A rendőrség elmúlt éve
A rendőrség elmúlt éve
Aligha valószínű, hogy az 1996-os esztendőt a legnyugalmasabb, s egyben legsikeresebb évek között emlegetik majdan a rendőrségi krónikákban. A múlt évben 466 050 bűncselekményt követtek el Magyarországon, ami azt jelenti, hogy átlagosan 68 másodpercenként követtek el egy-egy újabb bűntényt. A szigorú számoknál maradva: 36 percenként történt személy elleni bűncselekmény, ezen belül minden 33. órában elkövettek egy befejezett emberölést, s minden 53. percben történt egy szándékos testi sértés.
Nem alakult kedvezőbben a helyzet a vagyon elleni bűncselekmények területén sem, amelyek átlagosan 1 perc 27 másodpercenként következtek be. Harminchárom percenként elloptak egy újabb autót, minden 6. percben történt egy újabb betöréses lopás és minden 3. óra 16. percében elkövettek egy rablást.Szakértők a magyarországi viszonyokat tekintve a félmillió bűncselekményt tartják a kritikus küszöbnek, vagyis itt az a határ, amin túl már kétséges a társadalom tűrőképessége. Márpedig tavaly már alig negyvenezer bűncselekmény hiányzott az „álomhatárhoz”, s ha tekintetbe vesszük, hogy az ismertté vált bűncselekmények legalább egyharmadával egyenlő a latens, vagyis a hatóságok által nem észlelt bűncselekmények száma, akkor bízvást állíthatjuk, hogy túl is haladtuk a félmilliós határt.
A rendőrségi és a bűnüldöző hatóságokat felügyelő – állami szervek vezetői minduntalan hangoztatják, hogy a bűnözési helyzet nemzetközi összehasonlításban nem is rossz, sőt – amint azt Bodrácska János egykori budapesti főkapitány szokta volt mondani – „jó néhány európai nagyváros megirigyelhetné az eredményeimet”. A szikár számokat vizsgálva aligha lehet kétségbe vonni szavait, ám mégis érthető a polgárok ingerült reakciója, hiszen – amint arra Kertész Imre c. egyetemi tanár, a Legfőbb Ügyészség főtanácsosa felhívta a figyelmet – a fejlett nyugati polgári demokráciákban átlagosan 30 évenként duplázódik meg az ismertté vált bűncselekmények száma, s ez a folyamat Magyarországon a rendszerváltás során mindössze három esztendő alatt játszódott le. Érthető, hogy az – egy szűk rétegtől eltekintve – általánosan elszegényedő, az oly régóta ígért stabilizáció minden nyűgétől sanyargatott társadalom nehezen viseli el a bűnözés ilyen szintű térnyerését. Ma már azt sem tagadja senki, hogy a szervezett, gazdasági jellegű bűnözés végérvényesen megvetette lábát Magyarországon, s éppen most zajlik az alvilági piacok újrafelosztása.
1996. a robbantások éve volt. Soha ennyi pokolgép nem lépett még működésbe egyetlen esztendő alatt a fővárosban, s ma már senki sem vitatja, hogy a robbantássorozat egy elhúzódó gengszterháború kiegészítő színjátéksorozata. A többnyire csak „maffiaháborúként” emlegetett eseménysorozat nyitánya az volt, amikor november 1-jén a III. kerületi Ladik utcában agyonlőtték Prisztás József vállalkozót. Azóta jó néhány robbantásos és lőfegyverrel elkövetett merényletre került sor, ám a rendőrség ez idáig adós maradt a nagy fogásokkal. Rendőri és belügyi vezetők sajtónyilatkozataikban időről-időre bejelentik, hogy hamarosan szenzációs fordulatok várhatók, sőt már az a képtelen kijelentés is elhangzott, hogy az intenzív rendőri munka eredményeképpen az igazi „nagyhalak” elmenekültek Magyarországról. Mindezek ellenére a nagy leleplezéseket, a kiterjedt nyomozásokban az igazi áttöréseket nem hozta meg az 1996-os év.
Pedig a bűnözés legelvetemültebb, s legkártékonyabb válfajainak üldözésére még speciális rendőri egység is alakult. A „magyar FBI” létrehozásának ötlete Horn Gyula miniszterelnök agyában fogant meg, s rögtön ki is váltotta a koalíciós partner heves ellenkezését. A kormányfő egy, a bűnüldöző, rendészeti szervek fölött álló, a Miniszterelnöki Hivatal keretein belül működő központi nyomozószervet álmodott meg, ezzel szemben Kuncze Gábor kötötte az ebet a karóhoz a tekintetben, hogy fölösleges újabb szervet létrehozni, inkább a meglévők munkáját kell erősíteni. A kis híján koalíciós válsághoz vezető vita végén kompromisszumos megoldásként született meg a Központi Bűnüldözési Igazgatóság ötlete, amely 1996. szeptember 1-jén kezdte meg hivatalosan a munkát, s amelynek élére – hosszas személyi huzavona után – Kiss Ernő dandártábornokot nevezte ki a belügyminiszter.
A KBI elé mindjárt az elején kiadós falatot vetett a politika. Aligha túlzás azt állítani, hogy a Tocsik-ügy megrázta az ország közvéleményét, hiszen a „széles néptömegek” előtt először vált teljesen világossá, hogy a privatizáció folyamata során, személyi és politikai összefonódások révén, miként juthattak hozzá – akár jogellenesen és érdemtelenül is – egyes szerencsések olyan mesés vagyonhoz, amilyenről az átlagember tényleg csak a mesekönyvek lapjain olvashat. A nyomozás még könyvünk zárása idején sem fejeződött be.
A KBI létrehozásával egy időben az Országos Rendőr-főkapitányság vezérkarából kivált egy meghatározó személyiség: Kacziba Antal rendőrtábornok, bűnügyi főigazgató a Belügyminisztérium rendészeti helyettes államtitkára lett, helyét pedig Ignácz István dandártábornok foglalta el.
Kacziba – és maroknyi szakértői csapata – a BM-ben sietve hozzálátott a tárca felügyeleti jogosítványait és ezzel kapcsolatos kötelezettségeit, valamint az ezekből fakadó egyéb viszonyok kialakítását rendező jogszabályok kimunkálásához. November elején – mint már említettük – kitört a fővárosban az alvilági háború, robbantások és emberölések követték egymást, Budapest rendőrfőkapitánya pedig váratlanul elutazott családjával az Egyesült Államokba pihenni. Jólértesültek már ekkor tudni vélték, hogy a politikai vezetés legfelsőbb köreiben heves visszatetszést keltett a lépés, mondván, miként lehetséges az, hogy a főváros első rendőre éppen akkor nyaral, amikor az utcákon a legkeményebb „ütközetek” dúlnak. November 25-én Pintér Sándor országos rendőrfőkapitány közleményben jelentette be, hogy Bodrácskát lényegében elmozdította a főkapitányi posztról egyfajta lehetetlen státust kreaálva neki, megbízta a budapesti robbantások felderítésének irányításával. Történt mindez csütörtökön, aznap, amikor Bodrácska hazaérkezett az USA-ból. Még azon az éjszakán „beesett” a pesti rendőröknek egy nagy fogás: fegyvereket, lőszereket, vállról indítható páncéltörő rakétákat foglaltak le olyan fővárosi bűnözőktől, akinek feltételezhetően közük lehet a „maffiaháborúhoz”. Bodrácska másnap, azaz péntek délben sajtótájékoztatót tart, magabiztosan kijelenti, hogy továbbra is ő irányítja a budapesti rendőrséget, a robbantókat pedig el fogja kapni, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az elmúlt éjszakai siker. Aligha gondolta akkor Bodrácska János, hogy este már jószerivel civilként hajtja álomra a fejét.
Ugyanis még azon a nevezetes pénteki napon, délután négy óra körül Horn Gyula miniszterelnök magához rendelte a rendőri vezetőket, s – a szeptember 1-jével kinevezett Ignácz Istvánt kivéve – egytől-egyig elmozdította őket a pozíciójukból. Úgy hírlik, a kormányfő még hellyel sem kínálta a tábornokokat, katonásan ellépett Pintér Sándor országos főkapitány, Túrós András közbiztonsági, Valenta László gazdasági főigazgató és Bodrácska János előtt, s közölte, hogy a mai nappal megszűnt a megbízatásuk. Kuncze Gábor belügyminiszter karácsony táján nevezte meg az új főkapitányt, s Forgács László személyében, újra Borsod megyei rendőr került az ország rendőrségének élére. Az új főkapitányt egyhangúlag támogatta a parlament rendészeti bizottsága, Forgács Lászlót kinevezték, s ezzel megkezdődött a magyar rendőri vezetés generációváltása.
Az elmúlt esztendő eseményeit sorolva – a teljesség igénye nélkül – szót lehet és kell még ejteni arról, hogy az év végére már-már elkészült az angyalföldi, Teve utcai „rendőrpalota”, az ORFK-BRFK közös épülete, amelybe harmadik társbérlőként végül is – a Postabankkal közösen megvalósított, 6 milliárdos költséget meghaladó beruházást jóváhagyó kormányhatározattól eltérően – nem a BM Tűzoltóság Országos Parancsnoksága, hanem a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság költözik be.
