Az élővilág alakulása Magyarországon
Az élővilág alakulása Magyarországon
Hazánk területén 4-5000 évvel ezelőtt volt utoljára természetes vegetáció. A bronzkorból már világosan kimutatható az ember erdőirtó, legeltető és szántó művelő tevékenysége, amely a vaskorban tovább erősődött. A pollendiagramok azt mutatják, hogy folyamatosan csökkent az erdőterület, nőtt a fűfélék, ezen belül az ún. “kultúr-Gramineae-k” jelentősége. A népvándorlások korában főleg állattartó nomád népek éltek a Kárpát-medencében, de nyilvánvaló, hogy a tartósabban letelepedett népességek, mindenekelőtt a VIII–IX. században itt élt avar, ill. szláv népesség már földműveléssel is foglalkozott, sőt a honfoglaló magyarság is rendelkezett földművelési ismeretekkel.
Az Alföldön a IX. században az erdők jelentős része már gyepterületté, kisebb része szántóvá alakult át, bár a gyérebben lakott peremterületeken, a folyók mentén, tovább a domb- és hegyvidékeken még kiterjedt erdőségek voltak. A X. századból kezdett jellemzővé válni az aprófalvas településrendszer, mely hazánkban az első igazi kultúrtáj kialakulásához vezetett.
Az emberi tájhasználat fejlődését a XVI–XVII. századi 150 éves török uralom vetette vissza. Az Alföld nagy része elnéptelenedett, a lakosság a kisebb falvakból a duzzadó mezővárosokba települt. A tájban a másodlagos puszták váltak uralkodóvá, melyeket igen extenzív módon – rideg állattartással – hasznosítottak. Az akkoriban már híres magyar szürkemarhát a nyugat-európai piacokra is elhajtották. A sertéstenyésztést viszont fellendítette, hogy erre az állatra a sarcoló török nem tartott igényt. Összeomlott a középkorban virágzó ártéri gazdálkodás is, maradványai csupán az Alföld-peremi területeken élték túl a hódoltság koráz. Ezzel egy időben azonban a töröktől meg nem szállt Felvidéken és Erdélyben a fejlődés tovább folyt.
A XVIII. századi lokális jellegű tájátalakítások után a XIX. században jelent meg a tervszerű regionális tájformálás. Ez Magyarországon elsősorban az alföldi folyószabályozásokat jelentette. Mintegy 25 000 négyzetkilométer korábban árvízjárta területen indulhatott meg az intenzívebb mezőgazdasági használat. Az árvízek levonulását, mindenekelőtt a Tiszán, a folyókanyarulatok átvágásával gyorsították meg, sőt sok helyütt egész folyószakaszokat is új, mesterségesen kiásott medrekbe tereltek (pl. A Körösökön és a Berettyón). Az eredmény azonban csalóka. Figyelembe kell vennünk, hogy a folyószabályozás felszámolta az ártéri gazdálkodás (pl. halászat, legeltetés) utolsó maradványait is, nagy területeken vezetett másodlagos szikesedéshez, regionálisan csökkentette a talajvízszintet. Egyben jelentős természeti értékek pusztulásához is vezetett: ekkor zsugorodtak össze vagy tűntek el híres láp- és mocsárvidékeink.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc után a települések határát tagosították. Néhány évtized alatt kialakult a jellegzetes magyar tanyarendszer, ahol 10-15 kisgazdaság is volt négyzetkilométerenként. A tájhasználat hirtelen sokkal finomabb léptékűvé vált, ami sok gyep- és erdőterület pusztulásához vezetett. Az Alföldön a mai tájmintázat kialakulása erre az időszakra vezethető vissza.
1921 után – a politikai határok trianoni megváltoztatása nyomán – Magyarország erdőterülete lényegesen lecsökkent, a legjobb minőségű faanyagot szolgáltató lucfenyveseinket teljesen elvesztettük. A fahiány az erdősítések fokozását sürgette. Erre a célra elsősorban az évszázadok alatt szinte teljesen fátlanná vált Alföld kínálkozott. A Dun-Tisza közén a legeltetés miatt megindult futóhomok megkötésére intenzív erdősítés, gyümölcsös- és szőlőtelepítés indult. A Nyírségben is – zömmel szlovák ajkú – erdőtelepítők (vákáncsosok) telepedtek meg. A folyók hullámtereit is nagy részben erdősítették. A talajvízszint-süllyedés és a gazdasági okok miatt azonban főleg tájidegen fafajokkal fásították. Különösen népszerűvé vált a különösebb szakértelem nélkül, olcsón telepíthető, szerszám- és tüzelőfát meg mézet egyaránt adó akác. A II. világháború utáni időszakban kormányzati programmá vált a „gyorsan növő” fafajok telepítése, ill. az ún. „kopárfásítás”. Így napjainkra a magyar erdők jelentős része már nem őshonos fafajokból áll: akác, nemes, fekete- és erdei fenyő stb.
A II.világháború után kialakult nagyüzemi mező- és erdőgazdálkodás teljesen átalakította az addigi tájhasználatot. Ez részben a használat intenzívebbé válását jelentette, – a deklarált cél a természet legyőzése volt –, de egyes estekben a magántulajdon visszaszorítása a természeti értékek kisebb fokú kihasználását is jelentette. A tájban a durvább léptékű használat folytán refúgiumok alakulhattak ki, pl. a mesgyék „elhanyagolása” miatt, ami kedvezett a biodiverzitás megőrzésének. Az erdőgazdálkodás tervszerűbbé vált, legalábbis eleinte kevésbé rablógazdálkodás jellegű volt: vadászati, katonai és határőrizeti céllal nagy kiterjedésű zárt területek kialakítása történt meg, ahol viszonylag zavartlanul maradhatott meg az élővilág. Az 1920-as években induló, majd a II világháború után kiteljesedő belvízrendezés, melioráció, csatornázás és öntözés további területeket tett a mezőgazdaság számára hasznosíthatóvá. A cél azonban nem a racionálisabb vízhasznosítás kialakítása, hanem a maximális lecsapolás volt. A károkat tovább növelte az elmúlt 15 év aszályos időjárása. Ez a Duna–Tisza-közi homokterületeken már az ökológiai katasztrófa szintjét érte el: a talajvízszint 2–5 métert süllyedt, eltűntek a szikes tavak, a zsombékos lápok, a nedves rétek, a ligeterdők, kiszáradóban vannak a maradék láperdők és tölgyesek. A folyamat irreverzibilisnek tűnik, a tervezett vízpótlási módok drágák, és nem vezethetnek általános eredményre (pl. az őslápok esetében).
Az 1989-es rendszerváltás óta megindult a mezőgazdasági és egyes erdőterületek privatizációja. Törvény tiltja azonban a védett területek privatizálását, ami részbeni garanciát jelenthet a természeti értékek fennmaradásához. Egyes – nem hivatalos – becslések szerint a gyors és részben szabályozatlan gazdasági átalakulás az ország értékei mintegy 10 százalékának pusztulásával járt. Ennek okai pl. a tulajdonviszonyok hirtelen változása, a bizonytalan gazdasági környezet, a természeti értékek fenntartásához és kezeléséhez szükséges, megfelelő szaktudás hiánya, szemléleti fogyatékosságok, a gyors vagyonszerzésre való törekvés. Úgy tűnik, hogy a természetvédelem helyzete a tulajdonilag is hozzá tartozó területeken lényegesen erősödhet, míg a magánterületeken gyengülni fog, hacsak nem teremthető meg egy hatékony érdekeltségi rendszer. Az évszázadokon keresztül jellemző extenzívebb tájhasználat eredményképpen hazánkban ma területarányosan jelentősen több természeti érték van, mint a legfejlettebb, egyúttal legsűrűbben is lakott nyugat-európai országokban. Jelenleg az ország területének mintegy 10%-át teszik ki a természetes, ill. természet közeli élőhelyek, 70%-a mezőgazdaságilag művelt terület, a települések, ipartelepek, vonalas és egyéb létesítmények mintegy 20%-ot foglalnak el. A legértékesebb tájmozaikok, élőhelyek, társulások, populációk az ország területének 8,31%-át kitevő nemzeti parkok, természetvédelmi területek és tájvédelmi körzetek területén állnak törvényes oltalom alatt.
A fontosabb állatcsoportok fajszámai a világon és Magyarországon
Az állatfajok becsült száma
Magyarországon élő főbb állatfajok részesedése a világ összes állatfajához viszonyítva
Védett növények és állatok (1997. december 1.)
