3. A hűbérkori társadalom.
3. A hűbérkori társadalom.
A hűbéri rendszer, melyben az egyén az athléta fogalmával ruháztatott fel, mely családi életünket formulázta s annak törvényeket szabott, még egy nagy eszmét hagy reánk, a társadalom eszméjét.
A jelenkori civilisatió egyik áramlata, hogy társadalmat teremtsen, társadalmat, melyre az állam támaszkodhassék, mely eszméket adjon a kormánynak, s a kormány és törvényhozás kezdeményezéseit átvigye a nemzet vérébe.
Az államélet e hatalmas tényezőjét a hűbéri kor nemcsak kifejtette, de éppen volt hibája, hogy az állameszme fölé emelte azt.
A jelenkori társadalom nemzeti, közmívelődési, közgazdasági s philanthropikus szerepre látja magát hivatva. Az ókori társadalom missiója inkább politikus, mivel az állam és társadalom határai nem voltak annyira elvonva, mint ma. Az állam és társadalom csaknem egy fogalom.
A társadalom ezen benyomulása az állam, illetőleg a kormányzat és törvényhozás határaiba, korunk fogalma szerint a társadalom túl-kapása. De egy korban, hol az egyén, a család az államra nem támaszkodott, még személy- és vagyonbátorsága tekintetében is inkább magára, mint az államra volt utalva; hol az állam hatalma rendezve, eszközökkel ellátva nem volt, mint ma a társadalom hatalmának önként ki kellett fejlődnie, hogy a minden felől jövő támadásoknak a pillanat szükségéhez képest ellent állhasson.
Minden nemzetnek olyan a kormánya, a milyet megérdemel, szokták mondani. Minden állam olyan volt azon korban, a milyen volt társadalma. Hogy egy ily hatalmas tényező írott törvények nélkül mint szervezett hatalmi erő működhessék, erkölcsi alapokra volt szüksége. Ezen alap a vallásosság és becsület. E két alapból fejlett ki az a szellem, mely a hűbérkori társadalomnak minden érzését, gondolatját, tettét mozgatta, lelkesítette; az a szellem, mely a hűbéri korból reánk mint egy drága örökség jutott. Szokásai, törvényei örök igazságát maig se vonhatjuk kétségbe; van benne bizonyos morál, melyet semmi idő, még a civilisatió hanyatlása se, változtathat meg. A mai társadalom annak nyomása alatt áll, e nyomása alól magát minden műveltebb léte mellett sem képes felszabadítani, s ezt nem kivánja, s nem kivánhatja.
E társadalom fogalmának csak egy hiánya van, az, hogy a hűbérkori társadalom igen szűk korlátokat engedett meg magának. A hűbérkori társadalom sajátlag csak két elemet ismert el tényezőkép: az egyházi és világi nagyok elemét. Nagy idő kellett, míg ezen korlátok közé más elemek is benyomulhattak. Korlátainak szűk volta azonban a hűbérkori társadalom eszméjének, szellemének, törvényeinek szépségéből magasztosságából, örök igazságából mit se von le. Miért is igen helyes korunknak az az iránya, hogy ezen társadalom tisztultabb elvei, nemesebb szelleme előtt meghajol; de kivánja és követeli hogy a haza minden míveltebb s az erkölcsi 160kivánalmaknak megfelelő minden polgára társadalom-képesnek tekintessék.
A hűbéri társadalom maga nem eszményképünk többé; nem pedig azért, mivel egyszer korlátai csakis az egyházi s világi nagyokat vonták be, nem lehet eszményképünk továbbá azért, mivel a nagyok különválása elemeket zár ki, melyek mai fogalmunk szerint ez által elnyomatásnak voltak kitéve.
A hűbéri rendszer osztályokra darabolta a hazát. A hűbéri rendszer alsóbb és felsőbb osztályokat állított, bántotta az evangéliom által követelt egyenlőséget, sértette a szabadságot. De ha elgondoljuk, hogy mindazon nemzeteknél, melyekkel a keresztény civilisatió érintkezett, kaszt-rendszer állott fenn, oly erős korlátokkal, hogy egyikből a másikba átmenni nem lehetett, mindenki azon kasztban élt és halt el, melyben született, meg kell adnunk, hogy a hűbérkori osztály-rendszerben van valami haladás. A mivel egyházunk legközelebbi érintkezésben állott, a zsidó kultura, szintén osztályokat ismert: átvettük tőlük a papi osztályt, azonban a hűbéri rendszer, mint új eszmét, felállította a világi nagyok osztályát. S ebben van egyik nagy haladása. Elemet teremtett a harczias szellem kifejlésének, egy elemet, mely ha talán a zsidók állami és társadalmi szervezetében is meg lett volna, ma talán nem volnának elszóródva a világon. Főbbjei nem vonulnak, nem élnek városokban, mint a római patriciusok, hanem a nép közé telepednek. Osztályokat állított, de nem kasztokat; nálunk is mindenki bizonyos osztály tagjává született, de a személyes képesség előtt nem volt elzárva az út, hogy magasabb osztályba be ne léphessen.
