Magyarország
Magyarország
A fordulat vagy a felfordulás éve volt 1989 Magyarországon? Okt. közepén – e kézirat nyomdába adásakor – még nehéz volna egyértelmű választ adni erre a kérdésre. A világsajtó lélegzetelállító tempójúnak nevezi a magyarországi változásokat – nyugati politikusok viszont éppen amiatt figyelmeztetnek: nehogy a „nézők” helyett a „szereplőknek” akadjon el a lélegzete, pl. attól, hogy hirtelen légüres tér, vákuum keletkezik, amelyben a felgyülemlett feszültség sokkal könnyebben vezet kisüléshez, azaz robbanáshoz, mint ellenállóképesebb közegben.
A Magyar Szocialista Munkáspárt nem volt képes időben felismerni s a gyakorlati cselekvés nyelvére lefordítani, hogy mi lenne a szerepe a demokratizálódási folyamatban. Az 1988. máj.-i pártértekezleten megválasztott és 11 hónapig változatlan maradt pártvezetés egységének hiánya – amit a személyes rivalizálás és a nem lebecsülendő politikai-ideológiai nézetkülönbségek egyaránt tápláltak – teljes mértékben megakadályozta a „felülről jövő kezdeményezést” az MSZMP-ben mind a párt belső dolgait, mind az országos ügyeket illetően. Az 1956 újraértékelése és Nagy Imre rehabilitálása körüli „üzemzavar”, a többpártrendszer megkésett és felemás módon történt igenlése, az átmenet feltételei kidolgozásában részes partnerek szelektálásának kísérlete, a nemzeti háromszög-tárgyalásokon történt gyakori pozícióváltoztatások mind-mind azt a benyomást erősíthették akár a párttagságban, akár a szélesebb közvéleményben, hogy a párt vezetése kizárólag taktikázik, a hatalommentés kisstílű praktikáival van elfoglalva, s nincs átgondolt koncepciója, stratégiája a „hogyan és merre tovább” kérdésének megválaszolására. A történelmi felelősség súlya egyelőre nagyobbnak bizonyult az azt felvállalni tudó és cipelni hajlandó politikusok erejénél.
E tekintetben csak a központi bizottság jún. végi ülése hozott változást: a 4 tagú pártelnökség megválasztásával, a kongresszus okt.-re való összehívásával, ill. – ezzel lényegében egy időben – Pozsgay Imre küldöttségvezetői megbízatásával a politikai egyeztető tárgyalásokon az MSZMP jelét adta, hogy komoly „kitörési kísérletet” tesz defenzív és halogató magatartásának elhagyására. A párt belső erjedési (vagy bomlási?) folyamata azonban addigra már nagyon előrehaladt: az önmagában is heterogén reformköri mozgalom mellett megjelentek a különféle, „visszarendeződésre” utaló platformok, a küldöttválasztó fórumokon pedig különösen élesen rajzolódtak ki a párton belüli törésvonalak. Egy hónappal a kongresszus kezdete előtt a „ki kit hagy el?” kérdése teljesen nyitottá vált. A kongresszus azonban még erre a kérdésre sem adott egyértelmű és végérvényes választ. Döntései nyomán, miszerint megszűnt az MSZMP és helyette – teljes értékű jogutódként – megalakult a Magyar Szocialista Párt, megváltozott a párt programja és működési szabályzata, kétharmad részben kicserélődött a legfelső vezető testület, a párttagságon és a szélesen politizáló közvéleményen sokkal inkább a zavar és a nyugtalanság, semmint a változások elfogadásának gyors „életösztöne” volt megfigyelhető. Az új pártvezetésnek hivatásos politikusokhoz szinte már méltatlan „amatőr” megnyilvánulásai, a kellő tömegbázis hiányának érzetéből is táplálkozó tétovaság, megtetézve egyes személyek kifejezetten önmentő célzatúnak tűnt egyéni akcióival együttesen azt eredményezték, hogy sok százezer ember találta magát a „kilépni?, belépni?, átlépni?” feloldhatatlannak tűnő dilemmája előtt. Az október közepén ismét összeült Országgyűlés volt MSZMP képviselőinek ilyetén döntés elé állítása annak a veszélyét vetette fel, hogy az eddig biztos parlamenti többséget maga mögött tudó kormány egyik napról a másikra olyan kisebbségi hatalmi centrummá „fokozódik le”, amelynek válságok sorozatát kell még megélnie az 1990-es választásokig. Ha ugyan előbb rá nem kényszerül az államügyek operatív intézésének átadására, valamilyen politikailag „színtelennek” tetsző együttes javára.
