14

Full text search

14
 
Másnap esett az eső. A hunok megfordították a bőrüket a sátorukon is, magukon is szőrrel kifelé. Mintha medvéknek a városában volnék.
De azért a királyi palota körül csak annyi a nép, mint az előtte való napon.
A sátorunkból oda lehetett látni Csáthéknak a házára. Láttam, mikor Emőke bő hattyútoll köpenyegben jelent meg az ajtóban, és egy alacsony szürke lóra ült. A lóval egy rövid nyakú férfi rabszolga futott a királyné palotájáig.
Nekem is egyszerre sürgőssé vált, hogy oda menjek. Mosdottam, öltöztem, kenekedtem. Én is lovon mentem át, hogy a sarum be ne sározódjék. Ügyesen ugrottam a falépcsőre. A lovat odakötöttem egy oszlophoz.
A királyné csak harmadmagával ült a szobában. Szinte csodálkozva nézett reám:
- Rajzolni jöttél? Borult az ég. De azért csak maradj, hátha kitisztul.
A kereveten ült, s egy közönséges mázatlan cserépfazék volt az ölében. A szőnyegen körülötte arany ékszerek, láncok, gyöngyök, kösöntyűk, násfák, gombok. Hogy miért tartotta azt a sok kincset a királyné egy ordináré fazékban, és miért nem valami ezüstkupában vagy díszes ládában? Nem tudom. Lehet, hogy babonából. Lehet, hogy úgy szokták. A szokás talán maradvány az ősidőkből, mikor még vízben, földben rejtegették a kincseket.
Emőke az ablaknál ült, amelynek hólyagtáblái a borulatban jégtáblákhoz hasonlítottak.
Az ékszereket törülgették, kefélgették, fényesítették mind a hárman.
A királyné is. Egy széles aranyöv volt a kezében.
Vert arany eperlevelek lánca. A levelek közt korallgyümölcsök.
- Láttál-e valaha ennyi kincset? - kérdezte a királyné, mikor a művészi övre rábámultam.
- A mi ötvöseinknél láttam efféléket - feleltem -, de nem ilyen szépeket.
- Ennél szebbek is vannak nekem - mondta a királyné -, de mintha világosodna: próbáld meg ezt a láncot, hátha jó lesz a rajza hímzés alá.
A beszélgetésükből megértettem aztán, hogy a királyné az új asszonynak választ ajándékot az ékszerekből. A menyegző után való holdújuláskor az új asszony sorra látogatja a régieket. Akkor ajándékozza majd meg a királyné.
Rika királyné csöndes és szomorgó természetű asszony volt. Ahogy ott ült akkor is, a feje meghajlott, mint a hervadó virágé. Ritkán szólott, és ha vidám volt is, szelíd mosolygás volt minden nevetése. Én, amikor csak lehetett, fölnéztem a rajzomról. Emőkét néztem, s ha Emőke mögöttem járt, akkor a királynét.
A királyné egyszer oldalt ült felém, s akkor láttam, hogy az orra kissé hosszú. A csorba fogú nőnek tömpe volt az orra. Emőkéé is hosszúkás, de finom vonalú. Akkor gondoltam azt, hogy a hosszú orrú emberek hajlandóbbak a búskomorságra, mint a rövid orrúak. A kisorrúak többnyire vidámak. De mi köze az orrnak a lélekkel?
És csakugyan Emőke is inkább komoly természetű volt, mint vidám.
A királyné gyönyörködve nézett egy gyémántokkal becsillagzott elefántcsont karperecet, s egyszer csak hozzám fordult:
- Milyen karperecet viselnek a görög nők?
- Mindenfélét - feleltem óvatosan -, már akinek van. Mert az ország már nem gazdag, felséges asszonyom.
- Nyakláncot viselnek-e?
- Nemigen, felséges asszonyom. Nálunk azt tartják, hogy az arany nyaklánc idegen országbeli férfiaknak való. A nők legfeljebb ha gyöngyfüzért viselnek a nyakukon, azt is csak ünnepen.
- És a görög leányok - kérdezte Emőke -, szépek-e a görög leányok? Olyan-e a ruhájuk, mint a miénk?
- A görög leányok mind feketék, fekete szeműek, fekete hajúak, fehér bőrűek - feleltem -, és nem olyan szépek, mint a hun leányok. A ruhájuk is formátlan most, de valamikor olyan szépen öltözködtek, hogy annál szebben már nem lehet.
- Hogyan? - kérdezte egyszerre mind a három nő.
- Alól selyeming vagy bisszuszing meg egy szál fehér szoknya, térdig érő, vagy addig se.
- Addig se?!
És elképedtek.
- Bizony a fiatalja. A felsőruha takarta leginkább a lábszárt: egy könnyű és bő és finom gyapjúlepel, amelyet a jobb vállon kapocs tartott össze. Nyáron a szoknya elmaradt: az inget kötötték át derékon, ki selyemmel, ki bársonnyal, ki aranylánccal. S tán nem is derékon, hanem valamivel feljebb, hogy a termet hosszúnak lássék. A lepel is könnyebb volt, mint télen.
A nők nevettek.
Magam is mosolyogtam, mert láttam, hogy nem értenek.
- Felséges asszonyom - mondottam -, az a nagy kendő, az volt ám az igazi szép ruha. Mert azt százféleképpen lehetett viselni. A karcsú női termethez könnyű redőzetben simult, és látni engedte a női test formáit. Az ing nyáron csak éppen hogy rá volt akasztva a vállra: a karok szabadon voltak, és csak karperec volt az ékességük. A lábakon finom kis szandálok. Ünnepeken a szandálokat rózsaszínű szalagokkal kötötték meg.
- És télen is meztelen a karjuk meg a lábuk?
- Télen nem. Télen csak a kezük meg az arcuk van ki a ruhából. Akkor nem is szépek. Hanem nyáron abban a leples ruhában a rút nők is szépek, ha a termetükben hiba nincsen.
A királyné szólt az ajtónálló nőnek:
- Ugyan, hozz be egy fehér ágyterítőt. Hadd lássam én azt a görög viseletet.
Behoztak egy könnyű gyapjúlepedőt. Nekem azt magamra kellett vennem. Meg kellett mutogatnom, hogyan viselték nyáron. Hogyan szélben, esőben, jó időben, színházban, asztalnál? Hogyan csomózták össze a kendővégeket nyáron a vállon, télen a nyakgödör alatt és derékon?
Közben föl és alá kellett járnom előttük, s ők meg nevettek. Még tapsoltak is. No, nem nekem: a képzeletükbeli görög nőnek.
Azután le kellett rajzolnom a hajviseleteket. S hogy az nemigen sikerült, az Emőke haján kellett megmutatnom, hogyan tornyozzák föl a görög nők a hajukat, egyetlen hullámot hagyva a homlok körül.
A kezem remegett, mikor Emőke selymes haját megfogtam. Alig bírtam összerendezni.
Akkor Emőke bement a másik szobába, hogy az ott függő nagy acéltükörben megnézze magát.
De sokáig időzött ott. A királyné be is szólt neki:
- Emőke, rozsdát fog a tükör!
Akkor aztán kijött, s mi elámulva néztünk reá. Nem volt rajta más, csak egy térdig érő ing és egy fehér szoknya. A vállán meg egy tejfölszínű gyapjú ágyterítő, amelynek redői körüljátszották karcsú derekát.
Én megszoktam Konstantinápolyban, hogy meztelen karokat és lábakat lássak, de Emőkét látva szédültem. Pedig a karja és lába még nem volt telt és gömbölyű. Valami virági volt! Gyönge. Azt lehetett volna vélni, hogy víz jár az ereiben, mint a fehér nárcisznak, s hogy ki szokott állani a napfénybe, hogy nőjön, mint a nárciszok.
Föl és alá járt a szobában, s megállott előttem:
- Hát ilyenek ott a leányok?
- Ó, hiszen ha ilyenek volnának!...
- Mi hiányzik még rólam?
- Két gyöngy fülbevaló, kisasszonyom, s egy pálmalevél legyező a kezedbe, zöld legyező.
Emőke a királynéhoz fordult:
- Szép vagyok, nagyasszonyom?
- Szép vagy, gyermekem - mosolygott a királyné. - Legyen olyan szép az életed is, mint magad vagy.
Emőke kezet csókolt a nagyasszonynak, aztán visszatért a belső házba: a maga ruháiba öltözött. Leült, és az én egyik rajzomnak a kivarrásába fogott.
- Dalolj, Emőke - mondotta a királyné -, ma jó napom van, hadd legyen teljes.
Emőke az ölébe eresztette a varrást, és édes-halk, meleg hangon dalolt:
Kizöldült a mező. Megindult az erdő.
Elmosta az utat a tavaszi esső.
Elmosta a nyomát az én kedvesemnek:
ifjú legények közt a legkedvesebbnek.
Halkan énekelt, és szomorkásan mosolygó ajakkal, de a tekintete bús volt s maga elé mélázó, mintha az elénekelt történet a dalolása közben az ajkain öltene formát.
Aztán fél könyökkel a hímzőkeretre támaszkodva himbálta a fejét:
Be nehezen várom tavasz elmúlását!
Tavasz elmúlását, búza aratását.
Napraforgóvirág teljes kinyílását;
legény-vitézeknek hazafordulását.
Valami szokatlanul bús dal volt az, s a szavak összetartozását kezdetben nem értettem. De a hun dalok olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, amelyet hiányosan fűznek össze.
Emőke folytatta:
 
Elhervadt a mező. Hullong a falevél.
Messze idegenből a had is visszatér.
Csak egy legényt várok. Csak egy legény nem jön.
Elmaradt, ott maradt az idegen földön.
 
Tarna vitéz, hol vagy: földben-e vagy égben?
Akár ég, akár föld, gyere, rózsám, értem!
Vigy el éngem akár az égi hazába,
akár pedig fektess síri nyoszolyádba.
 
Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog?
- Gyere ki galambom: itt vagyok, itt vagyok!
Fehér a paripám, csendes a járása,
mint az őszi szellő esti susogása.
 
Felöltözik a lány ünnepi fehérbe.
Rozmaring koszorút illeszt a fejére.
Így találták reggel holtan az útfélen:
piros csizmában és ünnepi fehérben.
 
A dal végét már elnedvesült szemmel dúdolta, s a feje lecsüggedt. A királyné szeme is könnybe lábadt.
- Szegény Rózsa - mondotta -, de hát nem találhatott volna-e más legényt magának?
- Vannak olyan leányok, nagyasszonyom - felelte Emőke -, akik olyanok, mint az egyszer nyíló virág. De sohase láttam én olyan mosolygó halottat.
Aztán rám fordult a beszéd.
- Kik voltak a szüleid - kérdezte a királyné -, és ki tanította a kezedet ilyen ügyességre?
- Felséges asszonyom - feleltem, mintha álomból ocsúdnék -, az én szüleim szegény tengerparti emberek voltak. Apám egy göndör bajuszú és nagy szemű barna ember. Anyám egy vézna kis jó asszony - Isten legyen jutalmazója az égi világban. Rajzolni pedig engem nem tanított senki, hanem csak éppen hogy láttam, próbálgattam, egyszer csak aztán tudtam is.
S magamban csodálkoztam ismét, hogy az ilyen aranylábú páva vélem, szegény poros verébbel szóba ereszkedik.
- És hogyan kerültél Priszkosz úrhoz? - kérdezte tovább. - Hol szerzik ezek az emberek az ilyen ügyes rabszolgákat?
- Én már nem vagyok rabszolga, felséges asszonyom. Én az uramat önként szolgálom.
- Önként?
- Szeretetből - feleltem.
- De hát, otthagytad-e érte apádat, anyádat? - kérdezte a királyné.
- Nem, felséges asszonyom. Nekem tízéves koromban meg kellett váltanom apámékat a nyomorúságtól. Nálunk nagy az adó. Az adót kiadják bérbe. Az adószedő nemcsak annyi pénzt szed, amennyit az állam pénztárába beleönt, hanem annyit, amennyit a maga zsebébe is beletömhet. Az én apámnak egy kis földje és egy tarka kis tehene volt. A házban már nem találtak az adószedők semmi elvihetőt, hát el akarták vinni a tehenet. Az apám szegény, hat kiskorú gyermek van körülötte. A legöregebb én vagyok. Mit cselekedhetett volna egyebet?...
- Apád adott el? - Összecsapta a kezét, és rám meredt a tekintete.
- Ez nálunk nem szokatlan, felséges asszonyom - feleltem nyugodtan. - A birodalom évtizedek óta fizeti az adót a hunoknak. A császár nem vet, csak arat. A nép a gabonáját aratja, ő a népet. Én akkor még gyenge gyermeki elmével nem értettem: mi a szolgaság, csak az fájt, mikor a testvéreimtől kellett elbúcsúznom meg az édesanyámtól.
És erre a szemem könnybe lábadt. De azért folytattam:
- Édesanyám betegen feküdt, s apám nem közölte vele, hogy mi a szándéka. Csak mikor indulóban voltunk, akkor vezetett be hozzá, hogy megcsókoljam. Anyám ránézett apámra, és megértette az arcából, hogy mi a szándéka. Sírva kiáltott: "Nem eresztem el! Várd meg, míg meggyógyulok, s adj el engem!" - és hogy átölelve tartott, arcomat az arcához szorítva, azonképpen halt meg. De még holtan is úgy szorított, hogy alig tudtak a karjaiból kibontani.
A nők szánalommal néztek rám. Emőke is. A királyné szemöldöke között ráncot láttam.
- És apád mégis eladott?
- Eltemettük anyámat, azután hajóra ültünk. Másnap már ott állottam bemeszelt lábakkal a rabszolgapiacon.
A királyné szeme elborult. Amint ott ült a térdeit felhúzva s átkapcsolva, elrúgta magától az ékszeres fazekat. Úgy elrúgta, hogy a falig hempergett.
- Átkozott rablók! - csattant fel villámló szemmel. - Mikor törjük már ki a kezükből a kormányt? Mikor jön az új rend a világra? Meddig késik még Átilla, hogy a nyakukra tapodjon?!
Én csak eldermedtem az ijedtségtől.
A királyné fölkelt, és bement az ágyasszobájába. A két nő aggódva kísérte.
- Beteg vagy, asszonyom? - aggodalmaskodott Emőke.
Aztán a szoba kárpitja lehullt.
Az ajtónálló két nőcselédet szólított be. Azok összeszedték az ékszereket, és elvitték.
Én csak álltam ottan, mint a kővé változott juhász. Nem értettem az ügyet.
De vajon elmenjek-e, vagy megvárjam, míg kijönnek?
Nem mehetek el, míg a királyné el nem bocsát, vagy míg valaki azt nem mondja, hogy a királyné ma már nem parancsol többé semmit.
De talán valami bolondot is mondtam, s megszidnak majd érte? Vagy talán karóba is húznak, hogy a királynét megbúsítottam?
Az egyik ablak nyitva volt. Odaálltam és lenéztem.
Az eső még csepegett-csupogott. A súlyos cseppek hólyagokat vertek a tócsákban. Atilla palotája előtt nagy sereg ember ázott. A süvegük karimája le volt fordítva. Sisakban is láttam egynéhány embert és fekete pikkelyes páncélban. Később tudtam meg, hogy jászok, és hogy a páncéljuk nem vasból van, hanem ökör szarvából.
A mi sátorunk előtt Nigró egy barna köpönyegből facsarta a vizet.
A lovakról láttam, hogy a római követek vannak nálunk látogatóban.
Az ajtó megnyílt. Emőke jelent meg. Hozzám jött.
- A királynét igen fölizgatta a beszéded - mondta szemrehányóan -, illetlenséget követtél el: nálatok olyasmit is szabad beszélni a királynénak, ami szomorítja?
Beszélt, susogott, fontoskodón, korholón, s én nem is a szavait vigyáztam, csak a hangját, az édes hangocskát, amelytől ma is reszket a lelkem. Mily kedves volt, amint hozzám hajolt! Mint a fehér nárcisz, mikor a tavasz szellője ingatja. Beszélt, susogott a szép kis piros ajak, beszélt az egész arca. És gyönyörű szemei rám nyílongtak, mint a mennyország.
- Sokat szenvedtél - mondta aztán -, szegény Zéta! De nyugodj meg: Átilla összetöri a zsarnokokat, és akkor a görög nép is olyan boldog lesz, mint a hun.
- Ó, kisasszonyom - rebegtem mámorosan -, minden szenvedésemet elfelejtem, ha azt látom, hogy éppen te sajnálkozva nézel reám.
- A minap nem ezt mondtad. Gyűlöltél.
- Holtomig bánom azt a...
- Én is bánom, hogy megbántottalak. Mert te jó fiú vagy, és a lelked gyöngéd. De most már menj. Nem rajzolunk többet ma már.
- Kisasszony - susogtam szorongó mellel, mámorosan -, megadja-e nekem valaha az Ég, hogy az a perc megismétlődjék, amikor a kezedet nyújtottad?
Nézett, elmosolyodott kissé, mint ahogy gyermeki ostobaságra szokott mosolyogni.
- Ha más kívánságod nincsen, hát ezt megadja az Ég.
És a kezét nyújtotta.
Megfogtam mind a két kezemmel, mint ahogy madárkát simogatunk, s fél térdre ereszkedtem, gyöngéden megcsókoltam.
- Eredj! - mondotta a kezét szelíden elvonva. - Neked nincs tökéletes eszed.
S elkomolyodott. Visszalebbent a kárpit alatt a belső szobába.
 
 

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi