Népesség, igazgatás, önkormányzat | Száz Magyar Falu

Népesség, igazgatás, önkormányzat

A magyarországi falvak döntő többsége a XX. század során nagyjából ugyanazt a demográfiai ívet írta le, hiszen tőlük független folyamatok alakították életük környezetét. A század első felében pusztító két világháború időlegesen visszavetette a népességszámot, de ezt még sikerült kiheverni, viszont a század utolsó harmadában lezajlott és a XXI. században is zajló gazdasági és települési koncentráció kihívásaira már nem találták meg a választ.

Lássuk a részleteket! Az 1900-as népszámlálás alkalmával 1437 lelket írtak össze Zalaváron. Tíz évvel később már 1506-ra nőtt a falu lakossága, az első világháború után, az 1920-ban végzett népszámlálás azonban már csak 1390 személyt talált a községben. Az újabb tíz esztendővel később esedékes népességösszeírás már a háborús veszteség regenerálódásáról árulkodik, hiszen 1930-ban 1480-an éltek Zalaváron. A község lakossága az 1941-ben tartott újabb népszámlálás idején érte el a csúcsot, összesen 1641 volt az itt élők száma. A második világháború utáni első népszámlálást 1949-ben tartották. A háborús veszteség pótlódása már érzékelhető volt, de az ekkori 1634 fős szám elmaradt a csaknem tíz évvel korábbitól.

Az 1960-as népszámlálástól kezdődően megkezdődik a falu fokozatos népességvesztése, amit elsősorban az erőteljes urbanizáció okozott, ennek vesztesei a gyarapodó városok vonzáskörzetébe tartozó falvak lettek. Már az 1950-es évek végén arról szólnak a források, mindenekelőtt a tanácsülési jegyzőkönyvek, hogy komoly problémát okoz a fiatalok elvándorlása a közeli városokba, ahol jó munkalehetőség, plusz a városi élet sokszínűsége – vagy a falvakhoz képest legalábbis – többszínűsége várja őket. Ennek megfelelően az 1960-as népszámlálás idején 1574, 1970-ben 1322, 1980-ban 1238, 1990-ben 1125, 1998-ban pedig éppen ezer lakosa volt Zalavárnak.

A népességvesztésen túl a falvaknak, így Zalavárnak is a legsúlyosabb demográfiai problémája az itt lakók elöregedése volt. A népesség csökkenése ugyanis nem minden korcsoportban ment végbe azonos mértékben. A falut elsősorban – mint ahogy azt fentebb jeleztük – a mobilabb, fiatalabb generációk hagyták el, míg a kötöttségek okán már mozdulni nem tudó vagy nem akaró közép- és idősebb korosztályok zöme helyben maradt. Ezt a folyamatot az egyébként mindenhol jelentkező születésszám-csökkenés is gyorsította.

Ha csak három időkeresztmetszetet – 1900., 1949., 1990. – veszünk alapul akkor is jól érzékelhető ez a folyamat. 1900-ban a 0–14 éves korosztály az összes népesség 35 százalékát, 1949-ben a 24 százalékát, 1990-ben pedig már csak 16 százalékát tette ki. Ugyanekkor a hatvan éven felüliek korcsoportja 1900-ban még csak nyolc, 1949-ben csaknem 15, 1990-ben pedig már 24 százalékát, tehát közel negyedét adta az össznépességnek. A demográfiai fordulat a hetvenes években következett be, amikor első ízben billent a mérleg a gyermekkorosztályokéról a nyugdíjasok oldalára.

További jellemző demográfiai folyamat a XX. század során, leginkább annak második felében, hogy a külterületi népesség száma jelentősen csökkent, nőtt tehát a településen belüli koncentráció. Zalavár esetében például az 1949-es népszámlálás a lakosság 77,7 százalékát találta a község belterületén, míg 1990-ben négy fő híján mindenki belterületi lakosnak minősült.

