15
15
Szent Mihály-nap estéjén már körülbelül tizenöt nagy szakadék tátongott a falakon.
A külső vár falán volt a legtöbb. A másik nagy törés délkeleten, a szeglettoronynál. A harmadik és negyedik dél felől, ahol a kaput beszakították. A magas őrtornyot úgy összelövöldözték, főképpen derékon, hogy nem lehetett érteni, mi tartja, mért nem dől le.
A vár népe már nem győzte a tömést, faljavítást. Előre látható volt, hogy ha mindnyájan dolgoznak is, fele a rombolásoknak betöltetlen marad.
- De hát csak dolgozzunk, emberek!
Dobó éjfélkor felhívta a tisztjeit a templombástyára, és világító golyókat lövetett föl a magasba.
- Nézzétek - mondotta -, azok az erre vonuló földhányások, mint a vakondok, mikor néha a föld színe alatt túr, azok az árkok mind tele vannak törökkel.
A törökök valóban azon az éjjelen mind a falak közelébe húzódtak. Látni lehetett mindenfelé a közelben a janicsárok sárga-piros zászlóit, a sátorok között elnyúló ostromlétrákat és a zsákvászon janicsársátorokat, amelyekben tíz-húsz ember is hált. Az lett akkor már az ostromgyűrű belső vonala.
- Fiaim - mondotta Dobó -, ez azt jelenti, hogy holnap ostrom lesz. Háljon mindenki idekünn.
A romlásokba tarackokat és puskásokat állított. Az ágyúkat is a romlások irányába igazította. A falak mellé körös-körül oda volt támasztva minden kopja, lándzsa, bomba, csáklya, kasza, ami csak a várban fegyverkészlet volt.
S kezet nyújtott minden tisztjének.
- Fiaim - mondotta -, tudja már mindenitek a tennivalóját. Aludjatok, amennyit lehet. Az ostromot vissza kell vernünk.
Valami különös morajlás hallatszott ekkor a város felől.
A patak felőli kapunál Varsányinak a sípja szólal meg élesen.
- Kaput nyissatok! - kiáltja Dobó.
Növekvő zúgás lenn a városban. Lódobogás. Fegyverropogás, csattogás. Magyar kiáltozás:
- Kaput nyiss! Lukács jön!
A kapu őrsége Vajda János hadnagy. Ő mindjárt fáklyát gyújtat, s kitartatja. Hát ott törtet hosszú vonalban a Nagy Lukács csapata a piacon éjszakázó dzsebedzsiken keresztül-át a vár felé.
- Le a fáklyát! - kiáltja Vajda. - A kapu alá!
Mert rögtön látta, hogy jobb azoknak sötétben jönniük.
A hidat azonnal lebocsátották, s az orgonát is felvonták.
- Puskások, dárdások, mind a kapu köré!
A mi vitézeink egyik a másik után ugratnak be. Nyomukban tolong az üvöltöző török.
S véres dulakodás kezdődik a kapu alatt.
Egy mezítlábas piad macskaként fut fel a híd láncán. A szájában keresztbe fogott handzsár. Azt a fáklyatartó őr megpillantja. Egy percig farkasszemet néznek. Az őr aztán úgy vágja a pofájába a fáklya tüzes végét, hogy a török hanyatt esik vissza a sötétségbe.
A többi török ezalatt szakadatlanul Allahu akbár-t üvöltve, egymás hegyin-hátán verekedik be a kapu alatt.
- A hidat fel! - kiáltja Dobó.
A puskások lövése dörgi túl a hangját.
- A hidat nem lehet felhúzni! - harsogja le a kapus.
Látszik is, hogy tele van törökkel.
Gergely akkor ér oda. Elkapja a fáklyát egy őrtől, s a mozsárhoz törtet vele.
A következő pillanatban lángot okádva dördül el a mozsár, s utcát söpör a hídon rajzó törökök között.
A híd ropogva és nyikorogva emelkedik a taligakeréknyi csigákon. A törököket is emeli fölfelé.
Innen az orgona oszlopai hullanak le, túlnan a híd csapódik fel.
Valami ötven török reked benn a kapuközben. Azok dühösen forognak, csapkodnak mindenfelé, mígnem rakásra hullanak a lövéstől és a dárdaszúrásoktól.
Egynéhány perc múlva hörgő és vonagló emberdomb marad a sötét kapu alatt.
Dobó már a kapu előtt áll, a téren.
A fáklyavilágnál huszonkét süvegtelen lovas sorakozik vonalba előtte.
Egy vállas kis ember előlép, és megáll Dobó előtt.
- Jelentem alássan - mondja lihegve -, megérkeztem.
- Lukács fiam! - feleli megindultan Dobó. - Láncot érdemelsz a lábadra, gézengúz csavargó! Aranyláncot a nyakadra, derék, jó vitézem!
S megöleli, arcon csókolja a katonáját.
- Hát hogyan jöttetek be?
- Várnunk kellett, kapitány uram, míg annyi törököt tudtunk levágni, hogy mindenikünknek jusson egy turbán meg egy köpönyeg. Ki-kirontottunk Szarvaskőről, s ma este már csak két turbán hiányzott. Varsányi ideadta a sípját. És bejöhettünk volna gyöngyen, ha a piacon is lovasság van. De a gyalogság megneszelte, hogy nem hozzájuk tartozunk, aztán ránk támadtak.
- Kik hiányzanak?
A katonák egymásra tekingettek. Az éjjeli világosság csak a fél arcukat világította meg. Valamennyi vérzett. Ruhán, lovon egyaránt piroslott a vér.
- Gábor - hangzott a szó csendesen.
- Bicskei - hangzott megint.
- Balkányi...
- Soós Gyuri...
Dobónak a szeme megakadt egy leányhajú kis legényen, aki a sorban hátrahúzódva áll, s a lova nyaka mellé rejti az arcát.
- Balázs! - kiált rá szívdöbbenettel. - Te vagy?
A fiú előlép. Fél térdre ereszkedik. Dobó lábához teszi a kezében levő véres kardot, és lehajtja a fejét szótlanul.
Balogh Balázs volt, az ő legkisebb apródja.
