Genealogia és történelem.
Genealogia és történelem.
Társadalmunk legkülönbözőbb rétegeit az utolsó években sajátságos ihlettség hatja át: a protestánsok egyházuk történetét íratják; az orvosok gyűlése díjat hirdetett ki az orvostan fejlődésének történetére Magyarországon; Wirkner, Fiáth, Pulszky, Teleki, Kossuth stb. közölték emlékirataikat; történelmi és régészeti egyletek keletkeznek az ország összes tájékain; még heraldikai-genealogiai társaság is alakúlt, szóval a történet tanúlmányozásának felébredését jegyezhetjük fel. Majdnem úgy látszik, mintha a jelen leélése után a jövőtől kölcsönt már nem kapván, a múlt emlékeiből akarnánk élni!
De a dolog nem áll oly rosszúl.
A jelenet magában véve örvendetes; arra mutat, hogy a történet becsének elismerésére egyáltalában készek vagyunk, de azon álláspont, melyet sokan e tekintetben elfoglalnak, többnyire nem helyes; még mindig akadunk eleve beszítt véleményekre s végzetileg áthatott önérdek által módosított következtetésekre, melyek a történetből merítvék.
A mi az emberiség történetére nézve jelentőséggel bir, az kisebb-nagyobb mértékben az egyes családok történetére nézve is áll.
«Minden a mi létesűl, az fejlődés; minden a mi van, az térben való fejlődés; minden a mi történik, az időben való fejlődés. A térben való létesűlésnek összfogalma a természet, az időben valóé a történet».
Természet és történet! Mind a kettő az emberiség nagy tanítója, de meg kell érteni törvényeit. A természet törvényei követik a szükségesség és czélszerűség változatlan elvét; hol e kettő uralkodik, ott nincs helye a kivételnek, s azért lakoltatja a természet az ártatlant a bűnössel együtt. A történet törvényeinek a természetével csak azon közös tulajdonságuk van, hogy éppen úgy ismétlődnek, mint ezek, de bennök mint legfőbb elv, az örök igazságosság uralkodik.
Habár a történelmet a «történik» szóból származtatjuk s az idők folyamán lezajlott események előadásának nevezzük, gyakorlatilag véve még sem más, mint egészben és nagyban az embereknek s azon mozzanatoknak története, melyeken az emberiség évezredeken keresztűl átment; s végig tükröződik azon egy tényező, hogy emberi bölcsesség s esztelenség, erő s gyengeség az örökösen változatlan természettörvényekből vont körre befolyást gyakorolt.
Valamely család történetét ismerni, az majdnem ösztönszerű kívánság.
Az emberiségbe ojtott ösztön az, hogy többnyire másokról gondoskodik, s a mennyi gondot fordít arra, éppen oly lanyha szokott lenni önismerésében. Ha már messze utazott ember kortársainak állapotai és szokásairól szóló leírását kiváncsisággal s érdeklődéssel hallgatja, akkor elmúlt idők s emberek ecsetelése annál inkább ragadja csodálkozásra és vágyódásra. Honnan e mások iránti érdeklődés s e hiányzó pillantás saját belsejébe? Ez mind azért van, mert az ember annyira szereti saját hibáit embertársai gyengeségei mögé elrejteni (Gueudeville); ezt annál inkább teszi, ha élőkre, annál biztosabban, ha kimúltakra hivatkozhatik. Csak annak elismerése helyezi a család-történelmet a hasznos és szükséges ismeretek keretébe. Elmúlt idők s emberek létének s tetteinek szemlélése s megfontolása inteleműl szolgáljon jelenre s jövőre, s miután hibákból nyert tanok helyesebb cselekvésre vezetnek, a család-történelem épp úgy szolgál tökéletesítésünkre, mint a hullakémlés a kórismére.
Egészen helyesen nevezhetjük a család-történetet a halottakkal való közlekedésnek. Ők küldik nekünk bölcseségöket s tudatlanságukat, tudományukat s ostobaságukat, tapintatosságukat s ügyetlenségüket, bűneiket s erényeiket, szóval jó és rossz tulajdonságaikat. – Ha az általuk nekünk nyújtottakból nem éppen nagy hasznot merítünk, az csak önhibánk; a rosszaknak járt utait kerülni, a nagyokét pedig követni: ez azon közlekedésből nyerendő kincs. – Vajjon e közlekedés viszonossággal bir-e? Kétség kívül! Hisz nem küldjük-e mi utánuk dicséretünket vagy ócsárlásunkat, tiszteletünket, elismerésünket vagy nemtetszésünket.
E szempontból kiindúlván, el kell ismernünk, hogy a család-történet s a genealogia becsének felfogására még nem elég az előfordúlt egyes személyeknek száraz említése, hanem az indító okoknak s azon elért eredményeknek tanulmányozása itt irányadó, melyek az egyeseknek részint a természet, részint saját énük által vezényeltetett cselekvéseiben szerepeltek. Egy változatlan s azért tulajdonképen mindig egy és ugyanaz maradt természettörvény az évezredek folyamán különbözőleg alakúlt jeleneteinek ismeretéből bizonyosan nem tanulhatunk sokat, legfeljebb e törvény állandóságának meggyőződésére jutunk; de az egyeseknek az állati közömbösség által előmozdított meggyőzetése vagy pedig szellemi öntudat által vezényelt e törvény elleni küzdelme, ez a történeti oktatásnak örökös forrása! A ki tehát a történeti eseményekben (legyenek bár csak családiak) kizárólag kérlelhetlen végzet működését keresi, s a ki bárminemű történet vizsgálásáról eleve beszítt 39nézetekkel bír, az azon hibába esik, mely az emberi társadalom két főtényezőjében megbosszúlja magát: az eleve beszítt, végzetileg áthatott nézetek a politikában a «történelmi jog»-hoz vezetnek, a tudományban pedig a dogmatismushoz s a tekintélyekben való hithez!
Valamint mind annak, a minek kifejlődésére tér kell, a létfeletti harczot ki kell vívnia, éppen úgy van ez az időben kifejlődendőnél is. Így van ez az egyes törzsöknél és családoknál is; ezeknek is megvannak az ő létfeletti harczaik. A történet tanítja, hogy az idő éppen oly kevéssé ismeri az örökös szünetet, a pangást, mint a természet; s a franczia IV. Henrik politikai eszménye, hogy hasonló erőfelosztás alapján európai egyensúlyt érjen el, ugyanazon csalkép volt és lesz, mint II. Mohamed azon óhaja, hogy úgy mint az égben a földön is csak egy úr legyen, vagy mint számos mai apostolnak örökös békére vonatkozó törekvése.
E történeti létfeletti harcz kifolyása az, hogy minden korszakban s minden helyen valamely családnak uralkodó szerep jutott. Minden történeti család arra volt hivatva, hogy fénykorát elérje s hogy a maga módjára uralkodjék; az egyik a dívó napi irány alapján érte el, a másik belső dönthetetlen érdemei alapján és sokan túl is élték már e fénykorukat.
De a családok úgy járnak, mint nagyban a nemzetek s kicsinyben az egyesek. Találjuk, hogy minden család egy bizonyos fénypontot ért el, de hogy azontúl nem emelkedett. Igen kevésnek sikerűlt a hatalom és fény e pontján hosszabb időre állandóan maradni, a legtöbb kezdett e tetőponttól kezdve gyorsan hanyatlani s rendesen a fénykorban felvett mozzanatok s benyomások voltak azok, melyek magukban hordták a hanyatlás csiráit. Abból mi következtethető? Az, hogy a család éppen oly kevéssé mentheti magát azon befolyásoktól, melyek előtt a népeknek többi művelődési s politikai tényezőiknek ki kell térniök; a családok történetét s a genealogiát tehát mindazon mozzanatokkal összefüggőleg kell kezelni s tanulmányozni, melyek az emberiség sorsára s az anyagi élet kormányzására befolyással birnak.
* * *
Már fennt említettük, hogy a történet mindig csak az emberiség története marad; hogy az az emberek sorsának fejlődését s azon mozzanatokat mutatja, melyeken az emberiség évezredek óta átment; a történet tárgya tehát nem csak háború és béke, nem csak elemi s művelődési események, hanem nagyban s egészben véve mindig csak emberek, kicsinyben s egyes esetben pedig nemzetek, törzsök s családok.
Párhuzamban e fogalommal, a genealogia, az emberiség leszármazásának története fontos szerepet játszik, mert nem képez traktatumot, mely bizonyos korszaknál végződik. – Az emberiség genealogiája az embernek kulturlényként való első fellépésétől kezdve egészen a mai napig ér.*
Legyen szabad nekem e helyen azon nem gyéren hallható állítással szemben, hogy lefolyt idők világuralkodó népei tönkrementek s hogy ezen tönkremenés maga a nemnek kihalásával azonosíttatik, ellenkező álláspontot foglalni el. Nemzeteket nem lehet egy szóval az emberiség soraiból kitörűlni; mondják, hogy a perzsák, görögök, rómaiak s a többiek, kiknek neve különböző időben rémüléssel töltötte el a világot, tönkrementek; de még ma élnek ivadékaik! Vannak ma is perzsák, görögök, rómaiak stb; ama világrendítő nemzetek nem haltak ki, csak hírök halványult el, dicső nevök elvesztésével egyúttal megszűntek a földgömb irányadó nemzetei között szerepelni, s más törzseknek eddigi lételök sötétéből a világba való belépésük küszöbeűl szolgáltak. Az említett népek tehát csak híröket és hatalmukat látták elenyészni, míg maguk ki nem haltak. Szomorú dolog volna a szaporodásra nézve, ha nagysággal és hatalommal maga a faj is kihalna. Eddig legalább a történet még nem mutatott nemzetet, mely fénykorát minden időben erőteljesen fenntartotta volna.
Tekintettel az emberiségre, a genealogiának tehát nincs vége; addig tart, míg emberek léteznek; de máskép áll a dolog kicsinyben s egyeseknél.
Egy határozott népnek, valamely törzsnek s a családnak genealogiája maga a törzsnek s a családnak kihaltával végződik s e körülményből származtatjuk le e tudománynak egy másik fogalmát, t. i. a történethez való viszonyát.
A genealogia sem a történetnek része, sem pedig annak módszere; lehet pl. a történetet synchronistice vagy valamely más rendszer szerint megírni, de lehetetlen valamely nemzet vagy állam történetét genealogice tárgyalni; sőt ez a történet fogalmával összeférhetlen, mert csak valamely népnek genealogiájáról lehet szó. Genealogiai történetet ugyanazon értelemben kellene megírni, mint a synchronistikus történetet; kellene tehát valamely népnek pragmatikus történetét megírni különös tekintettel az egyes családok szaporodása és rokonságára; ez pedig lehetetlen; egy nép sem bír oly történettel, melynél nem lehetne kimutatni idegen befolyásolást s más népeknek sorsára való saját behatását, hisz a történet többnyire a társadalmi s egymásközötti viszonyoknak folytonos kölcsönös életén alapszik; van-e pedig a genealogiánál még más tudomány is, melynek «pro domo» szóló joga oly jogosúltsággal bír? Mi tehát csak egy népnek genealogiájáról, de nem genealogiai történetéről szólhatunk.
Mindezekből pedig kiderűl, hogy a genealogia a történelemtől nem függ, hogy sem részét, sem módszerét nem képezi s csak annyiban bír a történettel közös jelleget, a mennyiben a múltakról is szól; s ha már minden áron az eddig 40dívott felfogást nem akarnók megsérteni, legfeljebb azt engedhetjük meg, hogy a genealogia a történetnek kiegészítését képezi, de hogy különben egészen önálló tudomány.
Dr. WERTNER MÓR.
