Iskolák, művelődés, egyesületek | Száz Magyar Falu

Iskolák, művelődés, egyesületek

Nem különbözve egy átlagos magyar kistelepüléstől, Zalavár lakosságának iskolai végzettsége is csak nagyon lassan mozdult el a felsőbb kategóriák felé a XX. század második felében. 1941-ben, az akkori népszámlálás adatai szerint 1479 volt a hat éves és annál idősebb népesség száma, akik közül 66-an nem tudtak sem írni, sem olvasni, míg 228-an tartoztak – az iskolai végzettség megjelölése nélküli – „egyéb írni-olvasni tudó” kategóriába.

Az elemi iskola 4–5. osztályát 595-en, 6–7. osztályát 571-en, míg a nyolc osztályt mindössze tízen járták ki. Középiskolát öten, főiskolát négyen végeztek Zalavár lakói közül 1941-ben. Ötven évvel később, az 1990-es népszámlálás idején némileg növekedett a közép- és felsőfokú végzettségűek száma, de meghatározó továbbra is az alapfokú iskolázottság maradt. Eszerint a hétéves és annál idősebb népesség (1047 fő) közül húsz nem járt iskolába, 786-an általános iskolát – 345-en nyolc osztályt – végeztek, szakmunkás-bizonyítványt 161-en szereztek. A középiskolát 68-an fejezték be, valamilyen felsőfokú végzettségre 12-en tettek szert.

Zalaváron a XX. század első felében római katolikus elemi népiskolában oktatták a gyerekeket. A templom melletti földszintes épület (ma: Dózsa György út 61.) három tantermében általában három tanító végezte az oktató-nevelő munkát.

A XIX. század végén és a XX. század elején Simrák Károly, Bánhalmi József, Lukinich Róbert, Stádinger Ferenc és Pölöskei József tanított itt. A két világháború között kettőszáznál is több tanulója volt ennek a kis iskolának. Az iskola igazgatója: Komáromi Titusz plébános mellett Szalay Lajos, Fiedler Gyula és Lantos Hilár voltak ennek a korszaknak a meghatározó tanítóegyéniségei. Közülük is kiemelkedik Szalay Lajos, aki a háború után is hosszú ideig tanított, illetve igazgatóskodott Zalaváron.

1927-ben került a faluba mint osztálytanító, 1931-től már kántortanítóként szolgált itt. A falusi tanítók nem maradhattak ki a község közösségi életének szervezéséből, így Szalay Lajost is ott találjuk a helyi tűzoltóegység parancsnoki posztján, ő a Polgári Lövészegyesület főtitkára és az általa szervezett dalárda karnagya.

A második világháború idején egy menekült tanítónőt is befogadott az iskola, rövid ideig itt tanított Murányi Olga, akit a Nagyvárad melletti Vá-radalpárról sodort ide a történelem. 1945 tavaszán már nincs itt, helyette Marschall Magdolnát említik, aki valószínűleg már a háború előtt is a faluban tanított. Ekkoriban Lantos Hilár az 1–2. osztályt, Marschall Magdolna a 3–4. osztályt, Szalay Lajos az 5–7. osztályokat oktatta. Nyolcadik osztály ekkor még nem volt.

1948-ban nem kis konfliktust okozott Zalaváron az iskola államosítása. A témával foglalkozó főispáni jelentés szerint: „…a zalavári körjegyző jelenti, hogy [június] 10-én reggel 7 órakor népgyűlés volt Zalaváron, amelyen kb. 150-en jelentek meg. Az asszonyok zavarni próbálták a gyűlést, a gyűlés azonban az államosítást megszavazta.”

Június 17-én már meg is bízta Zala vármegye tanfelügyelője Szalay Lajost a zalavári állami általános iskola vezetésével. Az 1950-es évek elején – ahogy a végrehajtó bizottság 1952. június 7-i ülésén fogalmaztak „6 nevelő végzi az új embertípus kialakításának felelősségteljes munkáját”. Az ideológiai nevelés nem lehetett túl hatékony, 191 gyerek közül 134 jelentkezett 1952-ben hittanra. Akkoriban az iskolai oktatás egyik fő kérdése volt a hittanra járók arányának a csökkentése, ez időnként szinte hisztérikus kampánnyá fajult, amelyben a békés rábeszélés (lebeszélés) és a legdurvább megfélemlítés elemei keveredtek egymással.

