendert augusztusban nyűvik (nyűtték), majd a falu határában folyó Határ-patak mentén levő, mintegy tizenöt-húsz kisebb-nagyobb terjedelmű, a Deák György és Torkos Julianna tulajdonát képező tavacskában áztatták. Minden kita kenderből egy fű kender a gazdát illette, amiért ezt megengedte.
Áztatás előtt marokra porciózták, majd egy-egy kitába tizenkét fűt kötöttek. A művelethez a tavak forrásvizét használták, amelyek igen gazdagok ásványi sókban – ezért sebek gyógyítására is használták –, mindez hozzájárult ahhoz, hogy a rost a szálról minél könnyebben leváljék. Az áztatás általában két-három hétig tartott. Ezután a kendert szárították. A tilolás következett. Ekkor a rost különvált a szártól, majd pedig, hogy a szálak finommá, selymessé váljanak, téhejezték, vagyis húzták őket. Az így nyert szálakból fonták a fonalat. Szilágynagyfaluban kétféle guzsalyt használtak: a kerekest és a kézit vagy talpast. Az előbbit Szilágyballa mesterei készítették, az utóbbit egy helybeli faragó, Bara János. Orsófaragóként Somogyi János volt ismeretes.
A kender fonását az 1950-es évekig a fonóházakban végezték. A fonók helyét – utcánként kettőt-hármat, bérleti díj ellenében –, úgy választották ki, hogy a helyiségben minél többen elférjenek. Guzsalyos volt a Víz utcában, a Piac téren, az Alszegen és a Felszegen is. A Víz utcában Baricsánék a nagyszobájukat adták ki ilyen célra. Egy-egy guzsalyosba tíz-tizenkét lány is eljárt. Kétféle volt ismeretes: a leány-, illetve asszonyfonó. A lányok talpas guzsalyukra piros, az asszonyok fekete selyemszalagot kötöttek. A fonóházak tisztán tartása és világítása a lányok, a muzsikusok felfogadása a fiúk feladata volt.
A nagyfalusi fiatalok életében nagy jelentőségük volt a fonóknak. Itt ismerkedtek meg a fiúk a lányokkal, a guzsalyos volt a szórakozás: az éneklés, a mesélés, a tréfa – és a játék – fő színtere. Gyakran elhangzottak az alábbi dalok: Fogd a kontyod, hogy ne lógjon / hogy a hajtűd ki ne hulljon! // Leveles az erdő, lehajlik, / Nem szeret a rózsám, haragszik. A lányok kezéből kiejtett orsót csókkal lehetett kiváltani. Ha valamelyiknek nem volt erre hajlandósága, akkor az orsót a fiúk az udvarra vitték, ahol lebontották róla a fonalat. A fonókat általában húshagyó kedden zárták be.
Megfonása után a fonalat a motollára felmotollálták. Hamuból készült forró lúgban szapulták, azaz fehérítették, szárítás után a csüllőre (csévére) került. Innen a vetőkaróra olyan hosszú végbe, amilyent belőle szőni akartak. A szövést tavasszal, március és április folyamán végezték. Helybeli mesterek által készített vagy tótoktól (szlovákoktól) vásárolt esztavátán – szövőszék – különböző szőtteseket készítettek. A szövésnél a kender mellett mint beleverőt, gyapotot is használtak. Utoljára 1985-ben Ősz Klára szőtt a faluban.
Szilágynagyfaluban két, illetve négy nyüsttel szőttek. A kétnyüstös szőttesek a legsűrűbb, legvékonyabb, legfinomabb vásznak. Ebből a vászonból készült az ünneplő fehérnemű – ing, gatya –, a törülköző, a törlőruha, a fejelepedő (koporsóba), a lepedő és az abrosz. A felsőruházatra szánt vásznat a Nagykárolyban működő kékfestők apró mintákkal megfestették kék színűre. Régen tiszta kenderből, majd gyapottal vegyesen szőttek. Három nyüsttel szőtték a lisztnek való zsákot, amely tömöttebb volt, mint a négynyüstös, és a lisztet nem engedte át. Emellett mintás, úgynevezett macskanyomos abroszokat is készítettek háromnyüstös vászonból. A négy nyüsttel szőttből zsákokat, abroszokat és törülközőket.
A mintás, nyüstös szőttesek a XIX. század végén kezdtek Nagyfaluban elterjedni. A fehér libabőrös három-, a sáhos négynyüstös volt. Abroszokat, szakító(szakajtó-)ruhákat, kerek- és komakendőket készítettek, többnyire tiszta gyapotból, macskanyomosan, táblásan, almás- és derelyemetszős csíkkal. Ezeket nevezték bársonycsíkos szőtteseknek. Az úgynevezett szedéses szőtteseket Nagyfaluban orsóhegyre szedték. A vászonszőttesek a legfinomabb ecsetelt kenderből készültek.
A XIX–XX. század fordulóján az ünneplő fehérnemű háziszőttes vászonból készült, a vőlegénying, a fiúskendő finom len- vagy kender fűvászon volt. A gyapotfonal elterjedésével jelentek meg a gyapottal vegyített egyeles, fonalas-, gyapottas- és rázottasvászon anyagok. Ezekből állították elő az úgynevezett viselőpendelyt, a lábravalót, amelyet szívesen használt a földművesnép. Az első világháború után az úgynevezett házigyócs- és miszirvásznat is szőni kezdték, majd fokozatosan áttértek a bolti gyolcs használatára.
A szilágynagyfalusi asszonyok által készített szőttesek és vásznak tömöttségük és szép kivitelük miatt keresettek voltak a Szilágyság vásáros helyein, elsősorban Szilágysomlyón. A faluban többen – a legismertebb volt közöttük Ősz Klára – eladásra dolgoztak. Az elkészült anyagokat Sebestyén József vásárolta föl és árusította a kirakodóvásárokon.
Az eladó lányok kelengyéjének – staférjának – jelentős részét is szőttesek, varrottasok tették ki. A legegyszerűbb tarisznyáskendőtől a legdíszesebb fiúkendőig elengedhetetlen tartozékai voltak a kelengyének. A kenyérsütéshez szükséges szakasztó- és törülközőkendőkből, szakácsasszonyruhából, koma- és vőfélykendőből több tízet kapott a menyasszony hozományul. A fiúskendő volt a lakodalom fő dísze, amelyet az ifjú pár feje fölé, két tányér közé helyeztek. Mindegyik valóságos remekmű, az asszonyok kifinomult ízlését, a szövésben-fonásban való jártasságát bizonyította.
A hímzés – különösen a párnavéghímzés – ma már teljesen kiveszett a faluban. Egykor, szombatonként, amikor szünetelt a fonó, a lányok kézimunkáztak. Keresztszemmel varrták az almást és töltésest, később a madarasakat, többnyire piros-kék fonallal. A XIX–XX. század fordulójáig szálán varrott keresztszemeseket készítettek. A fejtőfonal megjelenésével először a lepedőszéleket, abroszokat, majd a párnacsúcsokat hímezték. A Bánffy-kastély, Nagy Ferencné otthona voltak a hímzések igazi műhelyei, ahol a helybeli lányok a kötényeket, a zsebkendőket és a női ingmelleket hímezték.
A szilágynagyfalusiak hagyományos népviseletét, öltözködési szokásait nem volt könnyű felidézni, hiszen alig maradt róla feljegyzés, sőt a viseleti darabokból is keveset lehetett fellelni. Petri Mór szűk szavú ismertetőjén, néhány, a XIX–XX. század fordulóján készült fényképen, az öregek emlékezetéből feljegyzett híradásokon kívül a nagyfalusi viseletről nincs már tárgyi emlék. Azt viszont elmondhatjuk, hogy a szilágynagyfalusi öltözködési szokások több tekintetben azonosak voltak a Berettyó mentétől nyugatra az Alföld, északra pedig a Szilágyság–Tövishát tájának divatjával, bár Petri Mór szerint „a Tövishátnak, a Kraszna és a Berettyó mentének megvannak a jellegzetes vonásai… Nagyfaluban a nők a sötét színt kedvelik. Itt a fiatal menyecske sötétfekete öltözetben, de fehér rojtos gyapot fejkendővel… megy a templomba esküvője után legelőször. A férfiak fehér, galléros condráját, melyet felöltve viselnek, kezdi leszorítani a kék mándli.”
Boér Miklós néprajzi író, aki a XIX. század végén járt e vidéken, a nép öltözködéséről szólva megemlítette: Szilágynagyfalu „egyetlen más szilágysági magyar község lakóinak öltözködési divatával össze nem hasonlítható”. Boér ősi szokásnak tartotta, hogy esküvője után a fiatal menyecske sötét öltözetben, fehér rojtos gyapot fejkendővel, az anyósa kíséretében ment legelőször a templomba. A sötét szín – a fekete – nem a gyásznak, hanem az ünnepi alkalomnak volt a kifejezése. Szokásként a XIX. század folyamán vált általánossá a faluban olyannyira, hogy a menyasszony is fekete ruhában esküdött.
Viselése mindenekelőtt a lakosság foglalkozását tükrözte, mert jellegzetes paraszti öltözet volt, amelyet – miként építészetét, temetőinek gombfáit – az egyszerűség, a cifrátlanság jellemzett. Csak kivételes esetben jelezte a rangot, a falu társadalmának osztályhelyzet szerinti rétegződését: teljesen általános volt az ing-gatya-guba viselet mind a szegényebb, mind a módosabb parasztok körében. Legfeljebb az iparos mesteremberek jártak polgárias öltözékben. A gyáripar termékeinek megjelenése előtt a szilágynagyfalusi nép a ruházkodás alapanyagát, a vászonneműeket és alsóruháit – pendely, ing, gatya – maga állította elő. A gyapjúból készült gubát helybeli vagy más településeken – Szilágysomlyó, Zilah, Margitta – dolgozó gubacsapóktól szerezte be.
A szilágynagyfalusi nők hajviseletére fényképekről, valamint néhány adatközlő homályos elbeszéléséből lehet következtetni. A XIX–XX. század fordulóján a lányoknál legáltalánosabb volt az egy ágba font haj, amelynek végére a szoknya aljáig lecsüngő piros, kék vagy rózsaszínű pántlikát kötöttek. Később a koszorúba font változat lett a divat, az asszonyok kontyba csavarták a hajukat. Fejükre kartonból, kasmírból, bársonyból készült keszkenőt tettek, amelyet álluk alatt megkötöttek.
Alsóruhaként háziszőttesből, később gyócsvászonból készült rövidinget és pendelyt viseltek, derékon laposráncokkal szűkítették, lefogásukra pendelygallér szolgált. A pendely fölé bő, csaknem a csizma fejéig érő, úgynevezett derekas ruhát – szoknyát – vettek. Felsőruhaként a rövid fehér kisguba volt elterjedt. Viselete annyira általános volt, hogy a menyasszony még a XIX–XX. század fordulóján is gubában kötött házasságot a templomban. Az úgynevezet lékrifélék (rékli) közül a gyári anyagból készült, magas nyakú, kézelős pongyolka volt a legismertebb, amely lehetett elöl-, illetve oldalgombolós. A gombolásra más színű anyagból vagy ugyanabból formált fodros szegélyű borítót vagy betétet varrtak. A lékrit a szoknyába bekötve viselték. Felsőruhaként télen lájbit és ujjast is használtak.
Szintén felsőruházatként viselték a zsalikendőt, amely a nagylányok öltözetének volt a legjellegzetesebb darabja. Az átlósan kettőbe hajtott kendőt a vállra fektették – összeszedték –, és két végét a mellen keresztezve a derék magasságában megkötötték. Általában a bordó színűeket kedvelték, ezeknek a szélei rózsákkal voltak teletűzdelve. A zsalikendőket a házaló tót kereskedőktől vásárolták. Egyesek szerint a zsalikendő viselete a Nógrád megyei palócsággal való kapcsolatra utal. A szoknya elé a fiatalabbak világosabb, az idősebbek sötétebb színű anyagból készült, sűrűn ráncolt kötőt kötöttek, amelynek felső részét darázsolás fogta le.
A hagyományosnak tekinthető nagyfalusi férfiviselet a következő: vászongatyát (bűgatyát) és bő ujjú vászoninget hordtak. A kendervászonból készült gatya bősége ötven-hetven centiméter között váltakozott, a deréknál a korcba, azaz ráncba szedték. Innen eredt a ráncos gatya elnevezés. A lábszárközépig érőt főleg nyáron viselték. Az első világháborútól kezdve – a gyapotbehozatal csökkenésének arányában – viselete fokozatosan elmaradt. Téli öltözetük puha szárú csizmából, posztónadrágból (priccsesnadrág), lájbiból, posztókabátból (ujjas) és gubából állt. A bőgatyát ünnepnapokon is viselték, de lábukra csizmát húztak, miként a gyermekek is.
A konfirmáló ifjaknak az egyik 1930-as években készült fényképén a fiúk lábán kemény szárú csizma látható. Nyáron mezítláb vagy bocskorban jártak. A guba felső, nyak felőli részét piros színű bársonyszalaggal bevont gomb, a gubaszem fogta össze. A viselő, az ünneplő és a váltóguba egyaránt elterjedt volt a parasztság körében, és sokáig viselték Nagyfaluban. Legismertebb volt a göndör szőrű fürtös guba, még a két világháború között is, elsősorban a borús, hidegebb napokon hordták. Egyébként a templomba is gubában jártak.

Gerebenező asszony

Tilolják a kendert

A XIX. század végén már géppel is varrtak

Női viselet a XIX–XX. század fordulóján

Fiatal lány ünneplőben a XIX. század végén

Fiatal lány ünneplőben a XX. század elején

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi