A munkanélküliségről
A munkanélküliségről
A kormány 1989. jan. 1-jével vezette be a munkanélküli-segély rendszerét, s ezzel a munkanélküliség fogalma 1945 után először jelent meg a magyar jogalkotás gyakorlatában. A munkanélküli-segély bevezetése azonban nem volt előzmények nélküli.
A munkanélküli-segély bevezetését megelőzően ún. meghosszabbított felmondási idő volt érvényben. 1986. szept. 1-jétől a munkáltató 6 hónapra megnyújthatta a dolgozó felmondási idejét, ha el akarta bocsátani, s a területileg illetékes munkaerő-közvetítő szerv sem tudott megfelelő munkahelyet kínálni az érintett személynek. A dolgozó 6 hónapig teljes átlagkeresetét kapta a munkáltatójától. A vállalatnak azonban ezt a pénzt a tanácsi munkaerő-közvetítő szervek a költségvetés terhére megtérítették. 1989-ig 6619 ilyen esetet regisztráltak.
A meghosszabbított felmondási idő lejárta után további 6 hónapig elhelyezkedési támogatás járt azoknak, akik továbbra sem kaptak munkát. A támogatás összege az első 3 hónap alatt a nettó átlagkereset 75, később 60%-a volt. Ezt a támogatást már csak 2047-en vették igénybe. A munkanélküli-segély bevezetésétől, 1989. jan. 1-jétől a felmondási idő meghosszabbítására, ill. elhelyezkedési támogatásra az illetékes szervek már nem adhattak ki új engedélyt. A munkanélküli-segélyezettek száma rohamosan növekszik, és 1991 közepére elérheti a 100 000 főt, ami a keresők 2%-ának felel meg. Ismeretes, hogy a fejlett nyugat-európai országokban a munkanélküliségi ráta ennél jóval magasabb (7–10%), viszont mind az állami szerveknek; mind az állampolgároknak több évtizedes tapasztalatuk van ennek kezelésében és elviselésében is.
Állami munkanélküli-segélyre az jogosult, aki eddig is dolgozott, s a piaci körülmények miatt most nem kap munkát. A jogszabály ezt úgy konkretizálja, hogy munkanélküli-segély annak jár, aki az utolsó munkaviszonya megszűnését megelőző 3 évben 18 hónapi munka- vagy bedolgozói jogviszonnyal rendelkezik, és utolsó munkaviszonya megszűnése óta nem telt el 1 évnél hosszabb idő; a lakóhelye szerint illetékes munkaközvetítő iroda pedig nem tud képzettségi szintjének és egészségi állapotának is megfelelő állást felajánlani a számára.
A munkahelyre utazás ideje – az ide vonatkozó előírások szerint – legfeljebb napi 3 óra lehet, a keresetnek pedig meg kell haladnia a munkanélküli-segély összegét. A munkanélküli-segély az átlagkereset meghatározott %-a, attól függően; hogy a dolgozó munkakönyvébe mit írnak: megszűnt a munkaviszonya (70, 60), felmondott (65, 55), avagy kilépett (60, 50). A segély összege az első 180 napban 10 százalékponttal több, mint az év hátralévő részében. A munkanélküli-segély minimuma a mindenkori minimális bér 80%-a, maximuma pedig a minimális bér háromszorosa. A munkanélküli-segély folyósításának kezdő napja a másnapja annak, amikor a dolgozó a munkaerő-közvetítő szervnél bejelentkezik. A segélyt 3 éven belül 365 naptári napra fizethetik. A munkanélküli-segély folyósítását meg kell szüntetni, ha a dolgozó a számára felajánlott „megfelelő” munkahelyet nem fogadja el, vagy munkába áll, dolgozik, rendszeres jövedelemre tesz szert, amelynek összege eléri a minimális bért. Hogy tényleg jogosult-e a jelentkező a segélyre, azt a munkaerő-közvetítő szerv állapítja meg, s döntése természetesen bíróságon megtámadható, előzetesen államigazgatási úton nyújtható be fellebbezés.
A munkanélküli-segélyből 5%-os nyugdíjjárulékot vonnak, és mint jövedelem, személyijövedelemadó-köteles. Így aztán a segélyezés időtartama munkaviszonyban töltött időnek számít, az adott időszakban – a táppénz kivételével – mindenfajta társadalombiztosítási ellátás jár a munkanélkülinek. Ha a munkanélküli már egy kerek esztendeig felvette a neki járó munkanélküli-segélyt, és még mindig nem sikerült elhelyezkednie, további egy évig átmeneti munkanélküli-járadékra jogosult, melynek összege átlagosan a segély fele. A szegénységbe csúszástól való félelem arra hajtja ugyan a munkanélkülieket; hogy állást vállaljanak, számuk mégis nőttön-nő, s a jövőben ez a tendencia csak tovább erősödik.
Hazánkban a gazdaságilag aktív népesség 46%-os aránya a fejlett európai országok mutatóihoz képest magasnak mondható. Ezen belül a mezőgazdaságban foglalkoztatottak részaránya meghaladja a 20%-ot. Az elmúlt 10 évben a foglalkoztatottság mintegy 5%-kal csökkent, elsősorban a népesség elöregedése és a viszonylag alacsony nyugdíjkorhatár miatt. (A fejlett európai országokban, ahol az 1 főre jutó bruttó nemzeti termék közel négyszerese a hazainak, a foglalkoztatottság – és főként a mezőgazdaságban foglalkoztatottak részaránya – jóval alacsonyabb.) Ebben a torz gazdasági struktúra torz foglalkoztatottsági szerkezete is megnyilvánul, amiben meghatározó szerepük van a „nagy” szervezeteknek. 1989-ben az 1000-nél több főt foglalkoztató szervezetekben dolgozott a keresők közel fele, míg a 100 fő alatti kisszervezetekben a keresők alig 10%-a. A helyzeten ugyanis az sem változtatott érdemben, hogy a 80-as évek elejétől Magyarországon is számottevően elterjedtek a kisvállalkozások. A terepet még mindig a „nagyok” uralják, melyekre a termelékenység és a munkamorál alacsony szintje, az emberi erőforrásokkal való pazarlás, a rejtett kapun belüli munkanélküliség a jellemző.
Hazánkban lassan két évtizede kettős munkaerőpiac működik. Az első gazdaságban nem hatékony az emberi erőforrásokkal való gazdálkodás, a kvalifikált és „gondos” szakemberek hiánya belső munkanélküliséggel párosult. A szervezetekben nemcsak a munkaszervezettség alacsony, hanem – a megélhetési költségekhez viszonyítva – a dolgozók bére is. A második gazdaságban nagyobb a lehetősége az önálló kezdeményezésnek, a hatékony vállalkozásnak és így a magasabb jövedelmeknek, ezért is pártoltak át abszolúte sokan, de az „ágazat” részarányát tekintve még mindig kevesen ebbe a szektorba. A második gazdaságban tevékenykedő emberek jelentős részének ma még az első gazdaságban is van állása, sőt sokan nemegyszer ottani munkaeszközeiket és felszereléseiket használják „esti műszakjaikban”. A „kettős kötődésbe” sok minden közrejátszott, de elsősorban az, hogy a foglalkoztatottság, a jövedelmek biztonságát hosszú évekig a nagy vállalatok adták. A kelet-európai országok többségével szemben a magyar gazdaság számára a második gazdaság hagyományai némi előnyt jelentenek a magántulajdont középpontba állító tulajdonreformhoz, amely részben felszívná a nagyvállalatoknál keletkező munkanélküliséget.
Az emberi erőforrásokkal való gazdálkodás fontos színtere a piac. A munkaerőpiacra a 80-as évek második felétől – de különösen 1989–90-ben – a kereslet folyamatos csökkenése, ill. a kínálat ugrásszerű növekedése a jellemző: Miközben a vállalatok által bejelentett betöltetlen álláshelyek száma 1989-ben még 60 000 volt, 1990 őszén már csak 30 000, a munkát kereső állásnélküliek száma – legalábbis az egyetlen hivatalos információ, a munkaerő-közvetítő irodák szerint – az 1989 eleji 20 000-ről 1990 őszére már közel 60 000-re nőtt.
A legtöbb regisztrált munkanélküli Borsodban és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében van; míg a legtöbb állást Pesten kínálják. Nagyok a regionális eltérések a munkaerőpiacon, amit az elmaradott közlekedési és egyéb infrastrukturális viszonyok miatt nem lehet a Nyugat-Európában szokásos munkaerő-mobilitással áthidalni. Ez akkor is így van, ha a tények rácáfolnak arra az állításra – amely a munkanélküliség nyílt és tömeges megjelenésekor terjedt el hazánkban –, hogy a munkanélküliek szakképzetlenek, iskolázatlanok, munkakerülők és lumpenek. A munkanélküliek összetétele ugyanis közel azonos a keresőkével, s ugyanez vonatkozik az állást keresők csoportjára is.
Persze az adatok csalókák. Munkát sokkal többen keresnek, mint ahányan a munkaerőközvetítő hivatalban megjelennek. Sokan újsághirdetések vagy magánközvetítők útján próbálnak elhelyezkedni. A munkaadók – bár erre törvény kötelezi őket – sem mindig jelentik be üres állásaikat a területileg illetékes munkaerő-közvetítő irodának. A mintegy évi 1 millió embert érintő munkaerő-forgalomnak így is közel 1/5-ét a közvetítőirodák bonyolítják le. A magyar társadalom központi problémája már az igen közeli jövőben, hogy a növekvő munkanélküliséget hogyan képes kezelni a kormányzat, ill. tolerálni a társadalom. A munkaerő-piaci filozófia lényege a munkaerő-mobilitás élénkítése, a különböző munkavállalói csoportok alkalmazkodási képességének a javítása, a munkanélküliség lehetséges megelőzése, de ha az nem megy, akkor annak nem traumaszerű, hanem normális kezelése. Mindez folyamatos és intézményes formákban testet öltő együttműködést feltételez a kormányzat, valamint a munkavállalók és a munkaadók között, de az érdekegyeztetés nem pótolhatja a kormányzat stratégiájának és általa finanszírozott eszközrendszerének a kialakulását, ami a munkanélküliség kézben tartására irányul.
Az 1990. októberi taxisdemonstrációból ugyanis nemcsak az derült ki, hogy a piacgazdaságban szokásos árváltozásokat sem elrendelni, sem megemészteni nem képes sem a kormányzat, sem az állampolgárok, hanem az is, hogy egyelőre mindhárom fél közel hasonlóan felkészületlen a munkanélküliség robbanásszerű növekedésére.
A kormány 1988-ban a munkanélküliséggel kapcsolatos költségek finanszírozására úgynevezett foglalkoztatási alapot hozott létre 1,2 milliárd Ft összegben. Az alap forrásai 1989-ben megduplázódtak, 1990-ben pedig az előirányzott 6 milliárd forinttal szemben majdnem 10 milliárd forintot tettek ki. Az 1991. évi irányelvekben több mint 15 milliárd forintnyi előirányzatból látszik, a kormány nem mérte fel időben, hogy a szocialista piac összeomlásával tömeges munkanélküli-gócok alakulhatnak ki. Nem mérte fel, holott szándékai szerint arra törekszik, hogy ne legyenek robbanásszerű változások, a munkanélküliség mértéke ne legyen a lakosság számára elviselhetetlen. Csakhogy ez épp a piacgazdaság törvényeiből adódóan elsősorban nem rajta múlik. 1989–90-ben a foglalkoztatási alap 1/3-át fordították munkanélküli-segélyre. Mint ismeretes, a vállalkozóként újrakezdők 1989-ben 300 000, 1990 első felében 400 000 forint kamatmentes kölcsönt kaphattak, ha a felvett kölcsön visszafizetésére némi garanciával is rendelkeztek. E kölcsön bevezetését és alkalmazását rengeteg vita kísérte, hiszen a szakemberek szerint a hitelt általában olyan emberek vették fel, akik egyébként is jó gazdasági helyzetben éltek, különben garanciát sem tudtak volna nyújtani. A vállalkozást a hitel segítette, de sok vállalkozásra éretlen embert is bekergetett egy olyan életformába, amely bukáshoz vezet.
A munkaügyi szakemberek szerint a vállalkozói kölcsön kedvező volt, hiszen 18 000 állampolgárt indított el a vállalkozás útján. Az utóvizsgálatok azt mutatják, hogy e kölcsön segítségével beinduló vállalkozások nagyobb része sikeres volt. A pénzügyi szakemberek szerint viszont a vállalkozói kölcsön céltévesztett pénzügyi megoldás. A munkanélküliség problémáját épp a szegényeknél nem kezeli, miközben kamattérítés címén óriási terhet ró a költségvetésre (miután a 4 éves kölcsön kamatmentes volt). Így aztán pénzügyi korlátokra hivatkozva – vagyis hogy a foglalkoztatási alap kimerült – a kormány 1990 nyarán gyakorlatilag megszüntette a vállalkozók, újrakezdők kamatmentes kölcsönét, miközben a jogszabályt nem vonta vissza. Új engedélyt a munkaügyi és a pénzügyi szervezetek nem adnak ki, az eddig felvett kölcsönök után a foglalkoztatási alap állja a kamatot.
A felfüggesztés sorsára került a foglalkoztatási alapból az ún. munkahelyteremtő beruházások állami támogatása is. Az indok az, hogy elfogyott a pénz, és új pénzforrás nem teremthető. A rendszer lényege az volt, hogy amennyiben a munkaadó olyan körzetben hoz létre munkahelyeket, ahol az átlagosnál nagyobb a munkanélküliség, a bekerülési költség 1/3-át a foglalkoztatási alap állta. S bár e kedvezmény segítségével sok ezer munkahely létesült, nem mind jövedelmező, úgyhogy felfüggesztése igencsak indokolt volt; azért is, mert döntési szempontjai a piaci kritériumokkal ellentétesek, s azért is, mert e támogatás nem célzottan érinti a munkanélkülieket.
Aktív foglalkoztatáspolitikai eszköz az ún. átképzési támogatás. Ezt a fajta költségvetési juttatást 1989–90-ben gyakorlatilag két címen vehették igénybe. Azon munkanélkülieknek, munkanélküli-segélyben részesülőknek, akik olyan átképző vagy kiképző tanfolyamon vesznek részt, mely segíti elhelyezkedésüket, a tanfolyam költségeit a munkaközvetítő iroda fizeti. Ezenfelül az érintett polgár az átképzés idejére 110%-os munkanélküli-segélyt kap. Az átképzés időtartama lehetőleg 3 hónapnál több, de 30 hónapnál kevesebb kell legyen. A támogatás másikfajta igénybevétele a leendő munkanélküliekre vonatkozik. Ha adott foglalkoztatónál valószínűsíthető, hogy néhány hónapon belül tömeges elbocsátásokra kerül sor, és a munkaadó hajlandó munkavállalói számára szakmásító átképző tanfolyamokat szervezni, igénybe vehető az állami támogatás.
A foglalkoztatási alapból finanszírozzák a munkaközvetítő irodák fenntartását és fejlesztését is. A megyék közel felénél 1990-ben megyei munkaügyi hivatalok alakultak, a többiben munkaügyi szolgáltató irodák működnek. Az önkormányzati választásokig e hivatalok, ill. irodák megyei tanácsi intézmények voltak, melyek gépi és technikai fejlesztési költségeit az Országos Munkaerő-piaci Központ finanszírozta. Tőlük függően szerveződnek a városokban és községekben sorozatosan a munkaerő-közvetítő irodák. 1990-ben több mint 150 városban 1000 ember foglalkozott munkaerő-közvetítéssel.
A zsúfolt törvénykezési program miatt 1990 végén már nem került sor az ún. foglalkoztatási törvény megalkotására, amely egyebek közt a munkanélküli-biztosítást is szabályozni hivatott: A legutolsó elképzelések szerint ennek fedezetére a munkaadók és a munkavállalók a keresetek 1-1%-át fizetnék be.
A foglalkoztatottság területi adatai, 1990 (az év elején)
Nyilvántartott álláshelyek és állást keresők száma
Állást keresők állománycsoportonkénti összetétele
A munkanélküliek megoszlása, % (1990. szept. 22.)
Állást keresők iskolai végzettség szerinti összetétele
Állást keresők és betöltetlen álláshelyek foglalkozás szerinti megoszlása, 1989 végén
A munkanélküli-segélyben és -járadékban részesültek száma (fő)
Munkanélkülisegély-adatok
Segélyezettek iskolai végzettség szerinti összetétele (fő)