Az ötvenes években már nagyon rossz állapotba került a közel százéves, régi iskolaépület. Pedagóguslakásokra is szükség lett volna: a tíztagúvá bővült tantestületben nagy volt a fluktuáció, ennek megállítását a lakáshiány gátolta leginkább. Zalaváron ezekben az években a nem egészen ezerforintos pedagógusfizetések mellett – általában hat-nyolcszáz forint – egy bútorozott szobáért havi kétszáz–kétszázötven forintot kértek.

Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján készült el a Kossuth utcában a várva várt új iskola, amit azóta is – noha van nála már újabb – egyszerűen csak „új iskolának” hív a falu. Ezzel együtt némi karbantartást is végeztek a régi iskolán, amit változatlanul tovább használtak. Az általános iskola mellett megszervezték a dolgozók iskoláját azok számára, akik egyáltalán nem vagy csak részben végezték el a nyolc osztályt. Munka, család mellett nehezen ment már a tanulás, nagy volt a lemorzsolódás.

A hetvenes években a fiatalok többsége már továbbtanult, nagyobb részük valamelyik szakmunkásképzőt választotta. Az évtized elején indult meg a hivatalos közeledés a repülőtér miatt a közelben tanuló szovjet pajtások felé, ugyanis a zalavári iskola „szocialista szerződést” kötött a sármelléki reptéren működő 144. számú szovjet iskolával, melynek keretében kölcsönösen részt vettek egymás kulturális eseményein, illetve sportversenyein.

Ebben az időben Tóth Antalné igazgató és a helyettese, Rácz Sándor – 1975-től igazgató – ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek még mindig, mint elődeik: kevés szakos tanár (főként készségtárgyakból), állandó fluktuáció, a pedagóguslakások hiánya, alacsony fizetés, nem túl ideális technikai feltételek, szükségtantermek igénybevétele, újfent összevont osztályok.

Érdekes módon – ami azért a legtöbb helyen ekkor már nem volt jellemző – a hitoktatás kérdése egy 1978-as tanácsülésen még mindig nyílt vitát tudott provokálni. Az igazi indulatok azonban akkor szabadultak el, amikor a nyolcvanas évek elején felvetődött az iskolakörzetesítés. A tanács és a tsz központjának Sármellékre helyezése után jószerével az iskola jelentette az önállóság utolsó reményét.

1982-ben aláírásgyűjtés indult a zalavári szülők között a körzetesítés ellen, ennek ellenére 1982. augusztus 1-jei hatállyal megszervezték a Sármelléki Általános Művelődési Központot, amelybe a sármelléki és zalavári óvodákat, iskolákat és művelődési házakat koncentrálták.

A zalavári igazgató Stefanik Dezsőné maradt, aki 1978 óta látta el ezt a feladatot. Az intézmény végleges, megnyugtató elhelyezése végett 1984-ben már kérte, hogy a művelődési ház mögé épüljön egy új iskola. 1986-ban a tanácsülésen is vita folyt a kérdésről, először a négy, később a nyolc tantermes verziót fogadták el. Ugyanebben az évben már egyeztetést folytattak a különleges, egyedi építészeti stílust megteremtő Makovecz Imrével az iskola terveinek elkészítéséről.

Sajnos a tantestületet még mindig nem sikerült stabilizálni, ezt ráadásul a körzetesítés sem segítette, a Zalaváron tanító pedagógusoknak kevesebb mint a fele lakott helyben. 1986-tól ugyan újra önálló lett a zalavári iskola, de ez sem változtatott ezen a helyzeten.

Mint az várható volt Makovecz Imre terve – különösen annak költségkihatása – újabb vitát gerjesztett a közös tanácsban, de végül mégis megkezdődhetett a kivitelezés 1988 közepén. A nem várt gazdasági nehézségek miatt jelentősen csúszott az épület átadása. Csaknem egy év késéssel, 1990. szeptember 2-án avathatták fel a Cirill–Metód névre keresztelt új általános iskolát.

Az eredetileg tervezettel szemben hat tantermes lett, a tanulók létszáma folyamatosan csökkent, 1990-ben már alig haladta meg a százat, az évtized közepén kilencven alá csökkent.

A XX. század első felének helyi társas művelődését a kezdetlegesség jellemezte. Nemigen születtek Zalaváron olyan egyesületek, amelyeket a klasszikus kulturális önszerveződés jó példáiként említhetnénk. A Szalay Lajos kántortanító által kezdeményezett – már említett – dalárda időlegesen működött, a forrásokban még előkerülő gazdakörről például nem tudunk szinte semmit, nyilván ezek működése sem volt túl intenzív. A húszas években a helyi kulturális élet kimerült egy szerény népkönyvtár látogathatóságával, illetve időről időre műkedvelő előadások szórakoztatták a falu népét.

Az említetteken kívül léteztek természetesen olyan szerveződések, amelyek nevükben egyesületek, de ezeket mégsem tekinthetjük azoknak. A Leventeegyesület és a Polgári Lövészegyesület országos hálózattal rendelkező, közvetlen politikai célok végrehajtását szolgáló, az autonóm összeszerveződés legcsekélyebb jeleit sem mutató, intézményesített csoportok voltak.

Gyér forrásbázisunk egyedül a Polgári Lövészegyesület életébe enged némi bepillantást. Az „egyesület” 1930. március 30-án alakult, elnökké Ernyey Gézát az apátság uradalmi főintézőjét, ügyvezető elnökké Bokor József községi jegyzőt, alelnökökké Bajzik Lajost és Lukács Gyulát, főtitkárrá pedig Szalay Lajost választották.

1935-ben módosították az alapszabályt, melynek értelmében az elnök Bokor József, ügyvezető elnök Fiedler Gyula tanító, alelnök Lantos Hilár tanító, főtitkár pedig dr. Riedl Ferenc segédjegyző lett.

A polgári lövészegyesületek alapvető célja a katonailag képzett férfiak ismereteinek szinten tartása, illetve bővítése volt. Ez a trianoni békeszerződés tiltásai miatt megszületett álcázott kiképzési rendszer a második világháború kitörésével értelmét veszítette, így annak első éveiben központilag fel is oszlatták őket. Szintén csak részben volt kulturális vetülete a zalavári tűzoltó-egyesületnek, melynek parancsnokává 1933-ban Szalay Lajost választották.

A háború után a szocialista rendszernek gyökeresen más elképzelései voltak a közművelődést illetően, mint a két háború közötti berendezkedésnek. Zalaváron az ötvenes évek legelején alaposan „felfrissítették” a könyvtárat az új ideológiát népszerűsítő kiadványokkal, és ekkor hozták létre a kultúrházat is, amely az azóta lebontott Dózsa György út 48. sz. alatti épületben kapott helyet.

Az ötvenes években, a megváltozott szervezeti keretek ellenére, nem sokat változott a tartalom, a „műkedvelő előadások” címén változatlanul nagy sikernek örvendtek a helyi fiatalság által előadott népszínművek. A kultúrházban emellett tánccsoport is működött, a sakk és az asztalitenisz is ide vonzotta a fiatalokat. Az évtized végén az iskolából a kultúrházba kerültek a „falumúzeum” évek óta gyűjtött tárgyai.

A régi használati eszközök többszöri áttelepítés, hányódás után a nyolcvanas évek elején kerültek Keszthelyre, a Balatoni Múzeumba. Az ötvenes, hatvanas években Zsár Ferenc vezette a kultúrházat, a könyvtárat pedig Tarnóczi Sándor. Mivel a munkát főleg a helyi pedagógusok végezték, azok állandó cserélődése, valamint az egyre rosszabbá váló tárgyi feltételek összességében nem kedveztek a közösségi önművelődésnek.

Ezt a község vezetői is érzékelték, ezért mindent igyekeztek megtenni az egyre halványuló kulturális lehetőségek gyarapítására, amit leginkább egy új művelődési ház felépítésével kívántak biztosítani. Az épület a hatvanas–hetvenes évek fordulóján el is készült, helyet kapott benne a könyvtár és egy háromszáz férőhelyes előadóterem. A ház munkáját ezekben az években Hajas Éva, később Horváth Józsefné (Kőnig Angyalka) irányította.