Közigazgatási szempontból Zalavárt több, a falu életére meghatározó módon kiható változás érte a XX. században. Ebben a tekintetben az első, még pozitív fordulat 1907. március 1-jén következett be, amikor Zalavár kisközségből nagyközséggé előlépve, a Sármellék vezette körjegyzőségből kilépve, önálló jegyzőséggé vált és egyúttal anyakönyvi kerület lett. Ez az állapot egészen 1950-ig tartott, mely évben viszont szinte minden megváltozott, s éppen az ellenkezőjére. A változások 1950. március 16-án kezdődtek, amikor Zalavár a keszthelyi járás részeként más kelet-zalai járásokkal egyetemben Veszprém megyéhez került. Az átcsatolásba nehezen törődtek bele a zalaváriak, hiszen az új megyeszékhely, Veszprém, lényegesen messzebb volt, mint Egerszeg. Néhány évig fel-felröppent egy-egy hír a visszacsatolásról, de ezek mindegyike alaptalannak bizonyult. 1954 végén például a tanácsülés elé került a „visszacsatolási terv”. Sokan támogatták ezt, abban bízván, hogy Zala megyéhez visszakerülve jobb lesz az áruellátás és jobbak lesznek a beszerzési lehetőségek. Ennek az ábrándozásnak persze semmi valós alapja nem volt, az ellátás Zalában sem volt jobb, mint másutt. A község Veszprém megyei „tartózkodása” 1978. december 31-ig tartott, ekkor nagyjából a hajdani keszthelyi járás visszakerült Zalához.

1950 októberében a helyi tanács megalakulásával teljesen új jogi keretek közé került a falu. Megszűnt nagyközségi státusa, úgynevezett önálló tanácsú községgé alakult. Ez a későbbiekhez képest még kedvezőnek is tekinthető helyzet 1977. április 1-jén szűnt meg, amikor Zalavár Sármellék társközsége lett. Ez az esemény egy, az egész országban zajló folyamat része volt: egyre nagyobb igazgatási egységek létrehozásával akarták korszerűbbé, egyszerűbbé és nem utolsósorban olcsóbbá tenni a tanácsrendszeren alapuló közigazgatást. Ez az elképzelés önmagában racionálisnak látszott, csak éppen a pontos garanciák hiányoztak a társközségekké degradált települések érdekeinek védelméhez.

Zalavár körzetesítését már évekkel annak bekövetkezte előtt lebegtették: a hetvenes évek elején elkészült országos településhálózat-fejlesztési koncepció is ezt a sorsot szánta a falunak. Az események 1976-ban gyorsultak fel, az ügyet keresztülvitték a kötelező fórumokon – falugyűlés, tanács, párt, tsz – majd 1977-ben kimondták a Sármelléki Községi Közös Tanács megalakítását, ahol Zalavár mellett Szentgyörgyvár is társközségként szerepelt. Ezt a felállást az 1990-es rendszerváltás sodorta el, addigra Sármellék és Zalavár között olyannyira elmérgesedett a viszony, hogy egyikük sem kért a közösködésből. Zalavár hivatalosan 1991. január 1-jével lett közigazgatásilag önálló, saját polgármesteri hivatalt működtető önkormányzat.

A század elején a falu vezetője a községi bíró volt. A húszas években Kurucz Gábor és Király József viselték ezt a tisztséget. A harmincas évek elején Gergelics Istvánt találjuk a bírói székben, az évtized közepén Király Andrást. 1938 végén Király Gábort választották erre a posztra, egy 1942-es adat szerint akkor Kurucz József volt a falu első embere. Ő egy 1945 márciusi bombatámadás során életét veszítette, így a háború után a már jól ismert Szabó Géza került a bírói székbe, akit 1946-ban a már szintén említett MKP-titkár, Kurucz Gábor követett. 1948-ban már Berkenyés Gábor volt a bíró.

1950-ben a tanácsrendszer létrehozásával a községi tanács végrehajtó bizottságának elnöke (1971-től tanácselnök) lett formálisan, sokszor azonban ténylegesen is a falu első embere. Ezt a tisztet első ízben Kalmár Jenőre ruházták, akinek helyére 1952 elején Szívós Pál került. A következő év közepén váratlanul – a választás formai elemeit is mellőzve – Benkő Lajost említik a végrehajtó bizottság üléséről készített jegyzőkönyvek a vb elnökeként.

Az elnökhelyettesek is gyakran cserélődnek, forrásaink ez idő tájt Fuchs Ilonát, Rákos Ferencet, Horváth Lajost és Rejkort Józsefet említik 1954-ig bezárólag.

Benkő Lajos személye – aki párttitkár is volt egyben – stabilitást hozott a tanács és a község vezetésében, hiszen tizenkét éven át, 1965-ig töltötte be ezt a tisztséget. Akkor Szabó Zoltán lett a vb-elnök, 1973-től pedig Hajas Jenő. Három évvel később Tislér László a község vezetője nem egészen egy évig – 1977-ig – Zalavár bekörzetesítéséig.

Tislér valójában tanácselnök-helyettes volt – e poszton 1976-ban egyébként Benkő Lajost váltotta –, és mivel tudott dolog volt a körzetesítés, erre a rövid időre – hivatkoztak – már nem is választottak elnököt, így lett a helyettes az első ember. Tislér László a közös tanácsban is helyettes volt, 1985-től pedig – az elöljáróság intézményének bevezetésével – a zalavári elöljáróság vezetője lett, amit a társközségek jogainak, érdekeinek hatékonyabb érvényre juttatása céljával hoztak létre.

1990 szeptember végén az önkormányzati választásokon négyen indultak Zalaváron a polgármesteri tisztért: Horváth Józsefné, Mihályfi Kálmán, Stefanik Dezső és Zentai György. A legtöbb szavazatot Zentai György kapta, így négy évre ő lett Zalavár polgármestere. A ciklus lejártával, 1994 decemberében újra megmérette magát, de kis különbséggel Berkenyés István győzött a korábbi polgármester, valamint ifj. Hegedűs Béla és Homik Tibor ellenében. 1998-ban is Berkenyés Istvánt emelte a polgármesteri székbe a választói akarat, így már második ciklusát tölti a falu élén.

A bíró, vb-elnök, tanácselnök, polgármester inkább a település politikai vezetőjének számított, illetve számít, a szűkebb értelemben vett közigazgatási, szakmai irányítást a jegyző, körjegyző, illetve vb-titkár látta el. Mint említettük, Zalavár, 1907-től nagyközségi státusának megfelelően, önálló jegyzőséget alkotott. A szétválás után, 1907-től Pongrácz Zoltán lett az újdonsült nagyközség jegyzője, akit 1913-ban az 1912-ben helyettes jegyzőként idekerült Bokor József követett. A fiatal jegyző az első világháborút az orosz fronton töltötte, ahol hadifogságba esett, és csak 1918-ban került haza, és vehette át újra a nagyközség igazgatását. Alig 51 évesen, 1936-ban ragadta el a halál. Rövid időre Fehér József került a hivatal élére, a posztot 1938-ban Rosta János helyettes jegyző kényszerült átvenni elődjének felfüggesztése miatt. A negyvenes évek legelején, valószínűleg 1941-től, Tóth László Zalavár jegyzője, akit 1949. február 1-jén Bucsuszentlászlóra helyeztek át.

1950-ben, a tanácsrendszer első vb-titkárává Király Jenőt választották, aki ebben az időben a vb-elnökök és helyetteseik állandó cserélődése mellett a folyamatosságot képviselte. Őt rövid ideig Varga Jánosné követte 1959–1962 között. 1962-ben Kötél János lett a vb-titkár először 1970-ig. Ezután rövid intermezzóként Nagy Ferencné következett 1970–1973-ban, majd újra Kötél Jánost kérték fel, aki 1977-ig a Zalavári Községi Tanács, 1977-től 1979. december 31-ig pedig a Sármelléki KKT vb-titkáraként dolgozott, amikor is nyugdíjazták. 1980. január 1-jétől Györei László került erre a tisztre, amit a KKT megszűnéséig viselt. Ő egyébként a sármelléki körjegyzőség jegyzője lett 1990 után.

Az önkormányzatiság 1990-es újjáéledésével külön hivatal szerveződött Zalaváron, melynek vezetésével Salamon Jánost bízták meg. Nyugdíjazása után 1996-ban Kiss Csaba vette át a hivatal irányítását, akinek személyét a képviselő-testület kezdettől fogva ideiglenesnek tekintette. Többszöri sikertelen pályáztatás után 1998-ban Hervai Edit nyerte meg a képviselők bizalmát, őt nevezték ki a hivatal jegyzőjévé.

Testületi szinten 1950-ig a képviselő-testület irányította kollektív döntéseivel a település életét. Nagyságát alapvetően a lakosság száma határozta meg. 1945-ig élt Magyarországon a virilizmus intézménye, melynek következtében adott település képviselő-testülete tagjainak csak a felét választották a választójoggal rendelkezők, míg a másik fele a legtöbb adót fizető helyi polgárok (virilisták) közül került ki. A rendszer tehát automatikusan biztosította a falu legbefolyásosabb – egyben leggazdagabb – személyeinek részvételét a döntésekben. A két világháború között Zalavár képviselő-testülete összesen húsz tagot számlált.

A tanácsok 1950-es létrehozásával alapvetően megváltozott a testületi munka. A szűkebb értelemben vett tanács és az ennek egyes tagjaiból létrehozott végrehajtó bizottság két szintjét jelenti a döntési rendszernek. A tanács mint testület szerepe és súlya – különösen az első években – formális, ülései szinte ünnepi jellegűek, érdemi vita ezen a fórumon nem alakult ki, amiben rendkívül nagy létszáma – Zalavár első tanácsa 45 főből állt – eleve meggátolta.

A végrehajtó bizottság már kisebb létszámú, sűrűbben ülésező, a tanácshoz képest mindenképpen operatívabb szerv volt. Az érdemi döntéseket azonban az egyszemélyi vezetők hozták meg.

A helyi tanácsok „megválasztása” után, Zalaváron 1950. október 27-én tartotta alakuló ülését a községi tanács. Az eseményt megörökítő jegyzőkönyv szerint a teljes létszámban megjelent tanácstagok és póttagok mellett száz fő „vendég” is részt vett az ünnepi aktuson. A Himnusz eléneklése után, a jól megkomponált koreográfia szerint Szablics Vendel, a helyi népfrontbizottság elnöke nyitotta meg az ülést és – mondandója lényegeként – tett javaslatot a végrehajtó bizottság tagjaira. A névsor egyhangú elfogadása után az úttörők adtak elő két énekszámot és egy jelenetet.

A tanács- és vb-ülés leggyakoribb témái, napirendi pontjai a terménybegyűjtés, adóbehajtás, valamint a mezőgazdasági munkák állása voltak. Az egymást követő tanácsválasztások jellegzetességeiként a majdnem százszázalékos részvétel és a hasonló arányú egyhangú szavazás mellett a testület létszámának folyamatos csökkenése említendő. Ennek megfelelően a hetvenes évek elején már csak húsz főből állt a tanács, és hét tagot számlált a végrehajtó bizottság.

A sármelléki és zalavári tanács egyesítése után a testületek összeforrasztása érdekében a közössé vált végrehajtó bizottságba beválasztották Benkő Lajost és Tislér Lászlót, akit egyúttal – ahogy említettük – elnökhelyettesnek is megtettek.

A tanácsüléseken időnként a feszültség tapinthatóvá vált a zalavári és sármelléki tanácstagok között, ami az eldurvuló vitákban is testet öltött. Később a tanácsülésekről való távolmaradással tüntettek a zalavári tanácstagok, soha meg nem emésztve az összevonást. 1988 végétől kezdetét vette a tanácstagságról való lemondás gyakorlata, és egyre erősödött az önálló tanács iránti vágy. 1990 szeptember végén saját héttagú képviselő-testületet választhatott magának Zalavár.

A testületek és vezető személyek által meghozott határozatokat a jegyző (vb-titkár) vezetésével a hivatal munkatársai készítették elő és hajtották végre. A század első felében, egészen pontosan a húszas évek közepén a jegyző mellett egy közgyám, egy kisbíró és egy irodai alkalmazott segítette annak munkáját. Rajtuk kívül a község alkalmazásában állt még egy bába és két éjjeli őr.

A század második felében – a feladatok növekedésével – némileg bővült a szorosan vett hivatali létszám. 1972-ben például a hivatal, vagy ahogy akkoriban a tanácsi apparátust nevezték, a szakigazgatási szerv megállapított létszáma a következő volt: egy szakigazgatási szerv vezető (vb-titkár), egy pénzügyi előadó, egy adminisztrátor, egy hivatalsegéd.

1990 után a képviselő-testület szintén négy főben állapította meg a polgármesteri hivatal létszámát.

A hivatal és a jegyző elhelyezésének megoldatlansága 1914-ben vezetett el oda, hogy a község elhatározta egy hivatal és egy lakás felépítését. A terv szerint a szükséges összeget községi pótadó kivetésével akarták előteremteni, amely ellen a leginkább érintettek, Festetics Tasziló és Reischl Richárd tiltakoztak a vármegyénél. Panaszuk megértésre talált, de elsősorban nem emiatt határoztak a helyi képviselők 1915 júliusában úgy, hogy elhalasztják bizonytalan időre az építkezést, hanem az elhúzódó háború okán.

1922-ben újra napirendre került az építkezés ügye, amely annyira előrehaladt, hogy meg is bízták Tóth János keszthelyi műépítészt a kivitelezéssel. Végül 1923–24-ben épült meg az új hivatal, amit 1999–2000-ben alaposan felújítottak.

A század első felében ez az épület volt a község egyetlen tulajdona, amihez vagyon értékű jogként a vadászati jog társult, ezt rendszeresen bérbe adták. Utóbbiból Zalavár a húszas évek végén évi két-háromszáz pengő hasznot húzott, ami nem nevezhető túlzottan jelentősnek.

A községi költségvetés leginkább az állami egyenes adókra (föld-, ház-, kereseti és társulati adó) kivetett községi pótadón nyugodott, de legalábbis az egyensúlyt mindig ezzel állították helyre.

Az említett egyenes adók messze túlnyomó többségét a földadó tette ki. Az 1928. évben Zalavár költségvetési szükséglete 14 053 pengő, fedezete 4253 pengő, hiánya 9800 pengő volt, aminek okán a hiány fedezetére kilencvenszázalékos községi pótadót kellett kivetni. A súlyos deficitet a falu még így sem tudta eltüntetni, 1929-ben 4952 pengő kölcsönt kényszerült felvenni a zalaegerszegi Vármegyei Bank és Takarékpénztártól. A keletkezett hiányt még hosszú évekig görgette maga előtt a község, 1936-ban például már 114 százalékos szinten állt a pótadó. A problémát végül a háború, az infláció és az azt követő pénzügyi szanálás „oldotta meg”.

A szocializmus éveiben szinte elképzelhetetlen volt a költségvetési hiány, szigorúan csak „addig lehetett nyújtózkodni, ameddig a takaró ért”. Dicséretesnek számított viszont, ha aktívum keletkezett, mint például 1955-ben, amikor 301 738 forint bevétellel szemben 296 862 forint kiadás állt. A bevételek döntően három forrásból származtak. A közvetlen állami hozzájárulás volt a legnagyobb summa, mellette még az adórészesedés tett ki jelentősebb összeget, míg az úgynevezett saját bevétel egészen elhanyagolható tételt képviselt.

Az intézményi háttér gyarapodásával, a tanácsokra háruló feladatok növekedésével, valamint a forint előbb lassú, majd a hetvenes évek végétől egyre gyorsabb inflációjával a későbbiekben jelentősen nőtt a zalavári tanács költségvetése is. Ennek megfelelően 1960-ban 663 700 forinttal, 1971-ben 1 259 000, 1975-ben pedig már több mint 2,2 millió forinttal gazdálkodott a település. A nyolcvanas évtized már a költségvetési megszorítások jegyében telt, ez az egyik előidézője lett a közös tanácsba kényszerített Zalavár és Sármellék vezetői közötti bizalmatlanságnak.

Az önkormányzatiság létrejöttével, egyúttal Zalavár különválásával újra önállóan tudott gazdálkodni a falu. 1991-es költségvetése már túlnyúlt a 16 millió forinton, ennek döntő részét az iskola fenntartására kellett fordítani.