5

Full text search

5
Az udvaron megállott egy idegen szán, s csörömpöltek a lovak a fagyos földön, csengők szóltak, férfikiáltások.
- Jézusom, a vendégek! Gyújtson lámpát, sógor.
A jegyző gyufát kotorászott elő, s idegesen meggyújtotta a nagy függő lámpát; csak akkor látszott, milyen siralmasan néznek ki. Az öregúr teljesen apatikusan ült a karszékében a hideg pipával, s maga elé dermedt, a mama könnyei bőven folytak, mintha egy forrás buggyant volna ki a sziklából, s annak most már tízezer évig meg nem állana csörgedező árja, a leány kétségbeesetten s foltospiros arccal olyan volt, mint Niobé leánya, aki anyját öleli a kegyetlen isten felé emelt könyörgő mozdulattal. Ő maga is kurucul nézhet ki, gondolta a jegyző, de azért mégis volt benne annyi lélekerő, hogy ott tudta hagyni a gyászcsaládot, feltette süvegét, s kiballagott a nagy ebédlőbe, ahol már fel is volt terítve s szintén égett a nagy spirituszlámpa, tündéri fényességgel látva el a szobát. Onnan a tornácra ment, éppen jókor, mert a vendégek már ott topogtak s vidáman lármáztak:
- Mi a tatár! Elhagyott várkastély? - kiáltott Szalay Péter, s szétrázta magán a nagy kocsibundát s az előfutó cselédlánynak adta: - Tedd el, fiam, jó helyre, öreg ugyan, de jó az azér még...
- Isten hozott Péter bátyám, kezit csókolom nagyságos asszony - köszönt a jegyző a két öregnek.
- Jaj istenem, majdnem malőr ért bennünket - mondta a vendég asszonyság -, képzelje jegyző úr, ahogy a falu alatt a Papgödörnél jövünk, az isten áldja meg ezeket a maguk faluját meg a kutyákat; mint a farkasok jöttek ránk messzi a falu előtt, a lovak megvadultak, s neki a Papgödörnek...
- Felborultak, nagyságos asszony?
- Dehogyis - mondta nevetve Szalay Péter -, de hát az én kincsem feleségem nem tud ijedség nélkül se szekérbe lenni, se szánkóba, ismerjük már.
- No de Péter, ne beszéljen így, mikor a halál széléről jön vissza!
- Jaj, jaj - mondta Szalay Péter valami kedves öreguras gyöngédséggel -, halál széle, posztó széle, kötőd széle: hát megijedt a lelkem. Csakhogy én nem ijedtem meg, mert harminckét esztendő óta nem ültünk együtt úgy szekéren, hogy legalább ennyi ijedség ne lett volna - ugye, édes öreg tubicám? Csak az vigasztal, hogy a cigány nem hal a vízbe!
- Hát még a hóba - mondta a jegyző, aki ismerte a szójátékot -, ott még a hal se hal, ugye Péter bátyám.
- Nem bizony, cigány az ott is.
Nevettek s beléptek az ebédlőbe.
Két darab jól kihizlalt ember volt Szalay Péter és a felesége, oly derült arcúak s vidám tekintetűek, hogy mintaképül lehetett volna az emberiség elé állítani őket.
- Pannuskám! angyalkám! - tárta ki a két karját Szalay Péterné, s beölelte még úgy csupa nagykendősen, bebugyoláltan a ragyogó arccal elősiető Annuskát.
- Kezét csókolom - csicsergett az Annuska hangja, mint egy édes madárkáé, s valósággal meg is csókolta a kezét, amivel hallatlanul elragadta a nénit, aki éppen apprehendált már, hogy az utóbbi időben az Annus igen nagylányos kezd vele szemben lenni. - Drága Irma néni, hogy tetszettek utazni, jaj, tessék kigombolni ezt a nagyszerű bundát.
- Fijam, a halál széléről jövünk, majdnem belehaltunk a Papgödörbe.
Annus nevetett s hogy magát lefoglalja, gyorsan vetkőztetni kezdte a nénit, aki annyi ruhába, kendőbe s védőholmiba volt pakolva, hogy azon alig lehetett eligazodni.
- Dehogy is halunk meg vacsora előtt - mondta vidáman Szalay Péter, s megveregette az Annuska hátát, hideg kezét melengetve, tréfásan a meleg kislány környékén: - Ejnye, de jól süt!... vajon mit süt?
- De Péter bácsi.
- No, majd elválik reggelre! Nincs még itt az a Pogány Imre?
Annuska máskor elszaladt volna erre a szóra, de most nem lehetett, mert még a mama nem jött ki, s addig neki kell háziasszonykodni.
De most kijött, s édes szóval köszöntötte a vendégeket:
- Isten hozott édes, drága angyalom - azzal se szó, se beszéd, a nyakába borult Szalay Péternének, s elkezdett sírni, mint az őszi eső.
- Szentisten - mondta a néni -, veletek mi van?
- Felmondtak - szólt zokogva.
- Hogyhogy? - s mindjárt megértették, mert már évek óta várják, tárgyalják, s folyton félnek attól, hogy a grófok egyszer csak nyugdíjba küldik ezeket. Nagy szünet után csöndesen tette hozzá a vendég, a legbizalmasabb régi barátnő: - Istvánnak?
Fejbólintás.
- Hm, hm.
- Gyertek be, csendesen, mert az öreg nagyon meg van törve.
Csendesen, mintha haldoklóhoz mennének, bementek a másik szobába, s ott találták az öreget, hogy ül nagy esetten a karszékében a tűz előtt, s fel se áll a kedvükért, csak hagyja, hogy megfogják, megsimogassák a kezét, s egykedvű barátsággal néz, senki se látja rajta, hogy mi van belől.
- Üljetek le, lelkem. Faragó ispán, az isten verje meg, az hozta a levelet: képzeld, ilyet elgondolni: karácsony harmadnapján felmondani, hogy újesztendőre adja át a helyét az új embernek... Ilyen pogány, ilyen... pogány...
Hallgatva néztek, annyira váratlan volt a dolog, hogy csak azért tudtak belenyugodni, mert nem őrájuk vonatkozott.
- Józsi gróf csinálta?
- Persze, szívem, persze: de megveri még az Isten!...
- No, kedves komámasszony, azért nem kell a szívére venni! - vigasztalta Szalay Péter, s elfogadta a poharat, amit a kezébe adott a jegyző, és folytatta:
- Magyar embert nem érhet csapás, csak egy: ha a kedélyét elveszti... Mert minden egyéb csak akcidencia az életben: az a fundamentum, a kedély. Amíg ez rendben van, addig esetlegesség a pénz, a vagyon, az emberek jóakarata: minden. De míg él a magyar kedély, én édes lelkem, jó angyalom, addig ne essenek kétségbe... - és roppant gyöngédséggel fogta, tartotta, szorította a néni kezét szabad tenyerével, aztán még egyszer odatartotta a poharacskát a jegyző elé.
Jó kis pohár volt, porciós pálinkáspohár, s jó törkölyt csorgatott bele a jegyző.
- Irma néni, lelkem, egy kis édeset - hízelgett Annuska.
- No, nem bánom, lelkem mert bizony az ijedségre nem árt, képzeld Ágnesom, majdnem belehaltunk a Papgödörbe.
- Majdnem belehalt Péterke - mondta a mama, ha már benne van az ember, minden bajt el kell mondani, hogy ne mástól hallják meg a barátok. - Képzeljétek, ez a kis kakas összeverekedett a kocsisokkal, s szegény... jaj, ezek az idők, nem tisztelik már a jóistent se.
- Utálatos cselédnép. Az istenért.
- Nem lehet tudni, mi volt. Csak egy nagy sikoltozás, lárma.
- Melyik kocsis? - kérdezte Szalay Péter.
- Mihók, a gazember, elmegy új esztendőre, hát igen fent van a szarva.
- Mihók? akinek az a szép felesége van? - s elmosolyodott, hunyorított, sőt a szakállát is megvakarta Péter bácsi.
A mama zavarodottan elhallgatott.
Mindnyájan kényelmetlenül érezték magukat.
- Semmiség - szólt Szalay Péter -, akkor jó a magyar ember természetje, ha fiatalon tombolja ki magát. Mert akkor olyan, mint a jó bor, megérik, zamatja lesz, tűz lesz benne és erő. Mert kétféle a magyar: vagy fiatalon, vagy öregen, de ki kell neki adni magából a fölösleget.
Nem nevettek, Szalay Péter nagy szónok volt és rendíthetetlen kedély, s nem hagyta a dolgot, mindenáron meg akarta őket vigasztalni.
- Sokkal jobb ez, aranyos egy Ágnes néném, mintha a férfi negyvenesztendős koráig anyja szoknyája, felesége kötője mellett ül s penészedik. Mert osztán akkor lesz csak igazi baj, ha egyszer mégiscsak kirúg a hámból, mert hisz annak elébb-utóbb úgyis be kell következnie. Lám a biblia is megmondja, hogy: mindeneket megpróbáljatok.
- Muszáj kirúgni!
- Persze hogy muszáj.
- Férfiaknak.
- No, nem féltem én az asszonyokat sem: azok is megkóstolgatják imitt-amott, ami jó.
- De jól tudod, de jól tudod, Péter - szólt halkan a néni, aki egy sóhajtással kiadta magából a bánatot. Már érezte a társaság vigasztaló hatását. Több szem többet lát, több száj többet locsog, jó az, hogy legalább elterelik az ember figyelmét a maga bánatáról.
Szalay Péter, az egészséges ember jóságával, okosan, tanítósan kezdett mesélni.
- Apámrul örököltem, kedves néném, ez tudományomat. Mert űneki meg az a harmadik természetje volt, az a csudálatos nagy magyar hősi természet, aki nem hagyja magát, se fiatalon, se öregen. Hm, lássa, hol vannak már ezek a régi dalia magyarok! Ah, piszlicsár dolog ez, kérem, ez az egész, hogy fiatalon s öregen: az igazi magyar emberben vér van holtig! Bevisz az én atyám egyszer Debrecenbe Nagykállóból tíz mázsa búzát, tizenkét mázsa rozsot meg hat tinót meg két lovat a téli debreceni vásárra, eladni... hogy egy jó históriát mondjak el róla... Szegény idesanyám, a jó lélek, örült neki, mert kellett a pénz. Be is pakolt az urának fejérgúnyát meg elemózsiát, mert nem volt még akkor itt vasút, szekéren kellett lejönni s lelkére kötötte, hogy: "Gábrisom lelkem, csak okos legyék, csak jó vásárt csináljék, a pízre vigyázzék, az egészségire meg szintén, meg ne hüljék, baja ne essék." Milyenek is voltak azok a régi jó, angyali lelkű nagyasszonyok!
Leütötte a szivarja hamvát, s felcsillanó arccal mesélt tovább, úgy hogy még hallgatták is egy kicsit.
- Hát: meg vót a vásár. Eladta édesapám a búzát is, a gabonát is; a tinókat, lovakat szintén; osztán két hétig még ott maradt Debrecenben, oszt azután hazament Nagykállóba a kedves családjához.
Megérkezik. Édesanyám fogadja:
- Megjött, lelkem Gábrisom?
- Meg.
- Nincs semmi baja?
- Nincs.
- No, hálaistennek, lelkem.
Jó ebédet csinált a kedves apámnak, gyenge bárány volt mán, korai bárány, azt nagyon szerette az én édesapám, tárkonyos lével. Isten nyugosztalja szegényt... szóval tárkonyos bárányleves volt, és málépite, frissen, édes tejjel behabarva: jaj de jó ételek is voltak a mi gyerekkorunkba!
A háziasszony egyet moccant. Van az most is, benne az ellentmondás a mozdulatában, mert egy asszony nem bírja elviselni, hogy az ő rovására valakit, valamit, bár a száz esztendeje elhullt világot is magasztalják: mert egy asszonynak csak az van benne a jó közérzésben, hogy őt magasztalják... De most nem volt kedve meg sem szólalni... Borzasztó ez: egy anyának elviselni, hogy a fia más nőre is szemet vet... Azaz, hogy nőkre! a jó kisfia, aki eddig folyton itt hancúrozott, kacagott és dévajkodott az édesanyja lába előtt. Nem lehet ezt, nem lehet megérteni ezt a férfivért, hogy ez elveszti magát, s ha rájön, se istent, se embert, se becsületet nem ismer... És egyáltalán, hát már vége? a bánatnak, a szerencsétlenségnek? már másról lehet beszélni? régi adomákat?...
De Szalay Péter most nem hagyta tűnődni, könnyedén, gyorsan sietett a beszéddel, mert ilyenkor kell a politikus bölcsesség, hamar áthidalni a bánatot, új témákat hozni, eltenni a bajt holnapra; az istenért, jönnek a többiek, meg kell addig szelídíteni a lelkeket, csak nem fognak gyásztort ülni, hiszen még halotti toron is adoma és kacagás gyógyítja a sebet, ráérnek búsulni az itt maradtak a pörösködés idején... Folytatta hát, mint egy komoly dolgot.
- Ebéd végén, ráteszi szegény jó idesanyám a kezét szegény jó idesapám kezire, ahogy csak azok a rígi jó úrasszonyok és jó feleségek tudták, s azt mondta:
- Gábris lelkem! - hát megvót a vásár?...
- Meg - azt mondja az idesapám. - Megvót.
- Eladtad a búzát?
- El.
- Osztán hogy adtad?
- Jól adtam lelkem. Hat forint tízért.
- Igazán? Olyan jól?
- Igen.
- Hát a rozsot?
- Azt is jól. Öt forinton felül.
- Ne mondd mán, hát akkor jó vásár vót.
- Nagyon jó.
- Hát a tinókat hogy?
- Azt is jól adtam, a nagyobbik kettőt, párját százhúsz forintjával.
- Ne öljik mán meg, mán nyócvan forintír is odattuk vóna igaz-e lelkem?
- Egen, de jó vót a vásár!... Lengyelbe szedték a marhát!... A kisebbiket is úgy adtam, hogy kilencven meg száz körül volt párja.
- Hát a lovak jól mentek?
- Lelkem, az ment csak jól. A Murzát százhetvenért adtam.
- Nagy isten! Százhetven!
- A kesely nem bírta! Azt oda kellett adni száztizenhatért.
- No kár... De hát mindegy, maga tudja lelkem, hogy melyik mit ér.
- Pókos volt.
- No, nem volt az még pókos. Hisz mindegy, örvendek, hogy átajjába olyan jó volt a vásár.
És megveregette az öreg becsületes, derék kezét, s mi mindnyájan örvendettünk.
De csakhogy az vót a baj, hogy mégiscsak előkerült a kényes kérdés, hogy:
- Hát osztán, Gábrisom lelkem, hát a píz?...
Idesapám szegény nagyot néz:
- Piíz?
- Píz, angyalom, píz. Hogy mennyi pízt hozott?
- Pízt, lelkem... Azt én nem hoztam.
Lett erre mingyárt nagy beborulás; fekete fellegek futottak az égre, s elborították az én angyali drága jó idesanyám kedves arculatját.
De most az idesapám tette keresztül a kezét az aszatalon s megfogta csendesen az én idesjó anyám karját, oszt aszongya, hogy aszongya:
- Pízt, azt nem hoztam ides rózsám, de ne búsulj, mert hoztam egy új nótát, a' megíri!
Azzal azon a drágaszép bariton hangján elkezdi dúdolni a szerelmes édes felesége filibe, hogy - mintha most is hallanám - hogy:
Nincsen nékem egyebem, egyebem, de egyebem...
Csak egy kurta bekecsem, bekecsem, de bekecsem...
Magának sincs egy pendelynél egyebe, de egyebe!...
A kedvemért még aztat is tegye le, tegye le, de tegye le...
Magának sincs egy szoknyánál egyebe, de egyebe,
Asse legyen, a kedvemért tegye le, tegye le, de tegye le!...
Elmosolyodtak.
Mert senki se tudott nevetni, de már ez is valami volt, egy mosoly ebben a feneketlen bánatban.
- Ezért megy tönkre Magyarország! - mondta a háziasszony keserűn.
- Ezér? - mondta Szalay Péter - ezér?... Hátha még eldanolnám a másik verset is, kedves Ágnes néném, a pirosat!... mer ez még csak a fejér vót: de van egy vörös is, olyan pirosveres, mint az a jó kipattanó magyar vér: az a másik vers aztán igazán megér, nemcsak egypár mérőgabonát s egy-két rúgott tinót: de egy domíniumos rígi magyar világot is... Mert Ágnes néném jó vón az, úgy élni, csendesen, rendesen, mint a gép... de unalmas vóna...
Magának sincs egy szoknyánál egyebe, de egyebe...
- Nohát sose iszunk? - Kezit csókolom...
És koccintott.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi