Szép Zámolyra két úton kell bemenni | Száz Magyar Falu

Szép Zámolyra két úton kell bemenni

Falunk a Vértes déli előterében kialakult északkelet-délnyugati irányú keskeny süllyedékterületnek, a Zámolyi-medencének délnyugati peremén fekvő többutcás, szalagtelkes település. A süllyedékvölgyet egykor a Vértesből leszaladó patakok táplálta sekély vizű tó uralta, amely a Császár-patak medrén át a Velencei-tóba talált lefolyást. Ez a tó, mely egy időben keletkezett a Velencei-tó medrével és a Sárréttel (s amely tulajdonképpen a Balaton árkának folytatása), lösszel töltődött fel: ma már három–öt méter vastag üledékréteg borítja a hordalékkúpos medencefelszínt. Az egykori tó maradványa a sóstói rész, az úgynevezett Dzsindzsa, a Tó farka.

A község keleti utcasorának kútjai keserű – amint itt mondják: édes – vizet adnak. A református templom előtti kénhidrogénes kút az 1940-es években még magától tört fel. Napjainkra artézi kúttá alakították. A harmincas években a sportpálya mellett találtak hévizet, de a község nem aknáztatta ki, a kutat betemették. A Tó farkához kapcsolódóan a termelőszövetkezet az 1960-as években két halastavat létesített (27 katasztrális hold területen). A medencetalpon épült 1967-től a zámolyi tározó (272 hektár), amely a nagyobb pátkaival (312 hektár) együtt a Velencei-tó vízellátását és vízszintszabályozását biztosítja. (Ősének tekinthetjük a Pátka alatti, római kori gátat, mely a gránitkapukra épült, s a Zámolyi-medencében a halastó számára fogta fel a Császár-vizet.)

A medenceterület többi részén a belterület, az ártéri ligetekkel tagolt, gazdasági szempontból silány minőségű legelő és láprét fekszik. A község és a medence határához délről az észak-mezőföldi löszplató csatlakozik, amely kitűnő szántóterület – elsősorban búza, kukorica és napraforgó számára. A medencének a Vértes felé kapaszkodó északi sávját eredetileg széles, száraz, árvalányhajas ősgyep foglalta el. Ez a széles, dolomitmurvás gyep a juhászat legfontosabb élettere volt évszázadokon át, s részben még ma is legeltetéssel lehet hasznát venni. Itt tehát, talán a feketefenyves-telepítést leszámítva, az ember döntő átalakítást nem végzett, ez az élőhely mind a mai napig megőrizte ősi állapotának nyomait.

Radetzky Jenő 1984-ben a táj madárvilágának vizsgálatakor 109 itt honos és 46 vendégeskedő madárfajt írt le. Ő is felhívta azonban a figyelmet arra, hogy a száraz gyepvidéket kísérő láprétek biotópja védelemre szorul. 1975-től az az elképzelés alakult ki, hogy a Vértes–Zámolyi-medence tájvédelmi körzet – tehát egy nagyobb táj – egységes védelme megvalósítható, azonban a gazdaság eltérő érdekei miatt utóbb csupán a Vértesi Tájvédelmi Körzet kapott országos védettséget. A községet keleten a Császár-víz (Folyó, Rét-folyó, Császár-tó) völgye határolja. A völgy természetes összeköttetést teremt a Velencei-tó élővilágával: pólingok, vízicsibék, vízityúkok fészkelnek, kócsagok és gémek vendégeskednek a Zámolyi-medencében.

A lápréten és a löszplatón kívül a határ talajviszonyaira Kitaibel Pál megfigyelései is irányadóak. A tudós polihisztor Csákvárra mentében, 1799. június 18-án jegyezte fel, hogy „a talaj egészen Csákvárig nagyon mészköves a termőtalaj alatt, ahogy ezt az ürgék is jelzik, amik mindenütt apró mészköveket ásnak ki”. Kitaibel botanikus lévén a sajátos és különleges növényeknek is szentelt néhány sort. Egy vizes réten a délies flórához tartozó légyfogófélét, a Myagrum austriacumot, a meszes talajú részeken mezei és szakállas csormolyát, néhol káposztát, búzavirágot, ezüstfűféléket látott, a megfigyelt területen baltacím, magyar rozsnok, kender, fecskefű, here és konkoly nőtt. A lappangó sás és az ezüstvirágfélék láttán megjegyezte, hogy azok valószínűleg „a mészkő hegyekről kerültek ide”. Kitaibel néhány túzokot is észlelt. A túzok ebben a korban nem volt kuriózum a zámolyi határ száraz, árvalányhajas gyepén. Mutatja ezt többek között az is, hogy népies neve, a vadpóka is fennmaradt. Még az 1930-as évekbeli körvadászatokon is előfordult a hatvan-nyolcvan darabos napi zsákmány belőlük. Szabó István megfigyelései szerint az 1960-as években húsz-harminc pár költött a Fornai-laposon.

Zámoly vonatkozásában is érdekesek egy másik polihisztor, Rómer Flóris feljegyzései. 1859-ben járt itt, s akkor előző évi emlékei és Majer Móric fölfedezései nyomán a fornapusztai őskövületeket, kagyló- és csigamaradványokat kereste és találta meg: „a kékes szürke agyag közt számos, kisebb ugyan, de egészen ép példányit találtam a keresett és nem is sejdített őslényeknek”.

A fornai középső eocénkori lelőhely leghíresebb leírója Taeger Henrik, aki az első világháború előtt kutatott itt. Zámolyra is mindig örömmel hozták haza a fornai határrészen kapáló lányok vagy a kutakodó gyerekek az itt talált megkövesedett csigák hatalmas példányait. A csákvári fazekasok, akik szorgalmasan keresték a jó agyagot, tudtak a fornai márgás üledékről; a benne talált egysejtűek, a nummulinák vékony, pénz alakú héját Szent László pénzének nevezték.

Sokkal fontosabb kincse azonban a vidéknek a bauxit. A szakirodalom a gránási területen, a Bagoly-hegy keleti oldalában a Balás Jenő és a kutatásaira épülő vállalat által megtalált mezőt a XX. század húszas–harmincas éveiben a világ egyik legnagyobb működő bauxitbányájaként tartotta számon. Az a terület, amelyen az első tárót létesítették 1924–1925-ben, s amelyen a gánti bauxitbányászat 1926-ban megkezdődött, eredetileg Zámolyhoz tartozott. Csak miután a község a bányanyitást elutasította, 1927-ben és 1928-ban csatolták át Gánthoz a területét (összesen 314 katasztrális holdat). 1926–1972 között így is sok zámolyinak adott munkát a bánya, illetve a hozzá kapcsolódó szállítás és szolgáltatások. A bányanyitással együtt épült meg a Gánt–Bodajk között közlekedő iparvasút, amely a zámolyi munkásokat is elvitte Forráspusztáig: ott ugráltak le a lassító vonatról.

A Zámolyi-medence tehát átmeneti és összekötő szerepet tölt be a Velencei-tó és a Sárrét, illetve a Mezőföld és a Sárrét között. Ugyanakkor a Mezőföld és a Vértes hegység közötti klimatikus határvonalon helyezkedik el.

A medence éghajlata mérsékelten hűvös, mérsékelten száraz, szubmediterrán jellegű: enyhe telű, túlnyomóan derült időjárás, bőséges napsütés jellemzi. A Császár-víz, s így a Velencei-tó vízgyűjtő területéhez tartozik, annak mintegy 64 százalékát teszi ki. Talaj- és rétegvize bőséges, felszíni vízhálózata azonban gyér. Az általában jellemző szűkös csapadékot (rendszerint évi 580 milliméter körül) a vastag törmelékkúp kavicsanyaga elnyeli, így a medencében szokatlanul száraz termőhelyekkel is találkozhatunk (Újtelep, Házhelyek). Fő vízfolyása elapadásáig a Forrás-patak – a Császár-víz egykor jobb oldali forrásága – volt. Tápláló időszakos vizei Csákberény környékén fakadnak. A községen folyik át a Burján-patak (Tóvíz-patak), amely régen a felső faluvégen egyesült a Felső-szőlők alatt eredő Forrás-patakkal. A Burjánba folyik a Borbálai-patak is. A belterület észak felé lejt, így a Burján-patak is északra folyik.

A hajdan bő vizű karsztforrás, az úgynevezett Zámolyi-forrás vízhozama évszázadok óta foglalkoztatja a megfigyelőket: „különös viselkedéséről”, azaz időszakos elapadásáról számos feljegyzés maradt fenn.

A medencében leggyakoribb az északnyugati, a Vértes felől fújó száraz főn szél. Ennek az erősen lecsapó és szinte állandó légmozgásnak döntő szerepe volt a medence és a medencefelszín kialakításában.

Területe eredetileg erdős vidék volt, amelyet az 1760-as évektől intenzíven irtottak. Az 1740-es években Bél Mátyás Fejér megye leírásában kiemeli, hogy „bokrokkal benőtt enyhe lejtőn fekszik”, s egyenesen azt írja, hogy „az említett cserjés helyen kívül nincsen erdeje”. A II. József parancsára a katonai térképek mellékleteként összeállított országleírás készítői, akik 1782–1785 között járták ezt a tájat, viszont azt rögzítik: „a falu mögött a déli oldalon sok erdő van (…) az egyik sűrű, fiatalos tölgyerdő”. Kitaibel Pál 1799-es feljegyzéseiben külön is kiemelte, hogy Zámolynál az erdőben csertölgyeket is látott. Nyilván későbbi jelenség, hogy az erodált domboldalakon az erdők helyét a cserszömörcés karsztbokrosok vették át. Ezzel az intenzív erdőirtással a Zámolyi-medencében élő emberek saját életfeltételeiket rontották, ettől kezdve már nem nyújtott a medence kiegyensúlyozott téli–nyári megélhetést, a tűzrevaló, illetőleg az épületfa előteremtése is gondot okozott. Az 1869. évi statisztikai adatok szerint „az erdő irtás alatt van”. A maradék 633 hold évente csak 581 öl (egy erdei öl körülbelül 3,4 köbméter) botfát adott. 1924-ben Merán grófné 323 katasztrális holdas erdőbirtokát huszonöt-harminc éves tölgy-, cser-, juhar-, jegenye- és szilerdőként írták le. Ezzel az egykor érintetlen, a vértesi rengeteggel összefüggő erdővel a környék birtokosai, a Lamberg, majd a Merán család tagjai sokat törődtek. Az irtások okozta változásokat Csanádi Imre Határnevek című versében így fogalmazta meg: Jó egy százada még itt makk kopogott meleg őszön; / porcogtatta csíkos vadmalac, erdei kan… / Ma csak egy / korcs bokor, egy vedlett kis akác, egy vézna fasor sincs, / hol meghúzza magát fürj, fogoly, és delelő / asszonyhad…

Zámoly jól megközelíthető a székesfehérvár–tatai úton. Az az útrendszer, amelyre a falu kapcsolódik, pontosan mutatja a kistáji középponti funkciók változását. A főút a két jelentős várat, Székesfehérvárt és Tatát köti öszsze; olyan főút, amely átvezet a Vértesen. A régi öregek sokkal messzebbre láttak, az utat úgy nevezték, ami „Tatábo vezet”. Ezt az utat keresztezi Zámolynál egy nyugat–keleti irányú másik, amely a csókakői várbirtokon belül volt fontos: Csókakőből megy Orond (Csákberény, Orond-Szőlőhegy), Lajapuszta, Zámoly, Pátka felé. Erre az útkereszteződésre épült a mai Zámoly, hiszen a csókakői várbirtok legkeletibb faluja Pátka volt, s ehhez az uradalomhoz tartozott az egész környék.

Az öregek a Csókakő felé vezető szakaszát Móri útnak is nevezték (a mai Vörösmarty utca nyugati fele), a Pátkára menő részét (Kis utca, ma Vörösmarty utca) „Pátkoi útnak” hívták. Széles földút volt, amelyen ökrös szekerekkel és lovas kocsikkal közlekedtek. Ezen mentek a rokonlátogatók Csákberénybe, Fehérvárcsurgóra, Magyaralmásra, Iszkaszentgyörgyre, illetve Pátkára, Pákozdra vagy Verebre. Ezen döcögtek a kocsik a móri vásárra, és ezen vonultak a búcsúsok a bodajki búcsúra, s nem csak a zámolyiak, hanem a pátkaiak is. Ezért állíttatott Báró Jenő uradalmi intéző és neje, Seidel Paulina 1886-ban egy útszéli keresztet a mai Újtelep peremén (a Rákóczi utca és a Vörösmarty utca sarkán) hazai vörös márványból. (A feszület a második világháború alatt aknatalálatot kapott, a háború után Lukács József kőművesmester építette újjá.) Ez az út természetesen ma is szerepel térképeinken.

Pátka és Zámoly egymást szorosan át- és behálózó rokoni kapcsolatait a jó szemű költő, Csanádi Imre Rokonnézőben című versében így érzékelteti: Végre Zámoly, Kis-ucca, Öreg-ucca / szép tisztára söpörve… Jöhetsz rokon. / Beharangoztak. Üldögélők / ünneplősen a kispadokon. // „Hőhe!” Kinyílik ajtó, kapu tárul. / „Meggyüttek a pátkaiak?” / „Mög ám! Mink mög! – turbékolja a kánné. – / Ha köllünk. Ha lösz, akki befogad.

Az említett útkereszteződés a régi, török alatt elpusztult faluhelyek között alakult ki. A török hódoltság utáni uradalmi területen itt épült ki a faluközpont, hiszen az uradalom itt méretett telket a templomok, az iskolák, a községháza és a régi nagyvendéglő építéséhez. Ezt az állapotot tükrözi már a II. József-kori katonai felmérés is.

Festői környezetben fekszik a falu: a Velencei-tó üdülőkörzetének háttérterülete, ahhoz több szállal kapcsolódik. E kedvező természeti adottságok kiaknázásának feltétele az infrastruktúra fejlesztése, ami a rendszerváltozás után rohamléptekkel meg is kezdődött.

Zámoly a XX. század első felében nagyközség, 1950-től önálló tanácsú község, ma község. Az 1871. évi XVIII. törvénycikk értelmében a csákvári járásba osztották be, majd a sármelléki járásnak része – 1878-tól az akkor kialakított székesfehérvári járás közigazgatása alá került.

Legnépesebb a XIX. század második felében és a XX. század közepén volt mintegy 2500 lélekkel. Lakóinak döntő többsége magyar, 1850-ben 86, 1930-ban 22 német lakta. 1930-ban a népesség 35,8 százaléka római katolikus, 59,7 százaléka református, 2,4 százaléka evangélikus, 1,9 százaléka izraelita vallású. A XX. század elejére megnőtt, majd csökkent a külterületek lakossága. 1903-ban Antalmajort (korábban Farkaspuszta), Borbálapusztát, Belsőmajort, Felsőmajort és Lajamajort, 1985-ben már csak Borbálapusztát és Forráspusztát lakták, 1990-re ezek is elnéptelenedtek, az egykori uradalmi népesség a faluba költözött. Külterülete 4648, belterülete 202 hektár.