Gazdaság
Gazdaság
A világgazdaság fejleményei az 1989. júl.-t megelőző 12 hónapban voltaképpen nem hoztak minőségi változást. A stabil és lényeges mutatóit tekintve sikeres fejlett tőkés szférában tovább folytatódtak azok a világgazdasági pozícióharcok, amelyek már a megelőző 12 hónapot is jellemezték, s amelyeket a konfliktuskezelési mechanizmus teljes mértékben menedzselni tudott. Ezzel párhuzamosan Európa nyugati fele – hasonlóképpen „menedzselhető konfliktusokkal” tarkítva – tovább folytatta a maga tipikusan hullámvonalban haladó, kompromisszumos, ám organikus mozgását a teljesen integrált belső piac, perspektivikus értelemben pedig egy majdani, politikai értelemben is „igazi” Európai Közösség irányába,
Eközben a magát szocialistának nevező válságszférában az elképesztően erős gazdasági kényszer ellenére sem történt radikális változás. Egyetlen, bár rendkívül jelentős kivétel a kínai reformkurzus feltehetően ideiglenes, de időben be nem határolható veresége. Kínában is régóta világos volt, hogy a gazdasági reform, a piacgazdaság kiépítése széles rétegeket érintő gazdasági megrázkódtatásokkal jár. 1988 kora őszétől kezdve fokozatosan kiderült, hogy ezeket a konfliktusokat és válságokat nem lehet többé hatékonyan kezelni a monolitikus egypártdiktatúra módszereivel. Amikor a politikai fordulatot követelő társadalmi mozgás következtében a döntés megérlelődött, a hatalom csúcsain a monolitikus szisztéma brutális konzerválása mellett döntöttek. Deklarációkban a gazdaságra korlátozott reformpolitika folytatását ígérték ugyan: az új körülmények között azonban ennek mind a belső, mind a nemzetközi gazdasági feltételeit jórészt szétzúzták. A kínai reformkurzus szétzúzása a tárgyalt 12 hónap világgazdasági krónikájának is legsötétebb lapjait jelenti.
A világgazdasági fejlemények szempontjából ennél is fontosabb, hogy a Szovjetunió gazdasági élete gyakorlatilag mozdulatlan maradt. Továbbra is várat magára a reformpolitika gazdaságpolitikai áttörése, ami egyúttal azt is mutatja, hogy a konzervatív apparátus pozíciója, a tervhivatali és minisztériumi bürokrácia hatalma talán itt a legerősebb.
Egész sor tipikus példa bizonyította ezt. Már a megelőző (1978 és 1988 dereka közé eső) periódusban megállapította a szovjet pártkonferencia, hogy az apparátus szabotálja mind a vállalati önállóságról szóló törvényt, mind pedig a kolhozok új alapszabály-tervezetéről szóló, rendkívül progresszív és a csoportos, ill. családi munkaszerződések megkötéséről, a gúzsba kötött háztáji gazdálkodás lehetőségeinek kiterjesztéséről szóló dokumentumot. A mozdulatlanság olyan mélységes és annyira „átható erejű” volt, hogy a pártkonferencia után több mint egy évvel, 1989 késő tavaszán az agrárkérdésekkel foglalkozó kb-ülésen Gorbacsov és a konzervatív apparátus szimbolikus vezérfigurája, a látszólag némileg visszaszorított Ligacsov még mindig a régi vitakérdésekben konfrontálódtak.
Gazdasági vonatkozásban a gorbacsovi peresztrojka továbbra sem volt képes tényleges eredményekre. A társadalom gazdasági tevékenységét egyrészt a régi rendszer továbbélésének hatásai, másrészt a helyzet változatlansága miatt általánossá váló apátia jellemzi. Jelenleg a helyzet főbb jellemzői a következők: 1. A tervutasításos rendszer továbbélése. 2. A bürokrácia és az állampolgárok apatikus többsége nem akar változást. 3. A munkaerő nem elég fölkészült és nem elég rugalmas a szerkezetátalakításhoz. 4. Az ipari és mezőgazdasági üzemek továbbra sem a gazdasági racionalitás, hanem a fölülről jövő utasítás (állami megrendelések) szerint dolgoznak. 5. A válság kiéleződése lehetetlenné teszi a realitásokat figyelembe vevő pénzügyi reformot. 6. A Gorbacsov által bejelentett katonaiköltségvetés-csökkentés csak kozmetikai jellegű. A Szovjetunió továbbra is túlfegyverzettnek tekinthető. Sehol nem veszik immár komolyan azt a hivatalos közlést, hogy a katonai kiadások a költségvetés 4,1%-át teszik ki. Szovjet reformközgazdászok nyilvánosan kifejtették, hogy a hivatalosan közölt 20 milliárd rubel helyett 100 milliárd felett van a szovjet katonai kiadások összege. Ez a szovjet GNP 12–13%-a. Ez utóbbi becslés azért reális, mert az amerikai GNP kétszerese a szovjetnek, s az Egyesült Államok ennek 6,6%-át fordítja katonai kiadásokra. (A fiktív egyensúly fenntartásához tehát a szovjet gazdaság kétszeres terhet visel.)
A gazdasági mozdulatlanság jellemzője az is, hogy a szovjet GNP 1989-ben becslések szerint mindössze 1,5%-kal nő, az ipari termelés 2,3%-kal, míg a mezőgazdaságé 2%-kal csökken. Nyikolaj Smeljov radikális szovjet közgazdász szerint a Szovjetuniónak a következő 2-3 év során 30 milliárd USD-re lenne szüksége a gazdasági és pénzügyi katasztrófák elkerülésére.
Mindez lecsapódik a szovjet áru- és élelmiszer-ellátás katasztrofális helyzetében. Ennek részben kiváltója – és hatalmi szempontból egyben potenciális haszonélvezője – Gorbacsov konzervatív politikai ellenzéke. A főtitkár-elnöknek a hatalom zárt körében végrehajtott politikai erőnyerése mindaddig nem tekinthető még stabilnak, amíg a szovjet gazdaság a csőd szélén tántorog.
Akárcsak a politikai szférában, a fejlett tőkés országok a gazdaságban is kénytelenek szembenézni egy „keleti politika” kidolgozásának szükségességével. És még sokkalta inkább, mint a politikában – egy nagyvonalú „keleti gazdaságpolitika kidolgozása” továbbra is várat magára.
A szovjet gazdaságot már méreteinél fogva sem lehet kívülről kiemelni a csődszituációból; sőt, hatékonyan még befolyásolni sem lehet a válság méreteit, lefolyását és következményeit.
Teljesen más a helyzet a működésképtelenné vált KGST európai tagországaival. A szovjet gazdasági reformmal elvileg szemben álló tábor (NDK, Csehszlovákia, Románia, Bulgária) esetében a fejlett tőkés világnak semmilyen politikai-gazdasági érdeke nem fűződik az említett országok gazdasági válságfolyamatainak befolyásolásához. A gazdasági és politikai reformkitöréssel kísérletező – jóformán a fordulat küszöbére érkezett – Lengyelországgal és Magyarországgal kapcsolatban viszont már igen jelentős lehet ez a nyugati érdekeltség. Az amerikai politika mozgása azonban a jelek szerint ebben a kérdésben meglehetősen lassú és óvatos, noha politikailag felismerte: ezekben az országokban a progresszív reformprogramokat a szó legszorosabb értelmében „szétrobbanthatja”, hogy olyan körülmények között kellene végrehajtani azokat, amelyek a tűrőképességet meghaladó áldozatokat követelnek a lakosság többségétől.
Az 1989 nyaráig eltelt 12 hónap tanulsága szerint ez a nyugati felismerés csak intellektuális és deklaratív maradt. Egyelőre olyan döntések szerepeltek napirenden, mint a legnagyobb kedvezmény elvének nem évenkénti, hanem ötévenkénti megadása; az eredetileg a fejlődő országok számára biztosított ún. „általános vámkedvezmények” (GSP) kiterjesztése és ezzel különlegesen kedvezményes vámlehetőségek biztosítása; amerikai állami (OPIC) garancia a magántőke-beruházásokra. Szóba került még a Brady amerikai pénzügyminiszter nevével fémjelzett, 1989 tavaszán született adósságcsökkentési terv esetleges kiterjesztése a KGST reformországaira. Ezt a tervet azonban alapvetően a harmadik világ országai számára dolgozták ki. Ott is elvben és maximálisan 20%-os adósságcsökkentést eredményezhetne. Gyakorlati végrehajtására még az eredeti körben sem került sor, nem is beszélve a Kelet-Európára szóló kiterjesztésről.
Amerikai részről a tárgyalt 12 hónap folyamán egyetlen elvileg nagyszabású, de nem hivatalos kezdeményezés történt. Brzezinski azt ajánlotta, hogy létesüljön USA–EK–Japán konzorcium a KGST reformkitörést végrehajtó tagállamainak megsegítésére. Továbbá: hogy tűzzék az 1989. júl. közepén tartandó párizsi hetes csúcs napirendjére ezt a problémát. Természetesen ez sem volt több intellektuális megközelítésnél. A vezető tőkés országok magatartása arra vall, hogy kedvező esetben egyedül az NSZK lehet nagyvonalú partner a kelet-európai reformgazdaságok gondjainak feloldásában, s a jelek szerint – mint Bush 1989. késő tavaszi NSZK-beli beszéde mutatta – Washington is az NSZK-nak kívánja szánni ezt a szerepet.