Korunk liberalismusa e rendszert méltán itéli el. Korunkban a velünk született képesség s neveltetésünk jelöli ki életünk útját. Ma a születés csak a nemzetiség bélyegét nyomja reánk, míg azon korban az osztály bélyegét is reánk nyomta. Azon korban nem volt elég, hogy valaki nemesnek, polgárnak vagy pórnak született, az osztály szokásai, törvényei, az osztály szelleme neveltetésének korlátokat szabtak. Kijelelte a foglalkozást, melyet életpályának kellett választania, reá erőszakolta fogalmait és előitéleteit, szeretetét, gyűlöletét, typikus karakterét. A családi élet, ruházat, étkezés, az osztály szabványai szerint idomult. Csak rendkívüli őserőnek sikerült az, hogy valaki osztályánál magát felebb küzdhesse. Minden osztályt egy légkör vont körül, mely miként a plántának és állatnak, a meddig-fejlődhetés határait megszabta. Az egyén szabadsága, fejlődhetése, feltételeitől meg volt rabolva. S ez az, a miért azon kor ezen gondolatát többé magunkévá nem tehetjük.
De volt benne valami, mivel korunk szegényebb lett. Ha az egyéni erények a társadalom és állam alapkövei, azon kor az egyéni erények kifejlésének inkább kedvezett. A typikus nemes és typikus polgár saját osztályának minden előnyét egyesítette magában. Az egyén osztálya részesének érezvén magát, semmit se engedett meg magának, mi osztálya becsérzetét bántaná. Az egyén mindig úgy jelenik meg, mintha osztályát képviselné. Ha kilép, megvárja a tiszteletet, mely osztályát illeti, de e tiszteletet ki akarja érdemelni. Az osztály becsülete szent és sérthetetlen, s ezt nemcsak másoktól követeli meg, de maga se vét ellene. Ez az, mi alól a mai kor magát felmentve látja. Ezen érzéssel szegényebb lett társadalmunk.
Az egyén becsületének, a ház, a család becsületének fogalma mellett, akkor az osztály becsülete is kielégítésre várt. Ha az egyén, ha a család nem volt elég kényes becsületére, ott állt ellenőrűl az osztály, a testületi szellem, az akkori közvélemény. Innen van, hogy a becsület, az adott szó szentségének azon korban magasabb értéke, tisztább fogalma volt mint korunkban. A lovagiasság szabályai alól egy osztály s az osztály egy tagja sem kivánta magát kivételkép tekintetni.
* * *
Az az állapot, melyben az állam polgárai külömböző egymással össze nem függő osztályokra szakadnak, – melyben a nemesség, papság, polgárság, a nép, külön társadalmi állás, külön törvény, külön szokások s erkölcsök uralma alá jut, – melyben minden osztály saját kiváltságának sánczai közé vonja magát, mindenik saját osztálya érdekeit szolgálja, védi, mozdítja elő, – melyben mindenkinek világa, becsvágya, a hazafiság érzete, csak saját osztálya határáig terjed, az elismertetés jutalmát, tapsát csak saját osztályától várja és követeli: – ez 161az állapot mai fogalmaink szerint nem olyan, melynek visszatéréséért epednünk kellene. Az így eldarabolt társadalom, az egységes állam, az egységes nemzet mai fogalmával nem bírhatott.
Jobb érzelmünk a nép, a polgárság akkori sorsa felett elborúl, az uralkodó osztályokban elnyomókat lát. S ha a hűbéri kor utolsó idejére gondolunk, a hűbéri rendszer hanyatlásának korára, hol a hűbér-urakból olygarchák lesznek, a várak rabló tanyává válnak, mely a vár alatt elvonuló polgárságot kifosztja, mely kifejti a jobbágyi rendszert: a hűbéri kor végső napjai csakugyan olyanok, melyek tiszteletünkre számot nem tarthatnak.
Csakhogy a hűbéri kor kezdete, fénykora és elfajulása között századok vannak. Nagy Károlytól számítva mintegy öt századig tart a hűbéri kor társadalma. Oly időkben veszi kezdetét, mikor a nép szerencsésnek tarthatta magát, ha valaki puszta életét védelmezte. A mai városokról, a mai polgári elemről legfelebb a tengerpartokon lehet szó. Belebb a polgári elem foglalkozása csakis a főpapok és főurak váraiban, várainak tövében nyert menhelyet és támogatást, mint a hol a városok alakulni kezdettek, – ez időben, hol az ország földrajza egészen más, azok, kik társadalom alapítására vállalkoztak, a még nem létező polgári elemeket számításba nem vonhatták.
A társadalmat azon időben azok képezték, kik fegyverviselésre vállalkoztak. Köztük oszlott fel a föld, reájuk esett védelmének terhe. Ha jogokat vettek maguknak, vállaltak érette kötelezettségeket is. Ha állásuk hatalommá nőtte ki magát, megvolt annak terhe is. Ha a társadalmat csak a fegyver-fogásra, a honvédelemre vállalkozók képezték, annak más értelme volt, mint ma, az a bátrabbak szövetsége volt azok védelmére, kik a földmunka megtételén a polgári foglalkozások űzésén kívül merészebb foglalkozásra hajlamot nem éreztek. S ha tekintjük, hogy a társadalmon kívül álló osztályok forradalmai csak későbbi keletűek, a hűbéri rendszer fénykorában lenni kellett valaminek, mi ezen osztályozás elviselését, az alsóbb osztályok sorsát enyhébbé tette, mint a milyenné későbben vált. S ez nem egyéb, mint a hűbéri társadalom szelleme, azon lovagias szellem, mely minden gyengébb iránt védelmi kötelezettséget érzett magában. Az a szellem, melyet Don Quixotte-ban parodizálva látunk, de a melynek megvolt a maga kora, az a minden szépért és jóért lelkesülő szellem, mely salakjaitól megtisztulva, mint egy szép eszme maradt róluk reánk.
A hűbéri kor szellemét nem csak a lovagiasság, de egyszersmind a vallásosság is jellemzi. A kard és kereszt e kor jelképe, a kettőnek cultusából fejlik ki az a szellem, mely e korban, hol a codificatiónak, mondhatni, alig van nyoma, törvényeket szab, melyeket annak, ki magát a társadalom tagjának kivánja tekintetni, áthágnia nem szabad.
A társadalmat sajátlag a papság s a nemesség alkotta. Jelmondata kezdetben, hogy a pap imádkozik, a lovag harczol. De a mint a nemesség a föld ura lett, a papságot is földjének urává tette; s csakhamar egy korszak állott be, hol a papság nemcsak imádkozott, de egyszersmind harczolt, hol a lovag nemcsak harczolt, de egyszersmind imádkozott. A társadalom szellemét bizonyos ábrándosság színezete vonta be.
Egy társadalom állott elő, melyben a papság klastromokat, templomokat; a világi nagyok várakat építenek. Erősségeket emelnek, melyekre a nép mint menhelyre néz.
A papság püspökségei, apátságai, klastromai az akkori erdőkkel borított vidékeken mint megannyi erősségek. Székhelyei a vallásosságnak, de egyszersmind bölcsői a kulturának. Különösen a kolostorok a mai könyvnyomdák szerepét veszik fel, másolják, fentartják a könyveket; pótolják a mai iskolákat, nevelnek és tanítanak, s az utazók és menekülők részére megszálló helyül szolgálnak. A vallás és erkölcsi míveltség terjesztése mellett, erődítvényeik alatt védelmökbe veszik a polgári foglalkozás, az ipar kifejlését, mívelés alá fogják a földet.
A társadalom másik fele, a nemesség, s különösen, kik a társadalomban a hangadó szerepet vitték, a világi nagyok, szintén építkeznek. Hűbérök magasabb pontjaira várakat emelnek, mintegy sasfészekbe vonják fel magokat, de azért váruk mégis központ, mely a honvédelem részére fegyvertár, az ifjúság részére katonai nevelde, s háborús időkben a vidék védelmének támpontja. Az akkori társadalom nem 162bírt közlekedési eszközökkel, városok nem álltak támogatására. S mégis azon sajátság fejlett ki, hogy a hűbérkori társadalom szelleme nemcsak egyforma és általános, hanem mondhatni világpolgárias jelleget öltött. Oly erős társadalmi szellem fejlett ki, mely magát az államhatalom gyengeségét kipótolta.
Egyik tényezője, a vallásosság, oly erős, hogy egészen a babonaságig terjed. A hellen oraculumait, a római augurait, a középkor a csillagokat szokta vállalatainál megkérdezni. A csillagjóslás sohasem volt általánosabb.
Másik tényezője, a lovagiasság, különösen kettőben nyer kifejezést: az adott szó szentségének törvénynyé alkotásában; s mi szintén korunkra jött, a nőnem tiszteletben tartásának formulázásában. Soha durvább, nyersebb társadalom nem volt, mely fínomabb érzéseknek adott volna helyet, mint éppen ez. A párviadal mint isten-itélet csak is a babona és lovagiasság együttes érzelméből keletkezhetett.
Előidézte a lovagkort, egy új osztályt nyitott azok számára, kiknek még hűbért nem juttathatott kezébe, de előkészítette.
A lovagrendekben a fiatalság részére rendet állított: kezdődik a lovaggá ütés, kezdődnek a lovagjátékok. S mert a harczban a hűbérúr fegyverhordozói béke idején mulató s vadásztársai, s mint ilyenek előtt, nemcsak a várak, de egyszersmind a családi termek is megnyíltak: oly szabályokat írtak elébe, melyek mellett a nők és gyermekek termébe is biztosan bebocsáthatók voltak. A hűbéri kor szelleme a lovagkor fogalmában nyer legtisztább kifejezést. Társadalmunk mai vezérelvei itt nyertek tisztáztatást, itt lettek fogalmazva.
A társadalom központja a nő. Mintha érezték volna elszigeteltségök súlyát, szerepök fontosságát a nevelésben, háztartásban, gazdaság vitelében, sőt a vár védelmében is, ha kell: a tiszteletnek oly magas fokával vették körül, melyben még a görög-római civilisatióban sem részesültek. Egy eszmét vezettek be ez által az európai civilisatióba, mely sehol még kipróbálva nem volt, melynek bevezetésére csak oly egyénileg hatalmas férfiak vállalkozhattak, kik magukat a gyengébb nem bálványainak képzelhették.
A tisztelet mellett kedélyvilágukat benépesítették ártatlan ábrándokkal. S mert a férj bizonyos esetekben a nő életének ura volt, biztosak voltak, hogy ezen ábrándok csakis a képzelet játékai maradnak. A lovag-regények, a troubadourok románczai mint traditiók szálltak szájról szájra, országról országra, korról korra. Hero és Leander, Pyramis és Thisbe, Tristán és Isolde, Romeo és Julia tragikus esetei mellett örökségkép szálltak tovább a tündérregék és legendák A Don Juanok csak a kor vége felé tünnek fel, de akkor is csak oly szerencsével, hogy Don Juant (1319–1350) a szent-ferencziek zárdájukban megölik, s a népnek tudtúl adják, hogy a föld megnyílt s bűnös lelkét elnyelte. A világi társadalom kifejtette s ápolta a romanticismust, az egyházi társadalom tiszteletben tartotta a humanismust, s a kettőnek közreműködése egy szellemet teremtett, mely e századokat biztos kézzel vezette.
A fő vezérelv mindazáltal a lovagiasság. A hűbér-rendszer – mint neve is mutatja – a kötelesség- és hűség-érzeten alapult, s ezen kötelesség-érzet alól a társadalom magát egy perczig se látja feloldozva. A kapuk mindenkinek megnyíltak, kik magukat e tisztességre érdemeseknek hitték. Még az idegen is otthon van, sőt a vendég az úr. Oly vendégszeretet fejlett ki a korban, mely az akkori társadalmat a változatosság, a regényesség bizonyos színezetével szőtte át; felmelegítette a kedély világát s civilisatiónkba a lovagiasság mellett egy érzést hozott, mely a keresztényi szeretetnek egyik legszebb formulája.
S mit mondjunk a maholnap szintén csak történeti emlékké váló érzelemről – a kegyeletről, mit szintén e társadalom fogalmazott. A kegyelet a lovagiasság ikertestvére. A szülők, rokonok, ősök iránti kegyelet fiúról fiúra, ajakról ajakra szállt. A hajlott kor iránti tisztelet nem marad kifejezés nélkül. Az állás, méltóság tekintélye kérdés alá nem vonatott. A kegyelet kötelesség, a hűségérzet tartozás, a tisztességadás nem csak udvariasság. Volt e társadalomban bizonyos nemesség, bizonyos idealismus, kölcsönös tisztelet egymás iránt, rendíthetlen odaadás felfelé; s az nemcsak kifejezést nyert, de valódi érzésen alapult, a kegyelet érzésén, mely nemesítőleg hatott, s törvényt szabott ott, hol az írott törvények hallgatnak.
