1

Full text search

1
A Pöhöly gyerekek még akkor kicsinyek voltak: János négyesztendős, Péter háromesztendős.
Az anyjuk fakó, sovány asszony. Gyakorta köhögött. Néha annyira köhögött, hogy leült utána pihenni, és szomorúan támasztotta fejét az ágy vállához.
Egy napon, mikor a gólyák költözködtek, sok öregasszony fordult meg a házban. Bejártak a belső szobába, és sóhajtoztak, a szemüket törölgették.
Az egyik magához vonta a János szöszke fejét, és így szólt hozzá:
- Te szögény kis árva!
János nem értette: mért sajnálkoznak rajta? Hiszen se el nem esett, sem az ujját nem metszette meg, se pedig nem verte meg senki.
Pétörke vadgesztenyével játszott az eresz alatt: bögrébe rakta, meg kigurította belőle. Az öregasszony őt is körülsimogatta, és fölvette az ölébe. És rajta is sajnálkozott:
- Te szögény kis árva!
Megcsókolta a vén. Pétörke összesunyorította a szemét. Nem szerette, ha csókolták.
Aztán kicsoszogott egy másik öregasszony is. Az is felölelgette a két gyereket. Az is megsajnálgatta:
- Szögény, szögény árvák! Nincs már anyátok!
A két gyerek rácsodálkozott az öregasszonyra. Nem mond az igazat. Hogyisne volna anyjuk; mindig is volt, mindennap volt. Most is van. Odabent van a szobában. Fekszik.
János megrántotta Péternek a lajbiját:
- Gyerünk a színbe!
Átfutottak az udvaron. A szín jó játszóhely. Széna is van benne. A széna puha és jószagú. A cica is odajár játszani. Ide-oda hempereg a szénában. Olykor a hátára fekszik, és egy szál szénát vesz a négy lába közé: azzal csiklandozza a bajuszát.
Egyszer csak megjelent a szín előtt az apjuk. Az arca sárga volt; a szeme vörös.
- Gyertek, fiaim - szólott.
Gyöngéden megcsókolta mind a kettőjöket. S megfogta a kezüket, és bevezette őket a szobába.
Az anyjuk, íme, ott fekszik most is, csakhogy a szoba közepére tették az ágyát. A szeme be van hunyva. A két keze egybe van téve. Bizonyosan imádkozik. Mellette két nagy cifra gyertya ég.
János ismeri azokat a gyertyákat: ott lógtak azelőtt a tükör mellett.
Egyszer kérdezte is János:
- Édösanyám, mikor gyúti mán mög ezt a két szép gyertyát?
Az anyja mély szembehunyással felelte:
- Majd az édösapátok möggyúti.
- Mikor?
- Nemsokára meggyúti, édös kiscsirkéim. Csókoljatok mög akkor éngöm, mert annak utána mög nem csókolhattok többé soha.
Hát most ég a gyertya. Az anyjuk ott fekszik hanyatt az ágyon. Alszik. De nagyon szép. A fején koszorú van. Azelőtt ott volt az a koszorú a falon, üveg alatt. Hervadt a koszorú, de mégis szép.
Az apjok megállott velök az ágy előtt, és fölemelte Jánost.
- Csókold mög anyádat jobb felől is, bal felől is.
Mind a ketten megcsókolták az anyjukat. Hideg volt az anyjuk és mozdulatlan. Nem emelte föl a kezét, hogy megsimogassa a fejüket, nem is csókolta őket vissza. Nagyon aludt.
* * *
Másnap délután bevittek a házba egy hosszúkás, szép, fekete ládát. Cifra betűk csillogtak azon, szép aranyos cifra betűk.
És a láda után következett egy nagy fakereszt is. De azt csak az udvaron hagyták. Hozzátámasztották a falhoz.
János mindezt az ablakon át látta, mikor öltöztették. Az ünneplő ruháját adták rá. A pörge új kalapját tették a fejére. Pétörkére is az ünneplő szoknyát adták. Mert Pétörke akkor még szoknyában járt.
A házban és udvaron asszonyok és emberek sokadoztak. Jöttek-mentek ott, s halkan beszélek, sóhajtoztak. Őket meg átvitték addig Pulyka Szabóékhoz a szomszédba.
Pulyka Örzsi néni sült krumplit adott nekik, és sírva biztatta őket:
- Ögyetök, árvák, ögyetök.
A két gyerek komolyan és figyelemmel nézte a jóízű illattal párolgó sült krumplit. Azután Pétörke beléfalt. A krumpli fehér lisztje szinte porzott a foga között. Körülnézett, hogy látja-e valaki? Nem: senki. Jánoshoz fordult, és rámosolygott.
Délután harangoztak.
Az öreg Pulykáné fölvette Pétörkét az ölébe.
- Gyertök, kicsinyeim...
Mást is akart még mondani, de nem fért ki a száján. Pedig nagy szája volt. Csak húzogatta, ráncolgatta azt a jóságos vén ábrázatát. Végül aztán mikor látta, hogy nem ura a beszédnek, beletörülközött ócska kék zsebkendőjébe. Megtörülte a Pétörke arcát is, s leveregette a ruhájáról a krumplimorzsalékot.
Kézen fogta Jánost, és átvitte őket, haza.
Tele volt már az udvaruk akkor emberekkel és asszonyokkal. Valamennyien ünnepi ruhában voltak. Az apjok is.
Az udvar közepén ott sötétlett a szép, nagy, fekete koporsó. Előtte tarka, félelmes ruhában a tisztelendő úr meg a mester úr. Az apjuk is ott állott. Fehér kendőbe törülgette a szemét.
A tisztelendő úr mindenféle érthetetlen szavakat kiáltott énekelve. A mester úr erre hasonlóan énekelve felelgetett. Azután megköszörülte a torkát a mester úr. A fejét félreszegte. Hosszan kinyújtott nyakkal olyan szomorú ordításba fogott, hogy a macska a tyúkól tetején égnek görbítette a hátát, s a mester úrra ijedt csodálkozással nézett, aztán leugrott túlra.
A mester úr énekén zokogásra fakadtak az asszonyok.
Egyszer aztán rajtuk is átfutott valami különös borzongás, mikor a mester úr azt énekelte, hogy:
Isten veletök hát, Jánoska, Pétörke.
Elválik anyátok tőletek örökre.
Epéje édösebb az édesanyának,
Mint a cukros teje másik mostohának.
Egy öregasszony átfogta a két gyereket, és a kötényéhez szorította őket. Az öregasszony sírt. Jánosnak is könnybe borult a szeme. Pétörke titokban megsimította az öregasszony oldaláról lecsüggő rézfeszületet.
A mester úr végzett. Visszaigazította a nyakát a gallérja közé. A kalapját a fejére nyomta. És elindult.
Négy ember fölemelte a koporsót. Kimentek vele az utcára. És mentek, ballagdáltak mindnyájan.
Az ég felhős volt. Langy esső permetezett az útra. Az asszonyok a fejükre borították a felső szoknyájokat, és arról beszélgettek, hogy bizony kár volt érte, az Isten nyugtassa. Rendes, jóravaló asszony volt, tagja a Rózsafüzérnek is; tavaly az ő libái keltek ki először; kár, hogy ilyen fiatalon szólította ki az Isten a világból.
János hallotta és értette ezeket a beszédeket, és büszke volt az anyjára. Apjának kérges kezébe fogódzkodva lépkedett az úton, a koporsó után, s azon tűnődött, hogy álmodik-e? Mert történtek vele máskor is mindenféle különösségek, de egyszer csak egy szempillantásra megváltozott minden, és ő csak bámult a mestergerendára. Hát ez is olyan valami lehet.
De hát csak mennek mendegélnek. Elöl a koporsó, utána a pap meg a sokaság. A kántor legislegelöl. Énekel olykor: Könyörülj Istenem, én bűnös lelkemen! A sokaság vele zúg.
Olyan földhöz érnek, amely tele van fakereszttel és apró dombokkal. Némelyik dombnak az oldalán friss fű zöldell. János azt szeretné mondani Pétörnek, hogy jó volna, ha élne a kisbárány: ide ki lehetne hozni legelni. De mégse szól semmit.
Egy sárga gödörhöz érkeznek. A gödör mély. Nem lehet belelátni. A mester úr megint kihúzza a nyakát a gallérjából, és ordít. Pöhöly apa letérdel, és sír. Az asszonyok is mind letérdelnek, és sírnak. A pap nagy rézbuzogányt forgat meg a koporsó fölött. A rézbuzogányból esső esik. Nini, hát így csinálódik az esső? Azután a koporsót leeresztik a gödörbe. Tompa dübörgés hallatszik föl a mélységből. Az asszonyok egy-egy hantot dobnak le a gödörbe. Pöhöly apa az ő kezükbe is ad egy-egy hantot. János arra gondol, hogy ha csakugyan az édösanyja fekszik ott lenn...
És titokban lecsúsztatja a földdarabot maga mellé.
* * *
Hazamentek. Már akkor eltisztult nyugaton a felhő. A nap lefelé ereszkedett, és nemsokára le is szállt. A szobában homály terjengett a bútorok között, és a homály egyre feketült.
Pöhöly apa ráborult az asztalra, és úgy maradt sokáig. Azt hitték: alszik. Nem mertek neki szólni, csak álltak ők is az asztalnál. Pétörke ásított.
De Pöhöly apa nem aludt. Odavonta őket az ölébe. Megcsókolta az arcukat.
- Feküdjetök le, édes gyerökeim. János vetkőztesd le a Pétörkét. Bújjatok a jó puha ágyatokba, és aludjatok. Aludni jó, mert álmodni löhet. Majd később én is lefekszök; csak előbb önni adok a Riskának.
A fiúk levetkeztek, és bebújtak a dunyha alá. Pöhöly apa kiballagott a szobából.
A fiúk hallgattak. A sötétség megtöltötte a szobát, meg ám a földtől föl a gerendáig.
Egyszer csak Péter fölemeli a fejét, és hallgatódzik.
- János! - mondja halkan.
- No.
- Te nem félsz?
- Mitül?
Darabig hallgattak. Pétörke ismét megszólalt:
- János!
- No.
- Hol van édösanyánk?
János felvonja a vállát:
- Aszongyák: a fődbe.
- Igaz?
- Nem tom. Beszélnek mindent...
- Ugye a másik szobába van?
- Ott.
- Beteg?
- Beteg hát.
- Gyerünk át hozzá.
S fölemeli a fejét.
- Gyerünk - feleli János.
S kibúvik a takaró alól. Óvatosan leereszkedik. Pétörkét is lesegíti.
Megfogják egymás kezét: átfutnak a szobán.
János megnyitja az ajtót. A pitaron is átmennek. Az első szoba ajtaja kissé nyitva van. A gyerekek bedugják a fejöket. A két viaszgyertya még ég a szobában, égdegél sárgán. Az apjok is ott van. Az ágy mellett ül, és az ágyfejre borulva sirdogál:
- Jaj, Istenöm, jaj, Istenöm, milyen ögyedül maradtam! Milyen ögyedül maradtam!
A két gyerek befutott hozzá. Megálltak mellette. Mi lelte az apjukat? Soha nem látták sírni. János megfogta az apja karját:
- Ne féljen kend, édsapám, hiszen mink is itt vagyunk.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi