4
4
Egy paprikaszínvörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán meg öt és egyre több. A zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánú katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába csaknem a földet éri.
- Ezek a gurebák - magyarázza Tulipán -, mindig ezek jönnek elöl. Ezek nem tiszta törökök.
- Hát?
- Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.
Az látszott is rajtuk. A ruhájuk se volt egyforma. Az egyiknek óriási rézforgó ragyogott a fején, s hiányzott az orra. Az már járt Magyarországon.
A másik ezred, amely követte őket, zöld csíkos fehér zászlót lobogtatott. Naptól barna, kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól ettek-ittak.
- Ezek az ulufedzsik - szólt Tulipán. - Zsoldos katonák, tábori rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek járnak. Látja azt a nagy hasú, szétütött homlokú embert? Nagy rézgombok a mellén...
- Látom.
- Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.
- Miért?
- Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.
Sárga zászlós ezred robog a nyomukban. Csillogóbb a fegyverük. Egy agának a lova is ezüstpikkelyes melldísszel büszkélkedik.
- Ezek a szilidárok - mondta Tulipán. - Hej , zsivány akasztófáravalók! Szolgáltam köztetek két esztendőt!
- Zsoldosok ezek is?
- Zsoldosok.
Következtek a piros zászlók, íjas, tegzes szpáhik, tisztjeik páncélban; az oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegű tatárok. Csupa zsíros pofa, bőrdolmány, fanyereg.
- Ezer... kétezer... ötezer... tízezer - számlálta Gergely.
- Sose számlája őket - legyintett Tulipán -, vannak ezek tán húszezren is.
- No, csúnya, csontos pofájú nép.
- A török is utálja őket. Lófejet esznek.
- Lófejet?
- Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal közepére.
- Főtten vagy sülten?
- Hiszen ha sült vagy főtt volna, még hagyján, de nyersen. Aztán ezek a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek. Mert lássa, ezek az ember epéjét kiveszik.
- Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat!
- De ha így van. Mert lássa, azt tartják, hogy ha emberepével dörzsölik meg a lovuk ínyét, akármilyen fáradt a ló, új erőre kap.
Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.
- Nem nézem őket - mondotta -, hiszen ezek nem emberek, hanem vadállatok.
Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.
- Már a nisandzsi bég jön - szólalt meg negyedóra múlva. - Ez szokta felrajzolni a padisah nevét a pöcsétes papirosokra.
Gergely alánézett. Egy csukafejű, hosszú bajuszú, méltóságos törököt látott, amint a kurta paripán begyesen ülve haladt a katonák között.
Aztán a defterdár következett, egy ősz, meggörnyedt arab, a törökök pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a káziaszker hosszú, sárga köntösben, magas, tornyos, fehér süvegben. Az volt a főhadbíró. A csaznegírek, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók követték, s az udvari testőrség csapata. Azokon már csillogott a sok arany.
És szóltak már a török zenekarok. Trombiták harsogása és csincsák csattogása között tűntek elő és haladtak tova a tarkabarka hadtestek: az udvari vadászok, akiknek a lova sörénye pirosra volt festve, s ők maguk a karjukon sólymokat tartottak.
A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák: némelyiken rajta a nyereg is. Szolakok és janicsárok vezették a lovakat.
A lovászok után magas, lófarkas zászlók lengettek elő az úton. Háromszáz kapudzsi jött, valamennyi egyforma aranyhímzéses, fehér sapkában. Azok otthon a szultán házőrzői.
A porfelhőkön át a janicsárok hosszú sora fehérlik fel az úton. Fehér süvegük csakhamar összetarkállik a piros tiszti süvegekkel s a kék posztóruhával, amelyet viselnek.
- Messze van-e még a szultán? - kérdezte Gergely.
- Bizony még jó messze lehet - felelte Tulipán. - A janicsárok legalábbis tízezren vannak. Azok után jönnek a csauszok meg mindenféle udvari méltóságok.
- Hát akkor húzódjunk hátra - szólt Gergely -, és falatozzunk.
A szikla eltakarta őket dél felől a seregtől. Az észak felé lejtő úton láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.
- Akár alhatunk is egyet - szólt Tulipán.
És kibontotta a tarisznyáját.
A tarisznyából lánc csörrent elő.
- Hát ez mi? - kérdezte Gergely.
- Ez nekem jó pajtásom - felelte Tulipán. - Enélkül én soha nem lépek ki a faluból.
S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:
- Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a lábamra. Lássa, így nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett hogy elfogna, megszabadít. Éjjel meg én szabadítom meg tőle magamat. De jó lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami baj ér bennünket, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint úr törökpárti, hát nem fognak szigorúan. Éjjel aztán én megszabadítom magát, és hazaszökünk.
- No, maga eszes ember! - szólt őszinte elismeréssel a diák.
- Meghiszem azt! - felelte Tulipán. - Túljárok én még a feleségem eszén is.
S jónak látta utánatenni:
- Mikor józan vagyok.
Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya belsejéből, meg egynéhány zöldpaprika. A diák a sonkába fogott, a szalonnát Tulipán vette a markába, s meghintette sóval, paprikával vastagon.
- Ha ezt látná ez a sereg! - szólt Tulipán a fejével oldalt intve.
- Hát aztán?
- A török megissza a bort - felelte Tulipán -, hanem a szalonnát úgy utálja, mint mink magyarok a patkányhúst.
Gergely nevetett.
- Pedig ha tudnák - folytatta Tulipán -, hogy a paprikás szalonna micsoda mennyei eledel! De azt hiszem, Mohamed sohase kóstolt paprikás szalonnát.
- Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.
- Mindenki bolond, aki nem magyar!
Szétsimította fekete, selymes bajuszát, és ivott a kulacsból. Aztán átnyújtotta a diáknak.
- Nem kell - felelte a diák. - Talán később.
Benyúlt a zsebébe, és kivette a zacskót.
- Ismeri ezt a gyűrűt, Tulipán?
- Nem - felelte az ember -, de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró? Gyémánt?
- Az.
- Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztítja a szemet.
- Hát ezt az írást el tudja-e olvasni?
- Hogyne. Janicsár voltam én. Végigtanultam a janicsáriskolát.
És olvasta:
- Ila masallah la hakk va la kuvvat il a billah el álijel ázim. Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és magasztos Istenen kívül.
Bólintott rá:
- Így van. Ha az Isten nem akarta volna, nem lehettem volna magyarrá.
Egy percig elgondolkozva hallgattak. Aztán Tulipán szólalt meg:
- Majd meglátja a szultánt, micsoda derék ember! A népe cifra, de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor vendéget fogad. A szultán után aranyos nagy zászlóerdő következik, főképpen lófarkak. Azok után száz trombitás. Mindeniknek a trombitája aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üstdobos jön meg száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz csincsás és sípos.
- Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát napestig hallgatja.
- Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el. De kell ez a töröknek, kivált csatában. Ha nincs muzsika, a török nem csatázik.
- És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiúkból nevelik?
- Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiúkból válnak a legjobb janicsárok. Azoknak sem apjuk, sem anyjuk nincsen. Dicsőségüknek vélik, ha a harcban esnek el.
- A banda után mi következik?
- Egy sereg ringy-rongy nép. Aztán a kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vízhordót is sokat fog látni. Legalábbis ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtuk. De a víz többnyire langyos.
- Aztán már nem jön semmi?
- Száz karaván rongyos cigány meg kutyák. Azok a hulladékból élnek. De azok majd csak holnap vagy holnapután érkeznek ide.
- És aztán?
Tulipán vállat vont.
- Keselyűk.
- Saskeselyűk?
- Mindenféle: sasok, hollók, varjak. Minden sereg után vonul az égen is egy fekete sereg. Néha több, mint az ember.
A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Újra felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló fehér süvegű janicsárokat.
Tulipán sokat megnevezett közülük.
- Ez a barna itt velem járt iskolába is. A mellén szúrás van: akkora gödör, hogy egy gyermek ökle beleférne. Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalábbis száz embert ölt meg a perzsa háborúban. Őrajta nincs egy vágás se, hacsak azóta nem kapott. Az a sovány, nyápic ember: csodás tőrdobó. Huszonöt lépésről belesújtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen különben van több is. A janicsáriskolában van egy begyepezett földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, aki kétezerszer is elsújtja a tőrét mindennap.
- Hát ez a szerecsen?
- Nini, te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a kardját, és úgy ússza át a folyót, akármilyen széles is.
- No, ezt a magyarok is megcselekszik.
- Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a víz alól is felhozza a pénzt. A szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a vízbe, és sokan ugráltak utánuk, de ez hozta fel a legtöbbet. Nini, a vén Kalen! Az a tülökorrú, nagy tagú ember! Látja azt a széles, barna pallost az oldalán? Ötvenfontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. Pedig vasban volt mind a kettő.
- Persze akkor leszállott a magyar, hogy a fejét fölvegye.
- No, én nem láttam, csak hallottam - mentegetődzött Tulipán.
Egyszer csak visszahőkölt.
- Álmodom-e? - szólt összeborzadva. - Jumurdzsák!
Valóban, a feszült képű, félszemű arab janicsár léptetett velük szemben egy alacsony, erős szügyű pej paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszú, fehér süvegén óriás strucctoll lengedez.
- Istenuccse az - szólt Gergely is elbámulva.
- De hiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!
- Én is úgy tudom.
- Nem beszélt róla a pap?
- Nem.
- No, ez érthetetlen - hüledezett Tulipán.
S utánabámult a janicsárnak.
Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.
Mintegy öt perc múlva megszólalt a diák:
- Mondja meg őszintén, Tulipán, nem kívánkozik vissza közibük?
- Nem én - felelte Tulipán határozottan. - Ha feleségem, gyermekem nem volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg nem adnám Sztambulnak minden kincséért se. A kisebbik igen szép gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya: miért nincs a lónak szarva?
- Tudja a tatár - felelte nevetve Gergely diák.
Aztán nem beszéltek többet. A diák egyre komolyabb arccal nézte a janicsároknak a hegyi úton való végtelen özönlését.
A levegő portengerré vált már. Fegyverzörgés, lórobogás morajlása töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi kanyarulatban.
A diák egyszer csak felkapta a fejét.
- Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!
- Hát hiába nem jár soha.
- Ezek Budát akarják elfoglalni!
- Lehet - felelte Tulipán egykedvűen.
A diák színtelen arccal bámult reá.
- És ha a szultán véletlenül útközben meghal?
- Nem hal az meg.
- De ha mégis...
Tulipán vállat vont.
- Mindig magával hordja a fiait.
- Eszerint hétfejű sárkány.
- Mit mond?
A diák felelet helyett kérdezett:
- Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?
- Azt nem lehet tudni.
- Mégis mit gondol?
- Ha eső lesz, pihennek két-három napot; lehet, hogy egy hetet is.
- De hátha nem lesz eső?
- A forróság miatt is pihennek.
A diák nyugtalanul mozgott a helyén.
- Akkor én megelőzhetem őket - mormogta -, ha azt látom, hogy nem fordulnak vissza.
- Mit tetszik mondani?
- Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom Ceceyéket, vagy ott kell lennem mellettük.
A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete valahára véget ért, és egy sárga zászlós, strucctollas, pompás had következett. Egy méltóságos, ősz óriás magaslott ki a hadból. Előtte két hosszú, piros lófarkat vittek, s a lófarkas zászlók rúdja ragyogott az aranytól.
- Ez a szultán! - kiáltott megrendülve a diák.
- Dehogy az - felelte Tulipán. - Ez csak a janicsáraga. A sok cifra úr meg körülötte mind jaja basi.
- Mi a pokol csudája az a jaja basi?
- Janicsártisztek.
Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.
Két nyugodt arcú fiatalember lovagolt közöttük. Mind a kettő szürke lovon.
- A szultán fiai - magyarázta Tulipán tiszteletes hangon -, Mohamed és Szelim.
Azonban csakhamar vállat vont.
- Vigye el őket az ördög!
Két barna fiatalember volt a két szultánfi. Nem hasonlítottak egymáshoz, de látszott rajtuk, hogy szeretik egymást.
- Ni, ott megy jaja Oglu Mohamed! - Az a híres pasa?
- Az.
Egy méltóságos tekintetű, szürke szakállú pasa lötyögött a szultánfiak után. Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.
- Ez - mondta Tulipán - a Jumurdzsák apja.
- Lehetetlen!
- De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.
- De hát micsoda név ez a Jumurdzsák?
- Csúfnév - felelte Tulipán.
S egy fűszálat szakított le. Azt rágogatta unalmában.
Egy csapat ezüst- és aranybuzogányos, ijesztően magas turbánú csapat következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy a szultán következik.
- Mindenható Istene a magyaroknak - fohászkodott -, légy velünk!
A sok arany- és ezüstfegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre befogta, hogy jobban lásson.
Tulipán oldalba bökte.
- Nézzen hát! - szólt remegő hangon. - Amott jön...
- Melyik?
- Aki előtt a dervis kereng.
Egy magánosan haladó, egyszerű köntösű lovas. Előtte egy dervis kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél könyök magas teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.
- Kerengő dervis - magyarázta Tulipán.
- Hogy bele nem szédül, vagy ő, vagy a ló!
- Megszokta mind a kettő.
A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehér szoknyás dervis ott lépked kétoldalt, s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.
- Ez a hét dervis így kereng a szultán előtt Konstantinápolytól Budáig - kiáltotta Tulipán a diáknak a fülébe.
Mert a trombiták, sípok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett másképpen érteniük egymást.
A szultán gyönyörű kis arab pej lovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen öles hosszú pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap szúró tüzétől megvédeni. A levegő különben is átfűlt volt a völgykanyarulatban, s őfelsége éppúgy szívta a port, mint a legrongyosabb katonája.
Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és ugyanolyan bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és horpadt. Hosszú, vékony, szinte lecsüngő orra alatt keskeny, ősz bajusz. Az állán rövidre nyírt, göndör, ősz szakáll. A szemei kiülő gurgula szemek.
Ahogy Gergely még jobban megszemlélné, egyszercsak bumm! eget-földet rázó dördülés. A szikla megremeg alattuk.
A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és ordítás a völgy felé a seregben.
- Végünk! - kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.
És a völgy felé mereszti rémült két szemét.
A völgyben sötét füstoszlop emelkedik a fellegek közé. A levegőt elnehezíti a puskaporbüdösség.
- Mi történt? - kérdi ijedten Tulipán.
- Az - feleli lekókadó fejjel a diák -, hogy nem a janicsáraga a szultán!
