Mihail Gorbacsov
Mihail Gorbacsov
Noha 1978-ban választották meg a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága egyik titkárává, s a 80-as évek első felében jó néhány alkalommal járt külföldön (Nagy-Britanniában, Olaszországban, Magyarországon is), a világ egésze csak 1985. március 11-én ismerte meg nevét. Konsztantyin Csernyenko halálát követően e napon ült össze a szovjet párt vezérkara az utód kijelölésére, s döntött úgy – alighanem legtapasztaltabb tagja, Andrej Gromiko javaslatára –, hogy „az elvek, az erős meggyőződések emberét”, Mihail Szergejevics Gorbacsovot választja meg a Központi Bizottság főtitkárává.
A Leninnel kezdődött sorban Gorbacsov hetedikként tölti be ezt a tisztséget. Elődeitől egyetek mellett az életkor, az eltérő élettapasztalatok különböztetik meg. Ő az első szovjet főtitkár, aki az októberi forradalom után született, aki a nagy honvédő háború idején még gyermek volt. Lenin óta az első, aki nappali szakon végzett egyetemet (méghozzá történetesen ugyancsak jogot, bár – mint egyszer egy olasz újságírónak elmondta – csaknem ugyanúgy érdekelte az irodalom, a matematika és a fizika is).
Gorbacsov abban is egyedül áll, hogy gyökerei – származása, Komszomol- és pártmunkája – mindvégig egyetlen vidékhez: szülőföldjéhez kötik. Az észak-kaukázusi Sztavropol megyében született, ott járt iskolába, ott dolgozott a tanulás mellett egy gépállomáson; a moszkvai Lomonoszov Egyetem elvégzése után (ahol a kommunista ifjúsági szövetség titkára volt) visszatért szülőföldjére, és a Komszomol-, a pártmunka fokozatait, tisztségeit végigjárva lett „a megye első embere”, amíg azután a fővárosban, a Központi Bizottságban kapott felelős beosztást. Úgy mondják, elsőnek Mihail Szuszlov, a párt „nagy örege” figyelt fel az önálló arculatú, stílusú megyei első titkárra, majd pedig Jurij Andropov, a KB akkori főtitkára tartotta őt számon legelső munkatársaként.
Az SZKP KB emlékezetes 1985. áprilisi plénumával, majd a párt 1986. évi XXVII. kongresszusával került be a szovjet köztudatba a radikális gazdasági, bel- és külpolitikai, ideológiai változások égető szükségessége, s kezdődött meg, bontakozott ki az a folyamat, amelynek célja a szocialista nagyhatalom egész életének megújítása. Az ennek kapcsán született fogalmak, jelszavak – az új gondolkodás, a gyorsítás, a peresztrojka, a glasznoszty – ma már világszerte ismertek, s részben oroszul, minden fordítás nélkül is közérthetően. E fogalmak bevezetését a jelentős mértékben kicserélődött új szovjet vezetéssel, személy szerint Mihail Gorbacsovval kapcsolják össze.
Az 1985 tavaszát követő alig két esztendő alatt a szovjet és a külföldi közvélemény alighanem több újat és meglepőt hallott Moszkváról, mint a megelőző két évtized során. Az alkoholizmus és a korrupció elleni kíméletlen harc meghirdetése, a demokratizmus kiszélesítése, a vezetők alternatív választásának elve, a merész bírálat bátorítása, az újságok és a televízió sokkoló valóságfeltárása (mindez a „több szocializmus” nevében és jegyében), a gazdasági mechanizmus átalakításának felvázolása, a tabuk eltávolításának kezdete az ideológiában és a külpolitikában – ezek a mozzanatok jellemzik a 7. főtitkár tevékenységének első két esztendejét.
Az energiája, ereje teljében lévő, ötvenes éveinek derekán járó Mihail Gorbacsov az „örökmozgó” politikusok közül való. Rövid idő alatt végiglátogatta a Szovjetunió mind a hat szövetségesét a Varsói Szerződésben; járt Franciaországban és Indiában, Genfben és Reykjavíkban találkozott Reagan elnökkel, felkereste Leningrádot, Ukrajnát, Lettországot, Észtországot, a szovjet távol-keletet, Szibériát. Kazahsztánt, s ki tudná megszámolni, hány tanácskozáson vett részt, szólalt fel. Többnyire papír nélkül. Kitűnő szónok, aki egyórás beszédet (ukrajnai pártaktíván vagy genfi nemzetközi sajtóértekezleten egyaránt) úgy mond végig, hogy csak egyszer-egyszer pillant jegyzeteibe. Így hallgatóival is közvetlenebb a kapcsolata, de – ha hű akar maradni saját stílusához – nem is tehet másként. Hiszen a sajtóértekezleteken váratlan kérdésekkel is bombázzák (ezekre többnyire részletes, kimerítő válaszokat ad, akárcsak a sajtóinterjúk során), de néha még „rázósabbak” azok a kérdések, amelyeket szovjet dolgozóktól, fiataloktól, nőktől kap hazai látogatásai alkalmával egy-egy szovjet váron utcáin, egy-egy üzem falai között. Ezeket a párbeszédeket a televízió segítségével az egész ország, az egész világ hallhatja. És természetesen nem megírt szöveg alapján, hanem a „válasz jogán” szólt közbe a XXVII. kongresszus egyik ülésén, amikor egy küldött – nem éppen a legjobb hagyományok szellemében – rövid felszólalásában immár az ötödik „tiszteletkörbe” kezdett neve és személye körül.
Közvetlen elődeitől eltérően Gorbacsovnak „családja is van”. Felesége, Raisza Makszimovna, a filozófiatudomány kandidátusa, el szokta kísérni útjaira, de a nyugati fotósoknak már a főtitkár leányát, vejét és unokáját is sikerült megörökíteniük a Vörös téren, egy május 1-jei felvonuláson.
Margaret Thatcher brit miniszterelnök, aki még 1984-ben ismerkedett meg a leendő szovjet főtitkárral, olyan emberként jellemezte, akivel „lehetséges egyezségre jutni” (szó szerint: „akivel lehet üzletet kötni”). Thatcher asszony ezzel nyilván nem azt akarta mondani, hogy Mihail Gorbacsov könnyen adja be a derekát, hanem azt, hogy figyelmesen hallgatja végig vitapartnereit, megpróbálja azok helyzetéből is megvizsgálni a szóban forgó kérdéseket, és ebből kiindulva valóban kölcsönösen elfogadható kompromisszumokra törekszik.
Közvetlenül tőtitkárrá választása után – úgy hírlik – egy szovjet „agytröszttel” számítógépen „végigjátszatott” egy nukleáris világháborút. Ez a vizsgálat a korábbiaknál is alaposabban, tudományosabb eszközökkel bizonyította be, hogy egy ilyen háború az emberi civilizáció teljes pusztulásához vezetne, hogy ennek nem lehetne győztese, hogy a fegyverkezési hajsza folytatása ezért értelmetlenség, s csak az önpusztítás kockázatát növeli. Az ebből levont következtetéseket tükrözik a megelőzőeknél is nagyobb fokú, egyoldalú szovjet engedmények, korábbi feltételekről való lemondások, a tömegpusztító és a hagyományos fegyverzet radikális csökkentésére irányuló kezdeményezések, amelyek az emberiség túlélését szolgálják.
A háborútól mentes, kevesebb fegyvert birtokoló világ a gazdasági fejlődésben, az életszínvonal emelésében sokkal nagyobb lehetőséget biztosíthatna a Szovjetuniónak és a többi szocialista országnak. A Gorbacsov nevével fémjelzett gazdasági reformok – a szövetségesekkel egyetértésben – a KGST alapos megreformálásával, hatékonyabbá tételével is kiegészülnének. Ezt célozták és célozzák a szovjet főtitkár és KGST-partnereinek gyakori konzultációi, egyetek között Mihail Gorbacsov és Kádár János találkozói, megbeszélései Moszkvában és Budapesten is.