Jellegzetes, hogy a vizsgált 12 hónapos időszakban az említett – bízvást történelmi fontosságúnak és léptékűnek nevezhető – problémák voltaképpen csak periferikus helyet foglaltak el a vezető tőkés országok világgazdasági tárgyalásai során. Szellemi energiáik, törvényhozási vitáik és tárgyalási erőfeszítéseik középpontjában továbbra is az egymás közötti kapcsolatok rendszere állott. Ezeknek az erőfeszítéseknek a hátterét egy viszonylag stabil és működőképes gazdaság adta, ami módot nyújtott a meggondolt, lassú haladásra és körülményes kompromisszumok kidolgozására. Az 1989. júl. közepén tarlott – és az időszakot lezáró – párizsi hetes gazdasági csúcs szinte szó szerint lemásolhatta a megelőző, torontói csúcsértekezlet mérlegét, amely szerint a fejlett tőkés régió gazdaságát kiegyensúlyozott növekedés, alacsony és kézben tartott infláció s viszonylag magas, de általában csökkenő tendenciájú munkanélküliség jellemzi. E stabilitást sugalló színfalak mögött a régi koreográfiával a régi pozícióharcok folytatódtak. Tovább tartott az Egyesült Államok, Japán és az Európai Közösség pozícióharca. A kereskedelmi-pénzügyi küzdelemben az Egyesült Államok a korábbinál némileg határozottabb magatartást tanúsított. A kongresszus 1988 őszén elfogadott egy kereskedelmi törvényt, amely jórészt protekcionista indíttatású volt s a világpiaci konkurensek gyöngítésére irányult. Ennek szerves folytatásaképpen 1989. máj.-ban, a törvény 301-es paragrafusára hivatkozva, közzétették a szankcionálandó országok listáját, amelyek – úgymond – „tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatot” folytatnak. (A főbűnösnek Japánt minősítették.) A lista nyilvánosságra hozatala összefüggésben volt az amerikai költségvetés deficitjének csökkentésére irányuló, hullámzó erőfeszítésekkel, amelyek szintén évek óta végigkísérik a tőkés világgazdaságon belüli vitákat. Abban sem történt változás, hogy 2 hónapos kemény vita után 1989. ápr.-ban a kongresszus úgy jutott kompromisszumos döntésre, hogy továbbra sem talált végleges megoldást a költségvetési deficit érdemi csökkentésére. A már említett régi koreográfia része volt a dollár árfolyamával kapcsolatos vita is – „mindössze” azzal a különbséggel, hogy a 2 megelőző időszakkal ellentétben most nem a dollár erőteljes árfolyamesése hanem éppen szilárdulása okozott gondokat s gerjesztett részletekbe fulladó vitákat. Mindez azonban egy kipróbált és kifinomult válságkezelési mechanizmus apparátusán keresztülhaladva az érdekek nyílt ütköztetésén át jut el a kompromisszumhoz. Így a válság tulajdonképpen pozitív értelmű hajtóerővé válik.
Gyakorlatilag ugyanez mondható el a Közös Piac belső integrációs folyamatairól. A megelőző időszakban a hannoveri EK-csúcsértekezlet tette világossá, hogy nincs visszafordulás: a világgazdasági trend egyértelműen az EK közös belső piacának létrehozása felé mutat. A legutóbbi időszakban ugyanezt mutatták a madridi EK-csúcs kompromisszumai. Ezúttal a pénzügyi integrációt körvonalazó Delors-terv áll a vita középpontjában A konfrontáció mögött a pénzügyi-gazdasági szuverenitásról vallott eltérő álláspontok húzódtak meg Az EK „nagyjai” közül Nagy-Britannia a szuverenitás őrzőjének, Franciaország a nemzetek fölötti pénzügyi folyamatok ösztönzőjének mutatkozott, míg az NSZK köztes álláspontot foglalt el. A Delors-terv 3 fázisa (a valuták közös lebegtetése, közös valuta, közös jegybank) közül az első végül is megvalósult: Nagy-Britannia hajlandó volt csatlakozni a „valutakígyóként" ismert, az egymás közti árfolyamokat határok között tartó szisztémához. A második és harmadik fázis sem került le a napirendről: csupán automatizmusukat kérdőjelezték meg, s a tárgyalások nyilván még évekig folytatódnak.
Gazdaságpolitikailag ennél lényegesebbnek tűnik, hogy az EK évek óta tapasztalt, rendkívül erős gazdasági vonzása a tárgyalt 12 hónapban megerősödött s minőségileg új eredményeket produkált. Ilyennek tekinthető az osztrák parlament óriási többséggel elfogadott döntése a teljes jogú tagságot célzó felvételi kérelem benyújtásáról. Az EK történetében ez az első eset, hogy semleges ország nyújt be tagsági kérelmet. Nem lehetetlen, hogy ezzel a lépéssel új szakasz kezdődik az európai integráció történetében, s hogy ez az új szakasz új lehetőséget nyithat a politikai-gazdasági kitörést végrehajtó KGST-országok számára is Az osztrák felvételi kérelem tárgyalása önmagában is évekig tarthat. Ez az időszak lehetőséget nyújthat átgondolt, a geopolitikai realitásokkal és a kelet-európai válságrégió valódi gazdasági érdekeivel egyaránt számoló álláspont kialakítására. Azt ugyanis aligha lehet vitatni, hogy ezek az országok – a tervutasításos rendszer csődjének és működésképtelenségének tudomásulvétele után – csak az európai integrációs folyamathoz való szerves kapcsolódással juthatnak ki pillanatnyilag reménytelennek tűnő perifériahelyzetükből.
Gömöri Endre
