A polgárosodás útján | Száz Magyar Falu

A polgárosodás útján

A szabadságharc leverését követő másfél évtized önkényuralma nem ismerte el Erdély unióját Magyarországgal. Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés e tekintetben is megnyitotta a polgári fejlődés új lehetőségeit.

A következő évben az unió újból érvénybe lépett az 1868:LIII. törvénycikkel, amelyet I. Ferenc József király december 6-án szentesített. Az új szabályozás kimondta a polgári és politikai egyenjogúságot, valamint a „nemzetek” (székely, szász) szerinti korábbi előjogok megszüntetését. Ezzel Erdély addigi közjogi különállása végleg megszűnt, a kiegyezéssel létrehozott Osztrák–Magyar Monarchián belül a Magyar Királyság része lett.

A politikai, a társadalmi, a gazdasági és művelődési élet korszerűsítése a Székelyföldön mindenekelőtt azt jelentette, hogy felszámolták a terület rendi-katonai különállását és önkormányzatát, a székelység ezzel az évszázadokon át működő sajátos határvédelmi szerepét is elveszítette. Az ország közigazgatási átszervezését jóváhagyó 1876. június 19-i XXXIII. törvénycikk alapján Erdélyben tizenöt vármegyét hoztak létre, a székely (és a szász) székeket ezek egy részébe olvasztották. Udvarhelyszék helyén így jött létre Udvarhely, Háromszék helyén Háromszék, Csík-, illetve Gyergyószék helyén Csík vármegye. Marosszéket összevonták Torda vármegye keleti felével, Maros-Torda vármegyeként.

Az új közigazgatási rendszer bevezetése után azonban a Székelyföldön még évtizedekig tovább élt a korábbi jogrend számos, sajátos eleme, így például az öröklésben, de csak mint népi jogszokás.

A rendi szerkezet gyökeres átalakulása-átalakítása miatt Zabolán is több évtizedig tartó viták és pereskedések kezdődtek. A szabad székely közösségek, a communitasok által közösen birtokolt erdőket, legelőket, kaszálókat és szántókat pontosan szét kellett osztani az egyes családok, valamint az újonnan alakult közbirtokosságok között. A falubeli helyzetet az is bonyolította, hogy a szabadok mellett szinte azonos számban éltek itt volt jobbágycsaládok. Bár a szabadságharc leverése utáni önkényuralom eltörölte az 1848-as áprilisi törvényeket – köztük a jobbágyfelszabadítást kimondót is –,az 1853. március 2-én kiadott úrbéri pátens meg a kárpótlási és földtehermentesítési nyílt parancs kimondta az úrbéri kapcsolatból és a földesúri joghatóságból eredő jogok, járandóságok és kötelezettségek megszüntetését. Az intézkedések Zabolán sajátos helyzetet teremtettek, a helyi családok jelentős része nem ragaszkodott tovább jobbágyi-paraszti életmódjához, tudatosan a polgárosodás útját választotta.

A falu gazdasági, társadalmi és művelődési életének gyors korszerűsödését alapvetően a Mikes család határozta meg, tagjai ugyanakkor a vidék iparosításának is serkentői voltak. Gróf Mikes Ármin zabolai nagybirtokos 1893. február 9-én egyik kezdeményezője volt például Háromszék vármegye iparfejlesztő bizottságának. A magyar állam azonban a dualista korszakban nem fordított megkülönböztetett figyelmet Székelyföld iparosítására, városiasodására. Ennek csakhamar azt lett a következménye, hogy a túlnépesedett vidék már nem tudta eltartani a lakosságát. Zabolán mégsem következett be a falu elszegényedése, újabb tömeges elvándorlás, mert a Mikes család ebben a községben viszonylag korán bevezette a polgári fejlődés minden meghonosítható vívmányát.

Településünk régebben is hatalmas erdőket birtokolt, de megfelelő utak hiányában azok nagyrészt elérhetetlenek voltak. Amikor a vasútépítkezés megközelítette a Felső-Háromszéket – a Brassó–Háromszék helyiérdekű gőzmozdonyú vasutak Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely közötti szakaszát 1891. november 27-én adták át ünnepélyesen forgalomnak –, a grófi család elhatározta, hogy a sűrű fenyves erdők fáit gyorsan kitermelteti és feldolgozza.

Mikes Árminnak, a XIX–XX. század fordulóján Zabolán összesen 4254 katasztrális hold erdeje volt. A falu fölött emelkedő hegyekben kisvasutakat, sodronyokat és vizescsatornákat építtetett. Munkásai a Sepsiszentgyörgy– Kézdivásárhely vasútvonal mentén fekvő zabolai nagyállomástól, Haraly és Gelence szomszédságában egészen a Zernye-csúcs lábáig síneket fektettek le, és a hegy alatt fűrészüzemet és gyufagyárat létesítettek.

1893-ban helyezték üzembe a gróf Mikes Ármin-féle zernyei erdőipari és fűrészgyárat, ahonnan évente hatszáz, fenyőgerendával és deszkával megrakott vasúti kocsit gördítettek le a nagyállomásnál működő fűrésztelephez. A grófi família arra is nagy figyelmet fordított, hogy a zernyei fűrésztelepen dolgozó munkásoknak és családjaiknak megfelelő lakást létesítsen, gyermekeiknek pedig iskolát építsen. Az új ipari létesítményekben számos német és zsidó származású szakembert alkalmazott. A fakitermelő és -feldolgozó vállalkozást 1905-ben Budapesten részvénytársaságként jegyezték be.

A Mikesek az Olt folyó mentén fekvő Bükszád falu határában lévő erdős birtokukon már 1763-ban üveggyártó manufaktúrát létesítettek, ahová elsősorban német és cseh munkásokat telepítettek. A XIX. század végére magyarrá lett üvegfúvók, a hutások száma hatvan–nyolcvan fő között ingadozott. Amikor az üzem 1885-ben leégett, újjáépítésekor a legkorszerűbb berendezésekkel szerelték fel. A sörös- és az ásványvizespalackok gyártására szakosodott gyár évi termelési értéke elérte a százezer forintot. Termékeit elsősorban hazai piacra, illetve a Román Királyságba és Bulgáriába szállították. A honfoglalás ezeréves évfordulóján tartott országos gazdasági kiállításon a gróf Mikes Benedek örökösei céget Ipari Díjjal tüntették ki.

A zabolai főúri családnak döntő szerepe volt abban is, hogy a falu termőterületeit a XIX–XX. század fordulóján, 1901-ben tagosították, tehát egy-egy család korábban szétszórtan fekvő birtoktesteit egy-egy parcellába vonták össze. A grófi famíliának viszonylag kevés kaszálóterülete volt, ezért a Fekete-ügy melletti Réten nyolcvanegy katasztrális holdat a legkorszerűbb módszerrel műveltek. Csatornákkal és alagcsövezéssel elérték, hogy területe mindig úgy kapott megfelelő mennyiségű vizet, hogy a gyakori áradások mégsem öntötték el.

A Mikes család a nagyállomás szomszédságában, a főút mellett mintagazdaságot létesített, ahol cselédjeinek négy sorházat emeltetett: a helyiek Négyháznak nevezték. A gróf a legelsők között alkalmazott gőzzel működtetett különféle termelőeszközöket, így például sodronnyal vontatott ekéket, vető-, arató-, illetve cséplőgépeket. A XX. század elején mintegy négyszáz katasztrális hold alagcsövezett szántóföldet művelt. A falu északi, széltől védettebb, Hegymegének nevezett részében gyümölcsöst telepíttetett, a kastélykert szomszédságában pedig bolgárkertészetet létesített a XIX. század végén, összesen ötvenkét holdon.

Elsősorban Mikes Ármin fordított nagy figyelmet a helybeli lóállomány nemesítésére. Külföldről több mint tíz fajtiszta kancát vásárolt, és gazdaságában európai hírű versenylovakat tenyésztett. A kastély udvarában márványpadlós istállót építtetett legszebb paripáinak. Sok külföldi látogató által is megcsodált ménesét nyáron a falu fölötti Zernye-havason tartotta, ahol vadaskertet is kialakított. A régi kastélyban található nappaliját vadásztrófeákkal díszítette.

Korábban már említettük, hogy a XVII–XVIII. század fordulóján a Mikes família román juhászcsaládokat telepített Zabolára, azok mindig jelentős mennyiségű gyapjút termeltek. A XIX. század első évtizedeiben a Mikesek a Hosszakban fonodát, a kastély melletti épületekben szövőüzemet létesítettek. A Homeszpun néven működő textilipari vállakozásukban készült, hamar híressé vált gyapjúszövetet Brassóban, Budapesten és Bécsben, Bukarestben is értékesítették.

A XIX. derekán a grófi udvarházat olasz kőfaragómesterekkel kastéllyá bővíttették, kertjét német kertészekkel csinosíttatták. A család 1910 és 1912 között a régi kúriától déli irányban egy kétemeletes új kastélyt építtetett. Itt alakították ki a Mikesek a különféle üzemek, vállalkozások irodáit, illetve a külföldi vendégeiknek teremtettek kényelmes elhelyezést. A két épületet alagúttal kötötték össze, azon át vitték az alsó lak konyhájában készített ételeket a régi udvarház nagy ebédlőjébe.

A XIX. század derekán Zabola lakosai összesen 23 060 hold földet birtokoltak, ebből szántó 3 243, kert 647, kaszáló, illetve rét 710, legelő 187, erdő 17 991, terméketlen 285 katasztrális hold. Ebben az időben a legjelentősebb birtokos, a Mikes család mellett tíz-tizenkét tehetős gazda lakott a faluban, akik nagyobb – negyven-ötven holdas – területet műveltek, a többség három–öt holdon gazdálkodott. Az 1870-es években – Kozma Ferenc adatai szerint – községhez 23 717 hold terület tartozott, ebből szántó 3258, kaszáló 1033, legelő 209, erdő 18 944, terméketlen 274 hold. Feltűnő, hogy két évtized alatt a kaszálóterület több mint háromszáz, az erdőé csak ezer holddal növekedett.

A Mikes család földbirtokállománya 1890-ben: szántó 258, gyümölcsös 52, kaszáló-, illetve rét 81, erdő 4254, nem adózó helye tizenegy, összesen 4656 katasztrális hold, amelyet tizenhat igásállattal, tizenkilenc ekével, nyolc boronával, három hengerrel, két vetőgéppel és egy szecskavágóval műveltetett. A grófi família ekkor ötvennégy szarvasmarhát, negyven lovat és huszonnyolc sertést tartott. Juhai számát az összeírás nem említi.

Az 1895-ben lebonyolított állatösszeírás a faluban 1464 szarvasmarhát, háromszáz lovat, 1299 sertést, 1338 juhot, 4127 szárnyast, két szamarat és húsz méhcsaládot vett számba. A XIX. század utolsó évtizedében Zabolán a lovas igavonás még nem volt általánosan elterjedt. A falu családi gazdaságaiban az előbbi évben nyolc egyes-, százkét kettős lovat, 189 kettős, három négyes ökör-, két bivaly-, egy szamár- és 92 tehénfogatot használtak. Pótsa József adatai szerint 1899-ben tizennégy molnár, kilenc asztalos, ugyanennyi kovács, nyolc csizmadia, hat korcsmáros, öt kádár, négy vegyes kereskedő, illetve szatócs, három-három bognár, mészáros meg köszörűs, két férfiszabó és egy cséplőgép-tulajdonos tevékenykedett községünkben.

A falu fejlődése már az 1880-es évek elejétől látványos. A postát 1882-ben, a távírdát 1890-ben létesítették, majd ez utóbbi esztendőben egyesítették. Újabb fellendülést hozott a következő, az 1891. év, amikor Zabolát bekötötték a már említett Sepsiszentgyörgy–Kézdivásárhely vasútvonal hálózatába.

Az 1900. évi országos, hivatalos népszámlálás adatai szerint Zabola törzslakossága 2525 fő, közülük 1918 személy a mezőgazdaságban, 231-en a kézművességben (kisiparban), 376-an más foglalkozásból találtak megélhetést. Községünkben ugyanekkor három tisztviselőt, kilencvenkét cselédet és tizennyolc tizenhat éven aluli kiskorút, valamint háromszázhatvan tizenhat évnél idősebb munkást is feljegyeztek. A faluban két nagy-, 274 kisbirtokos, hamincegy napszámos és négy baromfitenyésztő lakott. Jelentős iparos-polgári réteget vettek számba: huszonhárom asztalos, tizennégy molnár, tizenkét szabó, nyolc kovács, hat cipész, kőműves, illetve gépész, öt korcsmáros, három lakatos, illetve fűrészüzem-tulajdonos, egy-egy hentes, kőfaragó, ács, valamint varrónő dolgozott rendszeresen. A földművelés mellett házi jellegű alkalmi kézműiparral negyvennégy személy foglalkozott.

A hagyományos népi mesterségekhez – ács, kerekes, kádár, kovács és így tovább – szükséges tudás falunkban is többnyire apáról fiúra öröklődött. A Zabolán működő kézművesek jelentős része azonban a közelebbi Kézdivásárhelyen, illetve Kovásznán vagy távolabbi városokban, Sepsiszentgyörgyön és Brassóban töltötte tanoncéveit. Ezt követően segédként gyakran az Osztrák–Magyar Monarchia távolabbi vidékeire vándoroltak, de a legtöbbjük hazatért és Zabolán alapított családot.

A polgárosodást a társadalmi szervezetek megalakulása is jelzi. Már 1887. október 30-án megszületett a zabolai önkéntes tűzoltóegylet, főparancsnokának gróf Mikes Ármint választották. Az egyesület további irányítói: vezető osztályparancsnok Hadnagy Károly, mászóosztály-parancsnok Bodó Endre, a szivattyús osztály vezetője Héja József. A szervezet kezdettől fogva nemcsak a tűzesetek megelőzésével, illetve a tüzek megfékezésével foglalkozik, de napjainkban is fontos szerepet tölt be településünk közösségi életében. Az ünnepeken, a különféle rendezvényeken rendszerint egyenruhában, külön testületként vonultak, illetve vonulnak fel. S immár több mint egy évszázada alapvetően meghatározzák Zabola művelődését: évente tűzoltó-bemutatót, táncmulatságot szerveznek.

Mivel a tűzoltók felvonulása elképzelhetetlen fúvószene nélkül, már a XIX–XX. század fordulóján megalakult a helyi fúvósegylet is, hangszereket és kottákat a barcasági szászoktól vásároltak.

A falu társadalmában a világot járt a kézművesfamíliák voltak a polgári kultúra és értékrend meghonosítói. Viseletükben, lakás- és egészségügyi kultúrájukban, szabad idejük eltöltésében, gyermeknevelési eszményeikben mintát nyújtottak a gazdacsaládok számára is. Ez a pantallós és nyakkendős réteg külön zenekart, színjátszókört működtetett, 1902-ben pedig megalakította a Zabolai Iparosegyesületet. Felszentelték a lobogót, a zászlóanya gróf Mikes Árminné, Bethlen Klementina volt. Az iparosok 1920. január 24-én tartott farsangi ünnepségéből származó bevételt közcélokra, például a jegyzői iroda „tisztességes” felszerelésére fordították. Döntő szerepük volt a községi könyvtár megalapításában is. Az egyesület számos kulturális rendezvényt szervezett a második világháború végéig.