Még szerencse, hogy a magyarországi változásokat egyébként szimpátiával kísérő külföld figyelme nem X, Y vagy Z politikus személyének, hanem alapvetően magának a reformfolyamatnak szól. (Mint ahogy az is kedvezőnek mondható, hogy azokban az országokban, ahol a hivatalos politika több kivetnivalót talál a magyarországi pártállam-leépítési és velejáró meglehetősen gyökeres átalakulási folyamatban, a belső gondok-zavarok elterelik a figyelmet rólunk, az egyetnemértés hangjait pedig tompítják velünk szemben.) A vezető tőkés országok júliusi párizsi csúcsértekezletét, illetve Bush amerikai elnök varsói és budapesti látogatását követően alapvetően megváltozott a fejlett Nyugat viszonya e két kelet-európai ország történéseihez: a hűvös, visszafogott, legfeljebb szavakban kifejezett szimpátiát fokozatosan aktív cselekvési program váltotta fel. Itt kell megemlíteni a huszonnégyek csoportjának koordinált akcióját, aminek szervezését és lebonyolítását a Közös Piac brüsszeli bizottságára bízták. Ide tartozik az Európai Gazdasági Közösség 300 millió és a Közös Piac beruházási bankjának 1 milliárd dolláros csomagja (ami e sorok írásakor, igaz, még csak az ígéret, illetve az elvi lehetőségek szintjén létezik), a legnagyobb kedvezményes elbánás amerikai részről korlátozás nélküli megadása Magyarországnak, az itteni magánberuházáshoz nyújtott washingtoni kormány-garancia, egy 800 millió dolláros lengyel–magyar csomagterv felvetése az amerikai képviselőházban és természetesen az a hitelkonstrukció, amelynek keretében az NSZK két tartományi, illetve szövetségi kormánya összesen 1 milliárd márka nagyságú, államilag garantált hitelt nyújt elsősorban újonnan induló vállalkozásokhoz, illetve a privatizálási törekvések alátámasztására. Az Európai Gazdasági Közösség pedig bejelentette: már jövőre – tehát az eredetileg tervezettnél 2, illetve 5 évvel korábban – eltörlik a magyar és a lengyel közös piaci export mennyiségi korlátait és mindkét országnak biztosítják a többnyire csak a fejlődőknek nyújtott általános kereskedelmi preferenciákat. Ha a magyarországi reformfolyamat megtorpan, kicsorbul vagy a gazdaság kátyúba reked, senki sem állíthatja majd szavahihetően, hogy mindez a külvilág közömbössége miatt történt.
De vessünk egy pillantást a belpolitikai „aréna” másik térfelére is: bár az MSZMP-nél jóval több sikerélményt tudhat magáénak, valójában nincs sokkal könnyebb helyzetben az ellenzék sem. Annak ellenére, hogy 1989 eddig vitathatatlanul az ő sikereik jegyében telt. A márc. 15-i nagy demonstráció éppúgy, mint a különféle helyi megmozdulások, aláírásgyűjtések, tiltakozó akciók megmutattak valamit potenciális erejéből, tömegtámogatásából. Nagy Imre és társainak temetése jún. 16-án az év európai eseményeinek egyik kiemelkedő pillanata volt. Az Ellenzéki Kerekasztal, mint alkalmi politikai tömörülés, rendkívül hatékonynak bizonyult: lényegében rá tudta kényszeríteni a maga tárgyalási taktikáját az MSZMP-re, elfogadtatva vele nemcsak a kiemelten kezelendő témákat, de a köztük lévő összefüggések logikai rendszerét is. Az ellenzék által kezdeményezett képviselő-visszahívások, ill. lemondáskövetelések minden esetben eredményesnek bizonyultak. A pótválasztások pedig – 4 esetben is – a közös ellenzéki jelöltek látványos győzelmét hozták.
Ennyi siker láttán mi utalhat mégis az ellenzék gondjaira? Több tényező. Először: még mindig viszonylag kicsiny a számszerűsíthető bázisa. Az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült szervezetek együttes taglétszáma az MSZMP-jének legfeljebb egytizede. És az ily módon aktivizáltak túlnyomó többsége az értelmiség, ill. a városi alkalmazotti rétegek közül kerül ki. (Valószínű persze, hogy egy esetleges hatalomváltozás esetén ez a kör gyorsan bővülne, hasonlóan más európai országok, ill. korábbi magyarországi politikai helyzetek példájához.) Másodszor: az ellenzéki szervezetek, pártok iránti bizalom, a velük szembeni pozitív várakozás – több közvélemény-kutatás, felmérés tanúsága szerint – nem lényegesen (vagy egyáltalán nem) nagyobb, mint amit az MSZMP-vel szemben táplál a közvélemény. Másképpen fogalmazva: választási és egyéb sikereiket korántsem annyira az általuk ígért vagy hirdetett programok vonzerejének, jobb meggyőzőképességüknek vagy nagyobb személyes hitelüknek köszönhetik, mint inkább a proteszteffektusnak: a közönség az ő támogatásukkal fejezi ki elégedetlenségét azzal szemben, ami és ahogyan eddig volt.
Harmadszor: az ellenzéki szervezetek mostanáig igyekeztek háttérbe szorítani a köztük lévő különbségeket (egyedül talán az SZDSZ részéről hangzottak el komolyabb kritikai észrevételek az MDF-fel szemben), és figyelmüket a közös célra – az MSZMP hatalmi pozícióinak megnyirbálására, a pluralista társadalmi berendezkedés és a demokratikus jogállam feltételeinek a megteremtésére – koncentrálták. Az ún. sarkalatos törvények elfogadásával azonban ez az akcióegység lényegében véget ér, a választásokra készülő pártoknak most már külön-külön kell „profilírozni” magukat. Ilyen értelemben tehát semmi hasonlóság nincs pl. a lengyel nemzeti kerekasztal és a magyarországi politikai háromszög között. Ugyanakkor Magyarországon nemcsak Szolidaritás nincs, de nincs Wałęsa sem: az ellenzék nem rendelkezik olyan karizmatikus egyéniséggel, aki jelentős társadalmi erőket lenne képes megmozgatni. Ezért félő, hogy az ellenzék bizonyos csoportjai utólag nem tudják megszerezni azt a legitimitást, amely visszamenőlegesen igazolná jelenlétük jogosságát a háromszögletű tárgyalóasztalnál.
Időközben már 33-ra rúg a mindenfelől felbukkanó „pártcsírák” száma és a még ki sem tűzött köztársasági elnökválasztásnak is pillanatok alatt 5-6 jelöltje lett.
Itt tart tehát a politikai felszín 1989. okt.-ben, miközben a „mély” egyáltalán nem hallgat, hanem komolyan fenyegető jelek érkeznek felőle. Az ország gazdasági teljesítőképessége számottevően romlik, az év elején a kormány által előirányzott mutatók (növekedés, költségvetés, fizetési mérleg stb.) közül egyik fontos célkitűzés sem látszik megvalósulni, nő a társadalmi elégedetlenség – és vele együtt az egyes emberek, ill. csoportok közti intolerancia is. 1989 minden valószínűség szerint olyan esztendőként fog bevonulni a magyar történelembe, mint amikor kiszabadultak a szellemek az összes ledugaszolt palackból, de még nem lehet bizonyosan tudni, hogy ezek az erők többségükben rombolnak-e, vagy képesek újat teremteni.
Lipovecz Iván
Terület, népesség, népsűrűség
Gazdaság
A magyar bankrendszer felépítése
Vállalatok és magánszemélyek befektetési lehetőségei Magyarországon
Ipari iránytű
Ipari adatok
Mezőgazdaság
Állami költségvetés
Idegenforgalom
Bűnözési statisztikák
A bős
Magyar tudomány, oktatás, kultúra
